2020 elején Eddy de Wind holland pszichiáter (1916–1987) Auschwitz, végállomás című művének megjelenése szenzációt keltett világszerte. (A könyvről ebben a cikkünkben írtunk.) A könyv vezette a bestsellerlistát Hollandiában, harminckét nyelvre fordították le, nemzetközi siker lett. Közvetlenül a nácik Auschwitzból való távozása után írta de Wind; ő volt az első rab, aki a haláltábor borzalmairól ott helyben tudósított. Fia, Melcher és a család többi tagja együtt döntöttek a könyv holland újrakiadásáról és a nemzetközi megjelentetésről. Óriási, egyúttal felkavaró vállalás volt ez a részükről. A Magyar Narancs csütörtökön megjelenő számában Melcher de Wind visszatekintése olvasható, amelyben kitér a megemlékezésnek szentelt év kétségeire, konfliktusaira, visszásságaira. Leírja, hogyan élte meg a visszatérést Auschwitzba, és megemlékezik egy, a budapesti bemutatón történt megrázó találkozásról is. Az alábbiakban részletet közlünk Mecher de Wind esszéjéből (fordította: N. Kiss Zsuzsa).
"Auschwitz, 2019 októbere. A nemzetközi emlékmű előtti kő peremén ülök. Behunyom a szemem, sütkérezem, átjár a nap melege.
Belém villan, hogy talán kegyeletsértés, ha itt bármi jólesik. Zavartan nézek körül. Jobb felől a gázkamrák romjai. Egy újságírónő ül mellettem. Tetten ért vajon?
– Milyen érzés önnek itt lenni? – kérdezi enyhe csodálkozással a hangjában.
Vagyis tetten ért.
– Valószerűtlen. Szinte az egész családomat valahol ott gyilkolták meg.
Az újságírónő indulna a romokhoz, de én a legkevésbé sem érzem szükségét, hogy közelebb menjek. Hosszú évekig dolgoztam a félelmeim elemzésén, leküzdésén, nem hagyhatom, hogy éppen itt törjenek fel bennem, mert még odavész minden erőfeszítésem.
– A hatása alatt vagyok – közlöm biztos távolból. De olyan, mintha egy oda nem illő viccet sütöttem volna el.
Mindenhol csak írás
Számomra Auschwitz volt mindig is az abszolút no-go zóna. Az egyetlen hely az egész világon, ahová biztosan nem teszem be a lábamat. A hely, ahová elhurcolták a családomat és gázzal megölték, akár a fertőzött állatokat. A hely, ahol hajszál híján apám is ott veszett, és ahol kiheverhetetlenül mély sebeket kapott, amelyek arra ítéltek minket, a gyerekeit, hogy a félelem és a bűntudat légkörében nőjünk fel. És Auschwitz volt az a hely, ahol az SS raktárában talált jegyzetfüzetbe megírta azt a könyvet, amely sok év elteltével engem is elvezetett oda.
Odahaza a könyvespolcunkon ott volt ez a jegyzetfüzet. Kiskoromban nem különösebben érdekelt. Emlékszem, egyszer belelapoztam. Mindenhol csak írás. Még nem tudtam olvasni, sejtelmem sem volt, miről szól, arról főként nem, hogy milyen jelentős dokumentum. Látszólag apám maga sem volt ezzel tisztában, hiszen különben miért dugta volna be csak úgy a könyvek közé?
Pedig az, hogy leírta a történetét abba a jegyzetfüzetbe, valószínűleg apám egész életének legfontosabb tette. Ezt jelölte ki magának feladatul, miután Auschwitzot felszabadította a Vörös Hadsereg, és ez a vállalás lett az élete értelme. Elkeserítő gondolatok fogságában, rettegés és gyász kínjai közepette a halál feloldozással csábított. Őt a tanúságtétel parancsa tartotta életben. „Élnem kell, hogy minderről számot adjak, elbeszéljem mindenkinek, és meggyőzzem az embereket, hogy színigazság.” Ő maga írta ezt.
De ez az emlékirat nem pusztán személyes okokból a legfontosabb hagyatéka apámnak. Az Auschwitz, végállomás egyedülálló beszámoló, egyenesen a szörnyeteg bensejéből. A háború alatt, ott helyben, a táborban íródott a könyv; a nyersesége, a hitelessége teszi szinte megkerülhetetlenné. A könyv bemutatja, milyen volt igazából Auschwitz, milyen mélyre süllyedhetnek emberi lények, és hogy miképpen menthet meg a remény, a szeretet.
Apám kétszer is közreadta az Auschwitz, végállomást, mind a kétszer szinte visszhangtalanul. Röviddel a háború után ez érthető volt: nagyban folyt az újjáépítés, nemigen volt igény Auschwitz borzalmainak taglalására. Apám mégsem tette félre végleg, például angol fordításán dolgozott 1987-ben bekövetkezett haláláig. Halála váratlan volt és szörnyű: halálos ágyán azt képzelte, újra Auschwitzban van.
Mi – anyánk, fivérem, nővérem meg én – nem tudtunk mit kezdeni az ő érzelmektől túlfűtött hagyatékával."
A teljes írás a Magyar Narancs csütörtökön megjelenő számában olvasható. A lapra már digitálisan is előfizethet!
