Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk 2013. október 16-án jelent meg.
A coming out világnapjára időzítették Nyáry Krisztián kutatásainak eredményét, miszerint Kölcsey férfiak iránt táplált volna szerelmet. A bejelentés (és a mellékelt írás) hatása döbbenetes volt. A közvélemény most mintha a poszttraumás sokk állapotában lenne – így nem meglepő, hogy kevés érvényes reakció született…
Mikor a képet készítettük, se a koncepciót kidolgozó fotósnak, se nekem nem volt tudomásunk természetesen semmiről. Óriási munka volt, a maszkmester több mint fél napig formált. A szememet bőrszerű anyaggal ragasztottuk le, de a költő „frizurája” volt az igazi feladat: még két hétig sajgott a bőröm a ragasztástól, miután leszedtük. (A tincseket a sajátomból hagytuk rá.) A körömlakk – ami most, utólag nézve akár fricska is lehetne, véletlenül maradt rajtam.
A magyar kultúra napjára készült a kép, és megjelenésekor kavart egy kis vitát – miszerint viccet csinálunk a Himnusz költőjéből, és az egész stáb, de legfőképpen a modell nyilvánvalóan beteg ember. Holott mi csak egy megidézést szerettünk volna, egyfajta tisztelgést, másrészről még kifejezni azt, hogy gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy egy szerző férfi vagy nő – a műve lesz érvényes vagy érvénytelen. Persze a felháborodás hamar lecsengett, végül is csak egy játékról volt szó.
Nyáry viszont most feldobott egy olyan kutatási eredményt, elegánsan kommentálva, ami valóban alkalmas arra, hogy az állóvíz felzavarodjék, és azokat is gondolkodásra késztesse, akik eddig elvakultan mindenféle gondolatok ellen fel voltak vértezve. Elképzelem a kattogó agykerekeket, a feloldhatatlannak tűnő kognitív disszonanciát. Hogy akkor most mi van. Ma reggel került fel ironikusan a Mandiner blogra egy Márai-idézetcsokor, melyben azt illusztrálja a szerző, mekkora joker az író, minden oldalról lehet csemegézgetni az írásaiból. Ebben találhatunk egy olyan gyöngyszemet is, miszerint: „Nem szeretem a homoszexuálisokat; társaságuk… kínos ellenérzéssel tölt el. Nem az ellen van kifogásom, ami számukra a nemi élet megoldási képlete, ez teljesen közömbös, hanem jellemük, lényük ellen, ami torz, beteg, harmóniátlan.”
Aki eddig például gondtalanul azonosult a hasonló gondolatokkal, az ugye most nehéz helyzetben van. De ez rögtön fel is vet egy olyan kérdést, hogy mi a relevánsabb, az élet vagy a mű, és erre már nagyon sokan próbáltak válaszokat adni. (A Márai-szemelvények úgy jutottak hozzám, hogy pár ismerősöm megosztotta olyan kommentekkel, hogy Márai innentől nem létező szerző számukra.) Persze a zsigerből ítélkezők nemigen jutnak el az analizálgatásig…
Egy magyartanárral beszélgetvén azt éreztem én magam is, hogy talán kicsit korai volt még erről beszélni, a közeg nincs abban az állapotban, hogy a helyén kezeljen egy ilyen információt. Ő felvetette, hogy egy újabb adalék ez, ami a szöveg és a szöveggel szembesülők (olvasók) közé feszül. Említette Arany János sipolyát, és azt, hogy még aki egyetlen balladacímet sem tudott kinyögni az érettségin, azt mindenképpen tudta, hogy költőnk a margitszigeti fák árnyékában pokoli bűzt árasztott. Most attól tart – és talán joggal, hogy Kölcsey is hasonló sorsra jut… Aztán később – főleg a mindenféle kommentárokat olvasva úgy véltem: kellett ez, és épp most kellett. Kíváncsian várom, mit vet fel a megzavart víz…
Kölcsey Ferenc melegsége kapcsán annak idején interjút is készítettünk két jeles irodalmárral, Margócsy Istvánnal és Nyáry Krisztiánnal. Ezt itt lehet elolvasni.
