Kárpáti Péter: Alapjában színdarabírónak tartom magamat

Moszkva–Peking Transzszimfónia címmel írt darabot Bodó Viktornak a Transzszibériai expressz vonatút során tapasztaltakról, amit Frankfurt után Novák Eszter a Katona József Színházban rendezett meg. A darabírás körülményeiről, szerzőiségről, valamint a pandémia és a háború darabra gyakorolt hatásáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: 2017-ben Bodó Viktorral és alkotótársaival Moszkvától Pekingig utaztatok a Transzszibériai expresszel. Az erről írt darab ősbemutatója Frankfurtban volt, itthon pedig Novák Eszter rendezte meg a Katona József Színházban. Mi történt veletek a világ leghosszabb vasútvonalán?

Kárpáti Péter: Nem történt valami hatalmas esemény, de sok nehezen értelmezhető epizód tette élménnyé az utazást. Viktort nemcsak maga az út érdekelte, mármint amit látunk és tapasztalunk, hanem hogy velünk, utazókkal mit tesz ez az utazás, a saját idegszálainkon citeráztunk 21 napon keresztül. Több helyen megálltunk napokra, a vonaton 7 éjszakát töltöttünk. Mindegyikünk szorgalmasan gyűjtött valamit, Keresztes Gábor hangdizájner hangokat, Bányai Tamás fényművész fényeket, a díszlettervező, Balázs Juli a formákat figyelte meg, Tihanyi Ildi jelmeztervező meg teljesen odáig volt a gyönyörűségtől. Vele sokat beszélgettem, sok mondata bele is került a darabba. Nem értek a ruhákhoz, viszont bűvöletes, milyen költőien tud azokról beszélni, és végtelen precizitással. Egy pillanat alatt megfigyel embereket, és le tudja őket írni a legapróbb részletekig. Az én legfőbb becsvágyam az volt, hogy rájöjjek, Viktort, mi vezérli, miért akarta ezt az utat. Éveken keresztül tervezte és szervezte. Azt próbáltam kideríteni, hogy mi ebben az ő személyes története, az hol találkozik az enyémmel, és hogyan tudom ezt látképpé konvertálni, a Frankfurt–Bajkál-tó tengelyen. Szerintem ő csalódott a végeredményben, mármint ami az én munkámat illeti. Nem jöttünk ki jól ebből. Bár korábban már sokszor dolgoztunk együtt, ebben a projektben nem volt számára inspiráló a nagyon különböző megközelítésünk. Mert nekem a közelik, a részletek voltak fontosak, míg az ő fókusza más volt, nagyvonalúbb, gyorsabb, azt hiszem, ő valami nagy sztorit szeretett volna. A vonatút során a szűk kupékban voltunk összezárva, hosszú órákra, napokra, az ismerőseinkkel és idegenekkel. Elkapott a megismerés gyönyöre, hogy akiknek a szavát sem értem, mit lehet belelátni, mit lehet felfogni belőlük. Végül is pillanatfelvételeket készítettem, mert a darabban ezt a sok-sok találkozást mind nincs idő kibontani. Viktor szabad kezet adott nekem a munkához. Teljes bizalmat szavazott, ezért is volt olyan kellemetlen, hogy megbillent a kapcsolatunk a próbafolyamat alatt.

MN: Egy rendezés során hozzá lehet nyúlni a szöveghez, lehet alakítani azt. Így történt a német változat során?

KP: Kimaradtam abból a folyamatból, családi okok miatt nem tudtam Frankfurtban lenni. Csak az olvasópróbán voltam ott, azután Viktor kért tőlem változtatásokat, amikben nem igazán hittem, ezért nem is tudtam jól megcsinálni. Nagyon más vágányon haladtunk.

MN: Dokumentumabszurdként definiáltátok az előadást.

KP: A darabot neveztem el annak. Igyekeztem minél hűségesebben visszaadni, amit tapasztaltam. Próbáltam megragadni a valódi figurákat, helyzeteket, mondatok százait – de azt a mi nem-értésünkön, a saját bizarr szemszögünkön keresztül torzítottam groteszkké, látomásossá. Tehát ami a darabban abszurd, az számunkra ott belső realitás volt, és talán pontosabb, érdekesebb, mintha valamilyen izgalmas cselekményt adtam volna hozzá, ami valójában nem történt meg.

 

Fotó: Németh Dániel 

MN: A műfaji meghatározás jól illik Bodó rendezői formanyelvéhez, de Novák Esztertől szokatlan. Miért döntöttetek úgy, hogy megcsináljátok itthon is?

