Sofi Oksanen: „A svéd tévé leadta Szolzsenyicint, de a finnek kódolókkal zavarták az adást”

Sorköz

A világhírű finn-észt szerzővel a terhelt finn-orosz kapcsolatokról is beszélgettünk.

A kutyafuttató című új regényében az ukrajnai béranyabiznisz mélyére visz, de mit szólnak ehhez az érintettek? Erről és a finlandizáció hatásairól, de természetesen a muminokról a Magyarországon is jól ismert írónővel.

Magyar Narancs: Ukrajna béranya- és petesejtdonor-nagyhatalomnak számít. Mekkora iparág ez?

Sofi Oksanen: Az ukrán jogrendszer lehetővé tette, hogy a béranyaság rendkívül jövedelmező üzletággá váljék. És vannak extrák is a vásárlók számára: máshol nem lehetséges, de Ukrajnában megválaszthatod a gyermek nemét is, ami persze súlyos etikai kérdéseket vet fel. Korábban India és Thaiföld volt a béranyasági biznisz két vezető piaca, de néhány éve mindkettő bezárta kapuit a külföldiek előtt. Legalábbis hivatalosan, mert a feketepiac bizonyára működik. A kereslet persze nem párolgott el, csak Ukrajna felé vette az irányt. És ezzel együtt a nagyvállalkozók is: mielőtt be­ütött a koronavírus, az ukrán béranyaságpiac 70–80 százalékát külföldiek uralták. A helyzethez persze hozzájárult a háború okozta pénztelenség is. A szegénység kedvez az üzletnek. Én a finnországi nagyságrendekről tudok, nálunk sok százra tehető azoknak a bébiknek a száma, akik az Ukrajnában igénybe vehető béranya-szolgáltatások eredményeként születtek. Nemrég arról szóltak a hírek, hogy a koronavírus miatt bevezetett utazási korlátozások következtében a szülők nem jutottak be Ukrajnába, hogy magukhoz vehessék az újszülötteket. A finneket sokkolták a fotók az Ukrajnában rekedt gyerekseregről. Engem nem ért váratlanul a jelenség, hiszen írtam róla, de sokak számára ezek a képek tették valóságossá a biznisz méreteit.

false

MN: Nehéz volt tájékozódni a témában?

SO: Minden teljesen nyíltan zajlik, hiszen legális üzletről van szó. Ráadásul a béranyaságot engedélyező országok nagy részében a folyamat része a gyermek örökbefogadása, tehát miután a béranya világra hozza, a szülőknek adoptálniuk kell a bébit. Ezzel szemben Ukrajnában jóval rövidebb az eljárás, nem része az örökbefogadás sem. A szülők megkapják a születési anyakönyvi kivonatot, amelyben nyoma sincs a bér­anya nevének, csak a vásárlók vannak feltüntetve, a béranya ki van radírozva. Ha a szülő úgy dönt, nem avatja be a gyermekét a későbbiekben a születése körülményeibe, és megkönnyíti a döntését, hogy ezeknek a körülményeknek nincs is hivatalos nyoma.

MN: A finn társadalom hogy tekint azokra, akik igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat?

SO: Bár volt egy rövid időszak, amikor engedték, a kereskedelmi célú bér­anyaságot ma már tiltják a finn törvények. A papírforma szerint tehát nem lehetnének ilyen újszülöttek Finnországban. Ám a finnek nemcsak Ukrajnába, de Oroszországba is előszeretettel járnak e célból. A keresletet felismerve az ukrán ügynökségek négy-öt éve már finn ügynököket is alkalmaztak. A finn vásárlók elutaznak Ukrajnába, és ha akarnak, találkoznak a donorral vagy a béranyával, majd ugyanitt elindítják a folyamatot. A repülőjegy nem tétel, az utazási idő rövid, vízumra nincs szükség, az egész gyerekvásárlási procedúra meglepően olcsó. Az ügynökségek természetesen számos ügy­védet alkalmaznak, és ha megvan a születési anyakönyvi kivonat, a finn szülők felkeresik a nagykövetséget, ahol megkapják a megfelelő úti okmányt is.

