"Mit tegyünk, ha ugyanaz az ember, aki az első keresztényekről ír, történetesen pornót is néz?"

Sorköz

Az Isten országa című könyvében az első keresztények nyomába ered, de saját megtéréséről, buzgó katolikusként töltött évei­ről is részletesen beszámol Emmanuel Carrère francia író. Hitről és hitetlenségről, szexuális fantáziákról, egy magyar hadifogolyról és Houellebecq-ről is beszélgettünk vele.

 

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. május 20-i számában jelent meg.  Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Egy vacsorával indul a könyv: ülnek a Visszajárók című francia tévésorozat alkotóival, iszogatnak és ön eldicsekszik, hogy az első keresztényekről ír éppen. Azon a könyvön dolgozik, amelyet a sorozat írása miatt hanyagolt el.

Emmanuel Carrère: Azért az első évad nagy részét én írtam, imádtam csinálni, de aztán egyre többen kezdtek beleavatkozni a tévécsatorna részéről, egyre többen akartak dönteni a fejünk fölött. Eljött a pont, amikor úgy éreztem, több kedvem van egymagam írni valamit, mint egy ekkora csapat tagjaként.

MN: Az eredeti elképzelése az volt, hogy részt vesz egy Szent Pál nyomában címmel meghirdetett tengeri körúton, hogy kikérdezve a résztvevőket, feltérképezze, hogy mi lett az első keresztények hitéből kétezer évvel később.

EC: Először dokumentarista módon terveztem feldolgozni mindezt, aztán hirtelen felrémlett, hogy én magam is buzgó keresztényként éltem húsz évvel korábban. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mit gondoltam, miben hittem életemnek abban a korszakában. Azt gondoltam, ez talán izgalmasabb nézőpont, mint kívülállóként másokat faggatni.

MN: Meddig tartott a hívő korszaka?

EC: Közel három évig. Éles kanyar volt, egy hirtelen és határozott váltás, de nem volt végpontja. Nem úgy történt, hogy egyszer csak eldöntöttem, hogy innentől ateista vagyok. Így bár hívőnek már nem tartom magam, kereszténynek igen, a mai napig. Már nem hiszek például a katolikus dogmában, de nagyon közel érzem magamhoz az evangélium szavait. És olykor olyan gondolatokat dédelgetek, hogy talán jobb keresztény lettem így.

Emmanuel Carr?re, 2020

 
Emmanuel Carrère 
Fotó: DAMIEN GRENON
 

MN: A megtérését követően drasztikus életmódváltáson ment keresztül. Naponta járt misére, imádkozott és mindennap kommentárokat írt Szent János evangéliumához. Több mint húsz füzetet írt tele kommentárokkal…

EC: Talán túl drasztikus is volt ez a változás. Talán egy kicsit színpadias is.

MN: Jóga, ima, barna rizs, írás – egy szerzetes, Párizs közepén.

EC: Azért a szerzetesi életmód távol állt tőlem, ott volt például a családom. Tulajdonképpen ugyanígy telnek a napjaim ma is, mint hívő koromban. Ülök egy szobában és írok. Vagy nem írok. Akkoriban az evangéliumról is írtam, ennyi volt a lényegi különbség. És napi rendszerességgel jártam misére.

MN: Közben ön ünnepelt, sikeres író, forgatókönyvíró és filmrendező, aki zsűritagként vonul Cannes-ban a vörös szőnyegen…

EC: Hát igen, én is érzem az ellentmondást, azokban az időkben még erősebben éreztem. Radikális alázatra törekedtem, szemben az írói életemmel. Ha bármi olyat csinálsz, aminek közönsége van, abba a dolgok természetes rendje szerint nem kevés egó keveredik.

MN: Hogy oldotta ezt fel?

EC: Sehogy. Nem is gondolom, hogy fel kéne oldani ezt. Hülyeség lenne. Egyet lehet tenni: el kell fogadni, és együtt kell élni vele.

MN: Említi a könyvében Philip K. Dicket, aki a hívő korszakában sokat foglalkoztatta.

EC: Már csak azért is, mert ezekben az években az életrajza megírásán dolgoztam. Philip K. Dick vallásos elme volt, és ez a vallásos hozzáállás ott kísért a könyveiben. Misztikus volt, vad misztikusnak mondanám. A könyvem azonban nemcsak a saját élményeimről szól, hanem Szent Pálról is. Az én szememben van hasonlóság Pál és Philip K. Dick között. Dick azt mondja, hogy azok, akik Istenhez beszélnek, hívők, de azokat, akikhez Isten beszél, őrültnek tartjuk. Szent Pál és Philip K. Dick mindketten ilyen őrültek voltak.

MN: A hívő korszaka, mint azt a könyvében írja, mély depressziós időszakával esett egybe. Öngyilkos gondolatai voltak, pszichológushoz fordult, terápiába kezdett. A pszichoterápia vagy a hit segített kijutni a gödörből?

EC: Nehéz lenne így szétszálazni az éle­tet. Nem tudok az egyikre vagy a másikra rámutatni, hogy ez vagy az segített inkább. Az élet zajlik, te pedig változol. Az életemnek ebben a szakaszában mindkettőre szükségem volt.

MN: A hitét azóta elhagyta. A depresszió visszatért?

EC: Igen, sajnos hajlamos vagyok a depresszióra. Igyekszem a tőlem telhető legjobban kezelni.

