Laurence Rees történész: Sztálin kultuszának a kulcsa, hogy mindent menedzselt

Az idén magyarul is megjelent Laurence Rees Hitler és Sztálin című könyve, amely új megvilágításban hasonlítja össze a két egymással háborúzó, de közben egymástól is tanuló diktátor történetét. A szerző a rémtetteik mellett a motivációikra és a személyiségükre fókuszál.

Magyar Narancs: Ennyi évtized és tudományos munka után mi újat lehet még mondani Adolf Hitlerről és Joszif Sztálinról?

Laurence Rees: Újságírói módszerekkel és nem akadémiai módszerekkel dolgoztam, ez lehetőséget adott interjúk felhasználására olyanokkal, akik személyes munkakapcsolatban álltak valamelyikükkel. Rengeteg olyan történet és megszólalás van a kötetben, amit eddig nem publikáltak máshol. De ez az egyik első olyan könyv is, amely személyes szinten próbálja bemutatni, milyen volt ezekkel az emberekkel dolgozni. Ha közelről megnézzük őket, akkor kiderül, hogy több hasonlóság is van. Még az is, hogy mindketten utópiákat kergettek. Mindketten antimonarchisták és vallásellenesek voltak – igaz, Hitler pragmatikus okokból ezt kevésbé hirdette –, és olyan világot akartak teremteni, amelyért az emberek készek meghalni. De a vallásokkal ellentétben nem a túlvilág vagy a Paradicsom ígéretéért készek erre, hanem a világnézetük miatt. Erről például keveset írtak eddig.

MN: Bár sokat tudunk Sztálin rémtetteiről, a hagyományos fő gonosz változatlanul Hitler. Miért alakult ennyire eltérően az utóéletük?

LR: Először is – és természetesen – a holokauszt a megkerülhetetlen ok. Határozottan az a véleményem, hogy ez egy egyedi bűn a történelemben, amihez semmi nem hasonlítható. (Rees holokausztról írt könyvéről lásd: Lépésről lépésre, Magyar Narancs, 2022. június 2.) De az sem elhanyagolható különbség, hogy Sztálin végül a győztes oldallal szövetkezett. A világháború idején a propaganda határozottan föllépett annak érdekében, hogy Roosevelt és Churchill el tudja kenni Sztálin bűneit. Mindketten tudták, hány lengyelt, ukránt gyilkoltatott meg, a deportálások tényét is ismerték, de soha nem hozták nyilvánosságra a megegyezés érdekében. Ehelyett kialakították a pipázgató „Joe bácsi” képét, akiben meg kell bízni azért, hogy meg tudjanak küzdeni a németekkel. De például abban sem vagyok biztos, hányan ismerik a budapesti csata valódi történetét Nyugaton. Azt gyanítom, szinte senki nem ismerte és ismeri a részleteit a tömeges nemi erőszaknak, amit a Vörös Hadsereg követett el Magyarországon. Több szemtanúval is beszéltem, a beszámolókból pedig kiderül, hogy a szovjetek egészen horrorisztikus tetteket követtek el Budapesten. Nyugaton ez nem jutott el az emberekhez.

MN: Ezeknek az alapvető ismereteknek a hiánya vezetett volna oda, hogy Putyin Oroszországát is teljesen félreértette mindenki két évtizeden át?

LR: Nem hiszem, hogy rá lehet mutatni ezekre a kapcsolatokra. Közép-Európában egyes országoknak nagyon szerencsétlen az elhelyezkedése. Lengyelország beszorult Németország és Oroszország közé. Ukrajna is hasonló helyzetben van az elhelyezkedése miatt. Például Lviv Európa egyik legszebb városa, de szörnyűséges a történelme. Még a nevét is többször cserélték, és minden kisebbséget üldöztek már ott a hatalomváltások nyomán. Amikor ott forgattam a biztonsági szolgálatokról, beengedtek az épületükbe, és észrevettem, hogy az egyik irodában volt egy széf, amelyet még Bécsben gyártottak 1901-ben. Belegondoltam, mennyi mindent látott ez a széf és ez az iroda: a 20. század elején az Osztrák–Magyar Monarchia titkosrendőrsége használta, utána az ukrán titkosrendőrség, utána a lengyel titkosrendőrség, majd jött Sztálin NKVD-je, aztán a német Gestapo, azután visszatért az NKVD, most pedig az ukrán biztonsági szolgálatoké. Hihetetlen belegondolni is ebbe. És most ezt a várost megint rakéták­kal lövi Oroszország.

MN: Visszatérve a könyvére: a szöveget olvasva az a benyomásom, hogy ön szerint Hitlernek főleg szerencséje volt.

