A baráti hangulat később sem tűnt el, csak sokkal sűrűbb lett a levegő, ahogy a teret betöltötték a szavak, a gondolatok, a burjánzó humor, és a szövegből áradó intenzív érzések: a Selinunte kiadó gondozásában frissen megjelent, Térkép a túlvilágról című kötet rendhagyó könyvbemutatóján jártunk.
Kárpáti Péter regényét és válogatott színdarabjait tartalmazza a kötet, melynek borítóképét Veronika Keresztesová tervezte. Az est házigazdái a Selinunte kiadótól, Sándor L. István és Szűcs Mónika voltak, akik az esemény elején meséltek a kiadóról, vállalásaikról, és azt is megtudtuk, hogy Kárpáti Péter tizenhat éven át írta ezt a furcsa, naplóból, esszéből, regényből és színdarabból szerkesztett szövegét.
A tér közepén egy szék, rajta egy furulya, amelyet később maga a szerző szólaltatott meg, jelezvén a jelenetváltásokat. Kárpáti Péter kezdte a felolvasást, amely azonnal egyedi ízt adott az estének, és bevallom, az ő felolvasásai voltak számomra az est legizgalmasabb pillanatai. Bíró Mórról hallunk sokat a továbbiakban, aki a szerző dédapja volt, és aki csodával határos módon, csendőrökkel a nyomában mégis kijutott Szeged városából. Hogyan volt ez lehetséges? Ez a fojtogató kérdés tér vissza többször is a regény folyamán, egyre humorosabb formában.
„Leraboltam a készletet, felhabzsoltam, ez volt az aranykor. Harminchéttől negyvenhárom éves koromig írtam ezeket a Bíró Móric dédapámat helyettesítő, eláruló, szembe köpő darabokat.”
Ezek a darabok a Tótferi, a Pájinkás János, a Negyedik kapu és A szerelem megszállott rabja, avagy mit tett Umáma Átikával? Aztán megtudjuk, hogyan várta Kárpáti Péter, hogy nagy lendülettel belekezdjen az új darabok írásába, melyekhez ott várták a szobában felhalmozva a város könyvtáraiból összelopott mesegyűjtemények kijegyzetelve, hogy aztán tizenhat évig ne nyúljon hozzájuk senki. „Tizenhat évnyi por, szemét, geci, könny és egyéb váladék száradt rá azokra a papírsalátákra” – írja a szerző.
A második részben kiderül, mitől és mikor siklott félre az író élete, vagy legalábbis ízelítőt kapunk belőle, és nagyon sokat nevetünk. Egészen pontosan 2004. május 15-én, amikor is fogócskázás közben „…zuhanás, reccsenés. El tudod képzelni, hogy fityeg a kezed, és nincs benne csont?” Aztán jön a következő szerencsétlenség, egy biciklis baleset egy évvel később, 2005. július 6-án. „Egy évvel később beszakadt a dobhártyám, és vérben fürödtek a szemeim, kiugrott a kulcscsontom (azóta is kint van), bal oldalon összetört az összes bordám, majd a jobb oldalon, majd széttört a csípőm, elhalt a farcsontom, és még mindig nem jöttem rá, hogy Bíró Mór dédapám hogyan szökött ki a városból, de maradjunk a vértócsánál…”
A következő nagy kérdés, ami felmerül, hogy hogyan került Jászai Mari fejére a szegedi főrabbi posztósapkája. Végül ezt is megtudjuk, és azt is, hogyan szökött meg Bíró Mór a városból. A prózai szövegeket sok-sok párbeszédes rész szakítja meg, melyeket Tóth Ildikó, Hevesi László, Jenővári Miklós és Kárpáti Péter olvasnak fel. Az egyik legizgalmasabb jelenet Lőw rabbi és Jászai Mari incselkedő párbeszéde. Közben csodákat tudunk meg pókokról, növényekről, tizenhatféle mágnesről, Szömzikről, és végül megjelenik a dédpapa is. A megoldás, hogy Jászai menekíti ki Bíró Mórt a városból, a posztósapkát pedig Lőwné ajánlja föl a művésznőnek.
Ahogy az est végéhez érünk, egy kivetített százhúsz éves képet nézünk, amit a szerző a Vasárnapi Újságból vágott ki, és a dédapja látható rajta egy automobilon ülve. Akkor hirtelen felfogom, hogy ez valóság. Valaki, aki létezett valamikor, most megelevenedik ebben a fantáziavilágnak ható, csodákkal és mesei elemekkel tűzdelt, szövevényes szövegben, amiben az önvallomásos részek véres valósága ellenére, vagy inkább azzal együtt, minden kap egy huncut ragyogást, kacsintást, „titkos” mosolyt és elevenséget.
„Na, jó, majd csukd be magad után”
– mondja Kárpáti Péter, és kisiet a takarásba.
Kárpáti Péterrel készült korábbi interjúnk:
