Magyar Narancs: Reigl Judit életének utolsó tíz évében rengeteg időt töltöttek együtt. Hogyan jött létre ez a kapcsolat?
Gát János: Budapesti galeristája, Makláry Kálmán 2006-ban vitt el hozzá először, de meglepő, hogy nem találkoztunk már az 1970-es években, amikor én is Párizsban éltem. Ám azt is mondhatnám, hogy igazán mindkettőnk nagy kedvence, Heinrich Schütz, a 17. századi német barokk zeneszerző hozott össze minket. Amikor beléptem hozzá, Judit épp az ő egyik művét hallgatta. Hamar kiderült, hogy több közös ismerősünk, sőt, egy nagy közös barátunk is van: Pilinszky János. Korábban nem mélyedtem el Reigl munkásságában, de a találkozásunk pillanatában biztos voltam abban, hogy egyedülálló zsenivel van dolgom. Rögtön megszerveztük első New York-i kiállítását. Mindennél fontosabb lett számomra, hogy az amerikai közönség megismerhesse a Reigl-életművet. Őt sehová sem lehet besorolni, de ő a New York-i iskolához érezte magát legközelebb, mindig is úgy képzelte, hogy Amerikában fogják igazán megérteni.
MN: Hogyan születtek a rögzített beszélgetéseik?
GJ: Bár Reigl nem tudott elutazni New Yorkba, minden kiállítását együtt rendeztük. Galériám alaprajza és néhány fénykép elég volt ahhoz, hogy milliméter pontossággal megmondja, hová kell tennem a képeit. Reigl nem használt számítógépet, ezért gyakran kellett beszélnünk telefonon. Az az igazság, hogy alig vártam, hogy felhívhassam technikai kérdéseimmel, amelyekre majdhogynem költőien válaszolt. Reigl annyira részletesen emlékezett a festményeire, hogy kár lett volna nem rögzíteni szavait. Vettem egy diktafont.
MN: Hogyan lett ezekből a technikai jellegű beszélgetéseikből egy izgalmas életrajzi regény?
GJ: Mindennap hívtuk egymást, azután egyre gyakrabban találkoztunk, hogy személyesen is beszélhessünk festészetéről. Reiglnek nem voltak műhelytitkai, csodálatosan írt több sorozatáról, ezért először azokról a művekről kérdeztem, amelyekhez ő maga nem fűzött még kommentárokat. Több kiállítási katalógust írtunk így együtt. Reigl élete a festészet volt, és ő mindig az életét festette, mintha naplót vezetett volna. Az ő esetében az absztrakt mindig konkrét, minden képhez tartozik egy valós esemény. Vagyis ahogy a képeiről beszélt, az életéről mesélt. A beszélgetéseink alatt nekem ugyanannyit kellett elárulnom magamról, mint amennyit ő elárult nekem. Annyi mondanivalója volt, szinte magától adódott, hogy egy évtizeden keresztül havonta egy hetet nála töltök. Így is majdnem kifutottunk az időből. Utolsó leheletéig szerkesztette velem a könyvet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