MN: A törvényi tiltás ellenére a finn hatóságok – hogy is fogalmazzak – igyekeznek emberségesen eljárni?

SO: Igen. Ezzel szemben Spanyolországban például, mivel sok esetben bébikereskedelmet gyanítottak, szigorítottak. Az ilyen gyermekek esetében DNS-tesztet kell csináltatni, ez pedig olyan helyzethez vezetett, hogy sok leendő szülő nem tudta hazavinni Ukrajnából az újszülöttet. Több száz spanyol család került ebbe a borzasztó helyzetbe. Az eljárás immár korántsem egyszerű: a kötelező DNS-teszt után el kell indítani az örökbefogadást. Ennek Finnországban is így kellene működnie, meglátjuk, elterjed-e ez a gyakorlat. Olaszországban a kereskedelmi béranyaság szintén tiltott tevékenység, itt történt, hogy valaki feljelentett egy párt, akik egy orosz bér­anyaügynökségen keresztül jutottak gyerekhez. Az olasz hatóságok elvették tőlük a bébit. Hatalmas tragédia volt ez a számukra. Évekig tartó bírósági ügy lett a dologból, de miközben a per zajlott, az állami gondozásba vett gyereket mások örökbe fogadták. A bíróság nem tudta eldönteni, kié legyen a gyerek, az oroszoknál igénybe vett szolgáltatás anonim volt, a béranya kiléte ismeretlen. Végül megcsinálták az időközben mások által örökbe fogadott gyerek DNS-tesztjét és kiderült, hogy a szülőket becsapták: a gyerek nem is az övék. És ez csak egy példa arra, milyen komplikációkkal járhat egy ilyen eset. Ehhez képest a finn hatóságok nagyon is elnézők, de előbb-utóbb biztosan szigorítani fognak.

false

 

Fotó: Toni Harkönen

MN: Jön egy nemzetközi hírű, széles körben olvasott finn író, és az új regényében lerántja a leplet az ukrán béranyabiznisz napi valóságáról. Nem kapta meg, hogy messziről jött emberként mit avatkozik mások dolgába?

SO: Azok az ukránok, akikkel találkoztam, úgy tűnt, örülnek, hogy érdekel, ami az országukban történik. Lehet, hogy egy finn számára ez egy távoli világ, de észt szemmel (Oksanen édesanyja Észtországból származik – a szerk.) nagyon is ismerős, ami ott zajlik. Az ukránok Észtország második legnagyobb etnikai kisebbségét alkotják, sokkal közelebbről ismerem őket, mint a finnek. De van itt más is. A forradalom, majd a háború kitörését követően arra számítottam, hogy egymás után jelennek meg finn fordításban az ukrán szerzők művei, hiszen a könyvkiadás így működik; ha valahol a világban ilyen hord­erejű események történnek, a helyi irodalom is reflektorfénybe kerül. Kifejezetten vártam, hogy végre ukrán írókat olvashassak finnül, mert egy-két fordításon kívül szinte semmi nem jelent meg nálunk az ukrán irodalomból. De egy árva művet sem fordíttattak le. Tényirodalmat sem. A háborúról szóló munkákat sem. Ami megjelent, azt kivétel nélkül finn újságírók írták. Úgy éreztem, ebben a helyzetben talán nem baj, ha én leszek az, aki ír valamit Ukrajnáról.

MN: A Finnországban takarító ukrán hősnő jegyzi meg a regényben, hogy a finnek számára a Majdanon, Kijev ikonikus terén összegyűlt forradalmárokról szóló szalagcímek kellettek ahhoz, hogy felfigyeljenek rá: a takarítónőjük ukrán. Majd a szolidaritás sajátos gesztusaként az orosz takarítók műszakját is odaadják neki. Azzal a megjegyzéssel, hogy Putyint azért ne emlegesse.