LR: Hitler nem zseni volt, hanem szerencsejátékos. Minden kockázatot vállalt, mindent egy lapra tett fel. Valószínűleg ezért gondolják azt a történelmet kevésbé ismerő emberek, hogy miközben a Szovjetunió megtámadása őrültség volt, Nyugat-Európa megszállása zseniális húzás. A valóság az, hogy a tábornokai eredetileg Franciaország megszállását is őrültségnek tartották, és valószínűleg az volt a legnagyobb hazárdjáték a modern hadviselés történetében. Ha kiszúrják az Ardennek erdein áthaladó német hadsereget, egyetlen légitámadással megsemmisíthették volna őket, és akkor nincs II. világháború. Hitlernek óriási szerencséje volt akkor, de visszanézve akár géniusznak is tűnhet. A Szovjetunió megszállása előtt a tábornokai mellett még a Nyugat is biztos volt abban, hogy Hitler bedönti Sztálin rendszerét, és akkori szemmel az sokkal átgondoltabb terv volt, mint a nyugati hadjárat. Az emberek az eredmények alapján ítélnek, és Hitler ért el sikereket. Napóleonról van egy valószínűleg hamis anekdota: állítólag a tábornokai kiválogatásakor csak annyit kérdezett, szerencsések-e.

MN: Mi volt ön szerint a Nyugat legnagyobb hibája a háborúban?

LR: Ez is izgalmas emlékezetpolitikai helyzet. Nálunk, az Egyesült Királyságban Dunkerque-et hihetetlen hőstettként szokás értékelni, mivel katonák ezreit sikerült kimenteni. De a valóság az, hogy az szörnyű vereség volt. Sokszor elfelejtik, hogy a franciák és a britek a jobb technológiájuk ellenére is csúnya vereséget szenvedtek. A katonák elmenekültek, otthagyva a németeknek a teljes felszerelésüket. Valószínűleg ezért nem bízott maga Churchill sem a saját hadserege képességeiben később, és inkább arra várt az Egyesült Államokkal együtt, hogy Németország és a Szovjetunió kivéreztessék egymást.

MN: A könyvében rengeteg megszólalót idéz. Hogy lehetett ilyen helyzetben eldönteni, hogy valaki nem csak mentegetni akarja-e magát?

LR: A BBC-nél jól kialakultak az ösztöneim erre, de mindent alátámasztok az elérhető dokumentumokkal is amellett, hogy megfigyelem, mennyire részletesen mesél egy-egy alany. Meg hogy amit mond, az egybecseng-e más történetekkel. Harminc éve kezdtem az anyagfelvételt, amikor még a tudomány nem hitt a személyes beszámolókban, azóta szerencsére ez változott. De az is fontos, hogy minden forrással szemben bizalmatlannak kell lenni, még a hivatalos dokumentumok esetén is. Szlovéniában például az állt a katonai jelentésekben, hogy az addig ott harcoló angol katonákat teával is megkínálták Tito embe­rei 1945-ben, mielőtt feltették őket a vonatra. Ehhez képest a későbbi interjúkból kiderült, hogy szörnyű dolgokat műveltek velük, hogy minél előbb távozzanak, többeket meg is vertek, majd arra kényszerítették a jelentést író katonát, hogy hazudjon.

 

Forrás: ww2history.com 

MN: Volt olyan, amikor már az elején biztos volt abban, hogy a forrása hazudik?

LR: 25 éve készítettünk a nácikról egy sorozatot, és ehhez egykori SS-tisztekkel is beszéltünk. Találtunk valakit, aki nem volt SS-tag, csak a reguláris hadsereg szakácsa, de összevissza beszélt arról, mi mindent követett el. Gyanúsak voltak a történetei, és nem akartam elhinni, hogy azt akarja magáról elhitetni, hogy háborús bűnös.

MN: Miután több érintettel is beszélt, lát valami mintázatot arra, hogy valaki miért kezdett el őszintén rajongani Hitlerért vagy Sztálinért?

LR: Hitler és Sztálin is krízisekkel teli időszakban emelkedett fel, és mindketten rendet ígértek az országukban – azzal együtt, hogy mindenkit megbüntetnek, aki nem ért velük egyet. Az emberek pedig mindent meg tudnak szokni. Megszokták azt a lehetőséget is, hogy koncentrációs táborba zárják őket, ha ellentmondanak. Hitlerben az is vonzó volt, hogy utópiát ígért a németeknek a faji felsőbbrendűséggel. Mindenki szereti különlegesnek érezni magát, és az az érzés is vonzó lehet, hogy ha valaki nem cigány vagy zsidó, akkor biztonságban van a világban. Sztálin Szovjetuniója azért is más, mert ott bárki áldozattá válhatott, függetlenül attól, hogy mennyire hűséges kommunista volt.

MN: És arra mi a magyarázat, hogy ilyen csúfos bukás után még mindig szereznek maguknak új követőket?

LR: Amiről Hitler beszélt, most is jelen van: a más csoportok gyűlölete, a nacionalizmus, összeesküvés-elméletek tömkelege, mások hibáztatása a dolgok rossz irányba haladásáért, az antiszemitizmus.

MN: Az újjászületett Sztálin-kultuszt ugyancsak nehéz megmagyarázni.

LR: Sztálin kultuszának a kulcsa a Szovjetunió növekedése. Oroszországban ő az az igazi erős ember, aki mindent menedzselt: lett atombombája, féltek tőle az emberek. A Szovjetunió összeomlása után lehetett úgy keretezni a dolgokat, hogy a gyenge emberek elherdáltak mindent ebből az örökségből. Amikor Vlagyimir Putyin Sztálinról beszél, nem a rémtetteket sorolja, hanem a szovjet birodalom nagyságát idézi fel, amit vissza kell hozni.