Az irodalomtörténet a hetvenes években kezdett el komolyabban foglalkozni önéletrajzi típusú szövegekkel, amelyeknek az utóbbi évtizedekben érzékelhetően megnőtt a számuk. A memoárboom legújabb tendenciájaként az úgynevezett hétköznapi emberek sorsa került fókuszba. Interjúalanyunk monográfiája, A vágy, hogy meghatódjunk több oldalról is vizsgálja a műfajt. Részlet a Magyar Narancs csütörtökön megjelent számában olvasható interjúból.
Magyar Narancs: Mi adja az írói önéletrajzok irodalmi értékét?
Gács Anna: Az a képzet alakult ki a 18. század végére, hogy a nagy írók rendkívül izgalmas emberek, akiknek az észjárása és teremtő fantáziája kivételes. Már Goethe Eckermann publikálta beszélgetéseit is nagy érdeklődés övezte. Az írói önéletrajz speciális szövegkorpusz ugyan, de a kíváncsiság, ami mozgat minket az olvasásakor, részben ugyanaz, mint amikor egy jelentős üzletember vagy politikus vallomásait követjük: a világon nyomot hagyó, nagy ember személyisége iránti kíváncsiság. Az írót az tünteti ki, hogy feltételezzük, ő ezt nagyon magas, irodalmi szinten tudja megírni. Ez persze nem mindig van így, és a fordítottja sem mindig igaz: egy hétköznapi ember, mondjuk egy blogger is előállhat kivételesen izgalmas szöveggel az életéről. Ez utóbbiak meglehet, nem pont úgy fogalmaznak és szerkesztenek, ahogy egy adott pillanatban a szépirodalmi normák ezt előírják, de lehet, hogy épp az ő írásmódjuk nyit meg új utat új témák és érzékenységek előtt. Amikor Angliában elkezdték a női szerzőket felfedezni, nemcsak az volt forradalmi, hogy általuk bepillantást lehetett nyerni egy korszak női élettörténeteibe, hanem az is komoly értéket képviselt, hogy erről hogyan írtak, annak ellenére vagy épp azért, mert ez nem feltétlenül volt összhangban a korabeli kánon ideáljaival. Utólag mégis azt látjuk, hogy új elgondolásokkal és friss írásmódokkal gazdagították az irodalmat. (…)
MN: A könyvedben arról is írsz, hogy a tengernyi önéletrajzi szöveg, amellyel a mai nyilvánosságban találkozunk – legyen szó akár a holokauszt-tanúságtételek gyűjteményeiről, akár a MeToo-vallomásokról vagy éppen banális, hétköznapi epizódokról –, azzal is fenyegethet, hogy megcsömörlünk a vallomások sokaságától.
GA: Ami a traumákról szóló beszámolókat illeti, lehet, hogy a sokadik szöveg már nem hat ránk olyan erősen, de maga a tény, hogy létezik sok-sok ezer ilyen sztori, már igen figyelemreméltó. Skizofrén helyzet, hogy a kettőt egyszerre tapasztaljuk meg: egyfelől szükségünk van arra, hogy nagyon sok történet kerüljön nyilvánosságra, mert mind megerősíti az igazát annak, hogy mindez megtörtént, másfelől viszont rutinná, sablonná válhat a rengeteg hasonló történet. Mégis mind a két, egymással látszólag ellentétes tapasztalat fontos ahhoz, hogy ezektől a történetektől egyszer csak elkezdjük a világot másképp látni.
A beszélgetésben szóba kerülnek még a memoárboom kapcsán létrejött újfajta írói életművek, a műfaj sokszínűsége, felvetve a fikció és a memoár el-elmosódó határvonalainak kérdését is. A teljes interjút elolvashatja a Magyar Narancs legfrissebb számában, de még jobb, ha előfizet a lapra vagy digitális változatára!
Magyar Narancs
Kedves Olvasóink, köszönjük kérdésüket, a körülményekhez képest jól vagyunk, és reméljük, Önök is. Miközben hazánk a demokrácia érett, sőt túlérett szakaszába lép, dolgozunk. Cikkeket írunk otthon és nem otthon, laptopon, PC-n és vasalódeszkán, belföldön, külföldön és másutt, és igyekszünk okosnak és szépnek maradni. De mit hoz a jövő?