SO: Igen, ez a finn hozzáállás. A háború kellett például ahhoz, hogy a finn lapok ne az ukrán nevek orosz verzióját használják. A finn sajtó felfedezte magának az ukrán nyelvet: ez is valami. Most épp azon megy a vita, hogy Lukasenko nevét a belarusz nyelvből vagy az oroszból kellene átírni. Az egykori finn és orosz háborús múlt okán az ukrán helyzet személyesebben érint minket, mint mondjuk a svédeket. Ugyanakkor a finnek állandóan azon aggódnak, épp mit gondol róluk az orosz vezetés. Persze, amit a politikusok mondanak, illetve amit az emberek gondolnak, az két külön világ.

MN: Az ukrán helyzet kapcsán ismét előkerült a finlandizáció fogalma (ezen a néven emlegették azt a speciális kapcsolatrendszert, ami a II. világháborút követően meghatározta Finnország és a Szovjetunió viszonyát – a szerk.). Ez a hidegháborús együttélési stratégia érezteti még mindig a hatását?

SO: Az ukrán háború megváltoztatta a politikai diskurzust, bizonyos fokig legalábbis. Előtte például egyetlen finn politikus sem ejtette volna ki a száján, hogy az oroszok információs háborút folytatnak. Ám a finn elnök a sajtó nyilvánossága előtt kimondta, hogy az információs háború elérte Finnországot is, minket is támadnak, hiszen mi is részei vagyunk a nyugati világnak. Meglepően nyílt megfogalmazás volt ez, különösen a mi elnökünktől. Fordulópontot jelentett.

MN: Az orosz propaganda erőteljesen jelen van Finnországban?

SO: Igen, de szerencsére a finn sajtó egyre inkább tudatában van ennek. A balti államok ellen például éveken át folyt az orosz információs háború, áramlott a fake news és a propaganda – mindez még jóval az ukrán helyzet előtt történt. A balti államok elleni információs hadviselésben ugyanazok vettek részt, mint a Finnország elleniben. A kelet-európai ügyekkel és Oroszországgal foglalkozó újságírók persze korábban is képben voltak, de a main­stream média csak később kapcsolt.

MN: A finn irodalmat mennyiben érintette a finlandizáció?

SO: A leghíresebb eset A Gulag szigetcsoporttal kapcsolatos. Bár Szolzsenyicin regényei megjelentek finnül, a Gulagot a kormány elvárásainak engedve egyetlen kiadó sem akarta megjelentetni. Ám a Szolzsenyicin-regények kiváló finn tolmácsolója lefordította a művet, kicsempészte Svédországba, ott adták ki végül a finn fordítást. A terjesztés azonban nem ment simán, a finn könyvesboltok és áruházak visszautasították az értékesítését, akadtak könyvtárak is, amelyek nem akarták bevenni. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja filmváltozatát sem lehetett bemutatni, és a tiltás meglehetősen hosszan tartott. A svéd tévé leadta ugyan a filmet, ami fogható lett volna, de a finnek kódolókkal zavarták az adást. Ugyanakkor a finn íróknak lehetetlenség lett volna megtiltani, hogy az oroszokról írjanak, hiszen ha valaki a finn múltról, történelemről ír, akkor elkerülhetetlen, hogy Oroszországról is írjon. A finlandizáció éveiben a finn irodalom vált a kibeszélés terepévé, olyan dolgok kerültek terítékre, amelyekről a politikusok egy szót sem ejtettek. A fikció szabad terület volt, az irodalomban szabadon lehetett az orosz ügyekkel foglalkozni. A legfontosabb írók mind írtak az oroszokról, és ez a mai napig így van. A legnépszerűbb finn thrillereket Ilkka Remes írja, ezekben is gyakran esik szó Oroszországról.

false

 

Fotó: Toni Harkönen

MN: Viccesen említette, hogy csak egy finn szerző van, aki többet ad el, mint ön: a muminok megalkotója, Tove Jansson. Képes lesz valaha is ledolgozni a muminokkal szembeni hátrányát?

SO: Attól tartok, a könyveim sosem fogják a muminok népszerűségét felülmúlni. Ez jól is van így, mert, mint mindenki, én is bolondulok értük. Pontos statisztikákat nem ismerek, de a finnek 90 százaléka biztosan rendelkezik legalább egy muminos bögrével. Én is közéjük tartozom, szép nagy kollekcióm van.

Neked ajánljuk