A kályha az 1999-ben magyarul is megjelent Bridget Jones volt, aztán jött a hazai változat, Rácz Zsuzsa Állítsátok meg Terézanyut! című könyve, ami a mai napig a sikerlisták élén szerepel. Az első kiadás óta több mint egy év telt el. Épp annyi idő, hogy megjelenhessen egy válaszregény (Sáringer Károly: Nőt akarok!), egy paródiakötet (Zoltán Diána: Terézanyu beájulna, avagy állítsátok meg a szőke nőket!), valamint temérdek hasonló ún. női regény. Sáringer tollából már a Nőt akarok! folytatása is megjelent, a Párnacsata. Ez utóbbit bajosan nevezhetnénk szingliregénynek, sztorija nincs, csupán konkrét szexuális tanácsokat ad magányosnak, férjesnek egyaránt. (A könyv Tűsarok-vonatkozása: Sáringer szó szerint átveszi, majd elemzi is Varró Szilvia egyik, itt megjelent írását a női szexualitásról.) A műfajnak különös mutánsai is lettek azóta, például a Lázár Eszter titkos életei, egy férjes nő kalandozásainak krónikája. Ráczból pedig a szinglik orákuluma lett, társkereső klubbal, rádióműsorral.
A siker, még ha váratlan is, sosincs ok nélkül. Vajon milyen az a könyv, amit az olvasók szeretnek, de a kritika elhallgat?
„Akik valóban tudnának kritikát írni, nem nyúlnak hozzá, mert szerintük ez ciki” – nyilatkozta annak idején Rácz Zsuzsa a MaNcsnak (Õz a reflektorfényben, 2002. szeptember 19.). No de miért is kellene a kritikának bestsellerekkel foglalkoznia, adódik a kérdés, hiszen nem ez a dolga. Nem lehet minden rózsaszín könyv, krimi, fantasy mellé ítészeket állítani, magas példányszám ide vagy oda. Mindez persze nem jelenti azt, hogy e művekhez nem lehet efféle szemszögből közelíteni. „Mindig abból indulok ki – kezdi Menyhért Anna irodalomtörténész és kritikus, a József Attila Kör elnöke –, hogy az adott műfajban milyen a könyv. Minden kor úgynevezett női irodalmának vannak szabályai. Korábban a lányregények hősnői húszévesen férjhez mentek, és onnantól nem történt velük semmi, illetve nem lehetett megtudni, mi történik velük, mert az már nem volt olyan érdekes. Nos, ez az időszak kitolódott, most a nő harminc-egynéhány éves, volt egy-két fájdalmas csalódása, de mindig eljön az Igazi, meglesz a férfi, akivel együtt lehet élni.”
„A gyökeres változás a szemléletben van, ugyanis a szingliregényben a nőnek a cselekmény közepére-végére magára kell találnia. Önértékelése, önismerete kifejlődik, és ez lesz a strukturális feltétele annak, hogy meg tudjon felelni a neki való férfinak. Az előző generáció regényeiben ez nem volt feltétel, ott a nő ilyen szinten nem foglalkozott magával, hanem szép volt, és férjhez ment. A klisék azonban megmaradtak. Az irodalomkritikus felméri ezeket a sajátságokat, és attól kezdve azt nézi, hogy ezeknek mennyire felel meg az adott könyv, vagy esetleg mennyire tér el tőlük úgy, hogy közben a műfaji szabályokat is képes módosítani. Rácz Zsuzsánál számtalan mindezeknek eleget tévő elem van, gondoljunk az öcs pszichés gondjaira, a saját megfelelési komplexusaira, a magyar valóság ábrázolására. A lánynak végül meg kell békülnie a körülményeivel. A külföldi előzmények után azt azonban meg kell jegyezni, hogy az Állítsátok meg Terézanyut! még a maga műfajában sem remekmű. Mégis sikeres, az azóta megjelent hasonló könyvek pedig erre a sikerre építenek, Rácz reklámja elvitte őket a hátán. Persze a Terézanyu már régóta nem pusztán könyvsiker. A nagy médiatámogatás sok mindent megoldott, de ebben természetesen szerepe volt annak is, hogy előtte nem létezett másik ilyen jellegű – magyar – könyv.”