MN: Említi, hogy a megtérése előtt írt könyvében kegyetlen képet festett egy nőről, akit valaha szeretett.

EC: Amikor önéletrajzi könyvet írsz, szabadon és teljes őszinteséggel írhatsz az életedről, csakhogy a te életedet mások életei hálózzák be. Így viszont nagyon nehéz megóvni azokat, akik közel állnak vagy álltak hozzád. Mindent megteszek, hogy ne bántsam meg mások érzéseit, de ebben az esetben valóban megbántottam a hajdani barátnőmet.

MN: Megbocsátott?

EC: Azt hiszem, igen. De hosszú időnek kellett eltelnie.

MN: A volt feleségével abban állapodott meg, hogy csak az ő hozzájárulásával szerepeltetheti az írásaiban. Tavaly jelent meg a Yoga című könyve, és a volt felesége nem akart szerepelni benne.

EC: Mielőtt megjelent, elküldtem neki a könyv kérdéses részeit. Gondoltam, majd itt-ott változtatásokat kér, amelyeket én teljesíteni fogok. De ő azt kérte, hogy teljes egészében távolítsam el őt a könyvből. Az, hogy kérte, talán túl megengedő kifejezés ide, valójában követelte. Ez megnehezítette a dolgomat, de belementem. Meg kellett változtatnom a könyvet, mindenhonnan kivettem őt, de végül jól jártam. Úgy érzem, vagy legalábbis remélem, így jobb könyv született.

MN: Az Isten országában nemcsak a saját megtéréséről és az első keresztényekről ír, de a szexuális fantáziáit is megosztja az olvasókkal. Volt része felháborodott reakciókban?

EC: Akadt ilyen is, igen. De mitévők legyünk, ha ugyanaz az ember, aki az első keresztényekről ír, történetesen pornóvideókat is néz a neten? Magamról írtam, mindkettő én vagyok. Nagyon is hamis hozzáállás lett volna, ha azt mondom, csak azért, mert a könyv a hitről is szól, nem szólhat a szexről is.

MN: A könyve egy elvonulás leírásával zárul, ahol a hívők megmossák egymás lábát. Ön is így tett.

EC: Úgy öt évvel ezelőtt történt mindez, a könyv írásának a végén, tehát már túl a vallásos korszakomon. Abban a pozícióban voltam, mint ma is, és ez a pozíció egy nem hívő, de kereszténybarát emberé.

MN: A felmenői közt orosz arisztokraták is vannak. Számítanak ezek a gyökerek?

EC: Anyám felmenői orosz arisztokraták. A polgárháborúban a fehérekhez tartoztak, az 1920-as évek elején emigráltak. Ezek után a nagyszüleim az életük nagy részét szegénységben töltötték. A gazdagság és a magas társadalmi pozíció után jött a mélyszegénység: a sorsukból annyit szűrtem le magamnak, hogy nincsenek állandó dolgok. Aztán jött anyám (Hélène Carrère d’Encausse – K. G.), aki a maga idejében jelentős hírnévre tett szert a francia társadalomban.

MN: Az Un roman russe (Orosz regény) című könyvében egyebek mellett egy második világháborús magyar katona sorsáról ír, akit egy oroszországi elmegyógyintézetben találtak meg – több mint ötven év elteltével.

EC: Ez a magyar katona (Toma András – K. G.) egy hosszú történet kezdetét jelentette a számomra. Egy megható, szomorú, de rettentő érdekes történetét. Nagyon fiatal volt, amikor besorozták, majd a Vörös Hadsereg hadifoglyaként egy orosz táborba került. Innen pedig egy Kotyelnyics nevű kisváros elmegyógyintézetébe. És itt töltötte a következő 55 évet. Nem tanult meg oroszul, végig magyarul beszélt, senki sem értette. A családja Magyarországon úgy tudta, hogy meghalt. Teljesen véletlenül találtak rá, egy odalátogató orvosdelegációban valaki beszélt magyarul. 2000-ben, 55 év után került vissza Magyarországra. Ha jól emlékszem, elég nagy esemény volt az utolsó II. világháborús magyar hadifogoly hazatérése. Nagyon idős volt, nagyon rossz állapotban, nem is értette, mi zajlik körülötte. Mint egy nagyon öreg Kaspar Hauser.

MN: Franciaországban nagy elismerésnek örvend, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy írókollégája, Michel Houellebecq is nagyra tartja a műveit, és ezt nem is titkolja. Ha Houellebecq megdicséri, nem érzi, hogy kötelező visszabókolnia?

EC: Ez nem valami kötelesség a számomra. Kölcsönösen olvassuk, tiszteljük, sőt csodáljuk egymást. Nem vagyunk közeli barátok, de néha váltunk egy-egy e-mailt.

MN: Melyik a kedvenc Houellebecq-könyve?

EC: Ha ennyire szeretek egy írót, minden művét szeretem. Olyan ez, mintha egy embert kedvelnél, ilyenkor nem azt nézed, hogy az orra tetszik jobban vagy a füle.

MN: Mégis, mondjon egyet!

EC: Az Elemi részecskék.

Kedves Olvasónk!

Üdvözöljük a Magyar Narancs híroldalán.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Kedves Lewis Hamilton, nálunk ez így működik!

  • Bányai György

Lewis Hamilton hétszeres világbajnok brit autóversenyző alaposan kiakasztott egy bejegyzésével jó pár magyar politikust, akik közül néhányan neki is estek. Adunk egy kis segítséget a magyar viszonyok megértéséhez.