Egy ilyen mű esetében mindig az a legérdekesebb kérdés, hogy a szerző személyén túlmutatva mi újat tud mondani az olvasónak. Most ez nem kérdés, e munka igazi érdeme ugyanis az, hogy Ladányi János a saját élete és szakmai karrierje végiggondolásával a magyar szociológia elmúlt ötven évének sajátos történetét is bemutatja, alulnézetből. A szerző egyetemi tanulmányai egybeestek a magyar szociológia 60-as évektől számított újjászületésével, első kutatásai a kádári szocializmus úgynevezett „konszolidált” korszakának a lenyomatai. A rendszerváltást a negyvenes éveiben éli meg és tudományos életpályájának második korszaka már az 1989 utáni időszakra esik.
Ladányi erős morális indíttatású és elkötelezettségű tudományos érdeklődése már a kezdetektől a társadalom peremére szorultak, a kiszolgáltatottak, a mélyszegénységben élők, az etnikai alapon kirekesztettek, a gettólakók sorsára irányult. Kezdetben ösztönösen, később érett kutatóként egyre tudatosabban. Briliáns terepkutatásaival ezeknek az embereknek akart hangot adni, hogy a társadalom hallja meg, hogy felelősséggel tartozik százezrek vagy milliók elviselhetetlen, emberhez méltatlan életkörülményeiért. Ha kellett, tudósként, máskor civil aktivistaként próbált tenni valamit a sorsukra hagyottakért; tudósként a szociológia széleskörű eszköztárával vizsgálva és bemutatva a méltatlan életkörülményeket, civil állampolgárként pedig – akár indulattal is – tiltakozott a társadalmi és politikai közönyösség és a beletörődés ellen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