Nagy Attila olvasásszociológus, a Magyar Olvasási Társaság elnöke egyszerű tények és folyamatok tükrében értelmezi a női sikerkönyvek magas példányszámait. A szikár adatok a jövőre nézve nem túl biztatóak. Falussi Béla, a Központi Statisztikai Hivatal munkatársa évtizedek óta módszeres kutatásokat végez a magyar felnőtt népesség szabadidő-struktúrájának változásairól. Külön vizsgálat tárgya az olvasási tendenciák figyelemmel kísérése. 1977-ben egy átlagos budapesti férfi napi 29, 2000-ben 20 percet szentelt könyvolvasásnak. Radikális a csökkenés, és ha a vidéket nézzük, még szomorúbb a kép. Az 1977-es, amúgy is elkeserítő 11 perc 5-re zsugorodott. Érdekes ezzel szembeállítani a nők adatait. Budapesten 1977-ben egy átlagos nő 17 percet töltött olvasással, felét, mint a férfiak, ám 2000-ben - és ez az igazi meglepetés - ez 19 percre nőtt.
„Megváltozott az egész társadalom értékrendje, gondolkodásmódja – elemzi a grafikonokat Nagy Attila. – Másra helyeződött a hangsúly, ám a nők nem engedtek, és azt a keveset, amit ki tudnak még ma is szakítani a harmadik műszakjukból, megtartották. És nem véletlen tendenciáról van itt szó, a községekben ugyanezt tapasztalhatjuk. Fontos és jó üzenet ez a magyar társadalomnak. A nők könyv iránti fogékonyságát nem vitte el mindaz, ami a férfiaknál veszteségként könyvelhető el.” Nagy Attila szerint „az egyik alapfogalom egészen biztosan a magukra ismerés.
A nők mást és másképp olvasnak. A férfiak olvasmánya egy erős, cövekekkel kivert mezsgye.
A férfiak nem hajlandók 'nőies' történeteket olvasni, ez már kamaszkorban kiderül. A nők olvasmányválasztéka gazdagabb. A szerelemről, párkapcsolatról szóló könyveket 12 évestől a 80 évesig szívesen olvassák. Néhány évvel ezelőtt vizsgálatokat végeztek az úgynevezett füzetes szerelmes regényekkel kapcsolatban. Ezek szinte kizárólag a majdani sikeres, gazdag, nagy betegségből kigyógyuló nőkről szólnak, az elválás utáni tragédiát remekül feldolgozó, a tragédiákat boldog házasságban feloldó történetek. Meglepő volt, hogy az egyébként szexuálisan aktív, 21 és 40 év közötti korosztály körében a legnépszerűbbek. Működik egy olyan feltevés, hogy az ezek iránti érdeklődés valamiféle pótszer lehet, de ezt még nem lehetett tudományosan bebizonyítani, mint ahogy azt sem, hogy vajon ugyanezt a réteget célozzák-e meg a 'Bridget Jonesok' és magyar társaik. Az bizonyos, hogy ezek valóban sikeres könyvek: nagy példányszámban elkelnek, könyvtárban is keresik őket, ami tiszteletre méltó eredmény. Ez nagy valószínűséggel a már említett pótszerjelleg mellett szól, ám van még egy kulcsfogalom, a tabutörés. Örülök, hogy ezekben a regényekben nem trágárságként jelenik meg a nemiség, és bátran írnak arról, hogy a nő egyedül is boldogulhat.”
Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a regények találtak maguknak egy egyre szélesedő rétegközönséget, amelyet például tíz évvel ezelőtt nem tudtak volna becélozni maguknak. Már csak azért sem, mert nem vagy másképpen létezett. Nagy Attilának erre is van válasza. „Eddig csak a magyar olvasási szokásokról beszéltünk, de világjelenségről van szó – nem csak az olvasással kapcsolatban –, amiben a skandináv országok vezetnek, messze előttünk, mi pedig döbbenetes tempóban követjük őket. Erősen kitolódott a házasságkötés ideje, csökken a házasságkötések száma, egyre több lesz a házasságon kívül született gyerek. Ma Budapesten az óvodába járó gyerekek harmada ilyen, és ez a szám csak nő. A család hiánya súlyos deficit. Messzire vezet, de kimondható, hogy nagy valószínűséggel a csonka családban nevelkedett kislányokból lesznek aztán a szinglik. Hosszú évtizedek kellettek ahhoz, hogy a nők a kötelező, csak anyaszerepből kilépjenek. Mostanra ez megtörtént, gondoljunk csak Mohás Lívia nagy visszhangot kapott tanulmányára, a Nők évszázadára. Nem állítom azt, hogy a mostani század a szinglik évszázada lesz, a tények csak annyit sugallnak, hogy a férfiak egy részének érezhetően önbizalomhiánya lett. Márpedig le kell győzni ezt a bizonytalanságot, a férfiaknak meg kell tanulniuk ezt az új női szerepet. A hagyományos női gesztusok időszakának, úgy tűnik, vége van.”
Az olvasásszociológia mai állása szerint ez persze még nem jelenti azt, hogy előbb-utóbb férfiak fogják olvasni a női regényeket. Írni már írják, gondoljunk csak Sáringer Károly emlegetett munkájára. Súlyos tévedés lenne azonban minden, nők által írt regényt a „női regény” kategóriába sorolni. Ki állítaná például, hogy Szabó Magda vagy akár Gordon Agáta a női regényírás kiemelkedő alakja lenne? Lugosi Viktória, a négy kiadást megért Ajvé szerzője is hasonlóan látja a helyzetet. „Egy versnél vagy egy regénynél szinte kötelezőnek érzik kiemelni a szerző nemiségét. Én inkább azt képviselném, hogy jó meg jó rossz mű van, az alkotó nemétől függetlenül. Más a helyzet persze a szingliírókkal, szingliirodalommal.
Ott csajok írnak csajoknak,
és az a jó csaj, aki egyedül van, építi a karrierjét, mellesleg nem baj, ha lesz valaha egy gyereke, de annak inkább ne is legyen apja. Ez egy olyan mértékadó réteg a 16-tól a 38 évesig, amely széles, fizetőképes, tehát alkalmas volt arra, hogy felépüljön rá egy iparág a magazinoktól a butikokig. Ha bemész egy centerbe, az üzletek 95 százaléka nekik nyit ki. Aki nincs benne ebben a szórásban, annak is imponál ez a modell, olvassa az ebben a közegben játszódó történeteket - ez a trend. Mellesleg ez valóban szórakoztató irodalom, általában szívesen olvasom. Rácz Zsuzsa például nincs is megsértődve, hogy nem tekintik szépírónak, pontosan tudja a helyét. Én viszont, ha bemegyek egy könyvesboltba, riadtan nézem, hogy a könyvem hova van kitéve. Fontos, hogy a magyar irodalom egészen keskeny, a sarokban húzódó polcán legyen, és ne a színes, aranyborításúak között. Zsuzsát ez nem érdekli, de hát nem is azonos példányszámban adunk el.” Más a pálya, mások az arányok, egy szépirodalmi műnél négy-ötezer eladott példány már hatalmas sikernek számít, és semmi nem utal arra, hogy ez a közeljövőben megváltozna. Tíz év múlva, hasonló felméréseket végezve valószínűleg más képet kapunk majd, de kétlem, hogy a szépirodalom javára billenne a mérleg.