KP: Eszter választotta, elolvasott sok darabot, aztán egyszer csak felhívott, hogy ez érdekli. Több oka lehet ennek. Egyrészt nagyon szeret végletes ellentétekben gondolkodni. Fantasztikus manuális készsége van, teljesen másfajta, mint Bodónak, de szintén tud nagyszabású tablókban fogalmazni, sok emberrel egyszerre dolgozni, és mindenre odafigyelni. Mindeközben szeret közel menni is, így őt vonzotta az én látásmódom is. Különösen jól ért a szuperközeli és a nagytotál együttlétezéséhez. Azt hiszem, vele és a társulattal sikerült az elementáris szorongásról is lenyomatot adnunk, ez volt számára a legfontosabb.

MN: A járvány miatt csúszott a bemutató. A Covid után a bezártság, a szorongás mint téma egészen biztosan máshogy érinti az embereket. És most itt a háború is. Min változtattatok az eredeti szöveghez, ötlethez képest?

KP: A szöveghez nem nyúltunk, volt egy-két mondat, amit kihúztunk, mert a jelen helyzetben blaszfémnak tűnt, és az utolsó jelenetet úgy, ahogy van, leszedtük, az ma nem működik. Amikor kitört a háború, először azt gondoltuk, hogy hagyjuk az egészet. Nem tudtam elképzelni, hogy orosz témával foglalkozzunk. De aztán elolvastuk újra a darabot, gondolkodtunk rajta, és rájöttünk, hogy inkább morális kötelességünk, hogy megküzdjünk ezzel a feladattal. A próbák során egyre inkább észleltük, hogy ebben a még békében írt darabban már abszolút benne van az a sötétség, ami a háborúval ránk zuhant. De a nyomai már akkor érzékelhetőek voltak. Mások lettek a hangsúlyok, de változtatnunk nem kellett a szövegen. Belekerültek bizonyos zenék, amelyek nagyon erősek, és megrázó, ahogy a Katona társulata és az egyetemisták milyen mély indulattal tudják a világba kiáltani. És mellesleg lenyűgöző szakmai színvonalon. Nagy élmény volt számomra ennek a társulatnak az összetartása és játékintelligenciája. Mindenki odaadóan végzi a dolgát, a többiekre odafigyelve, akkor is, ha más van előtérben. Szabadon bolondoznak, de ez soha nem lesz öncélú, hanem gondolatgazdag, lényegre törő.

MN: Az utóbbi időben mintha kevesebb rendezést vállaltál volna.

KP: Minden évben csináltam legalább egy vagy inkább több előadást, csak a Covid miatt ez alig látszik. Például egy éven keresztül dolgoztunk Zsótér Sándorral és Stork Natasával A nagy kapituláció című előadáson, a Trafó nagytermében mutattuk be, közvetlenül a második járványhullám előtt. Nagyon keveset tudtunk játszani belőle, most meg, hogy a Trafónak súlyos nehézségei támadtak a Sberbank megszűnése miatt, más helyszínt kell keressünk. Nagyon szerettük a Díszelőadást is a Trafóban, azt is megölte a pandémia. Még korábban mutattuk be a Tótferit, nagyon jól ment, de azt is le kellett venni műsorról, mivel annyi új bemutató halmozódott fel a pandémia két éve alatt. Egyértelműen a független színházi közeget viselte meg a legjobban, mert eleve sokkal kevesebb alkalommal tudjuk az előadásokat műsorra tűzni. Tavaly, a Freeszfés dramaturgosztályommal és a Pelsőczy–Rába színészosztállyal a legdurvább járványhelyzet közepén csináltunk egy kocsmaszínházi előadást, előtte is volt már két rendezésem a Színműn, színészosztályokkal. Mostanában újra többet dolgozom kőszínházakban, valahogy visszakerültem, de ez a véletlen műve, nem az enyém. Számomra komfortosabb közeget jelentett a Trafó, a Jurányi, lakások, furcsa kis helyek. Szabadabb keretekre volt szükségem a színházcsináláshoz. Hosszabb, elmélyültebb próbafolyamatokra vágytam, ami kőszínházban nehezen megvalósítható. De az is igaz, hogy mostanában, amennyire lehetett, tényleg elbújtam kicsit. Be akartam fejezni a félig önéletrajzi, félig fikciós regényemet, amit tizenhat éve kezdtem el, csak mindig félre-félretettem valamilyen színházi munka miatt. Térkép a túlvilágról a címe.

MN: Lehet tudni, hogy Zsótérral és Stork Natasával A nagy kapitulációhoz kilenc hónapig hétről hétre csak beszélgettetek, ezt követően kezdtetek el a végleges szövegen dolgozni, majd próbálni. Hogyan alakult ez a munka?

KP: Alapjában színdarabírónak tartom magamat. De észrevettem, olyan sokat voltam már színházban, olyan sokat tanítottam, hogy egész jól egyben tudok tartani egy csapatot és gondolatokat. Ehhez az is hozzátartozik, hogy sikerült egy olyan improvizációs technikát kidolgoznom, ami lehetőséget ad arra, hogy ne arról szóljon a munka, hogy most megcsinálunk egy darabot, és azon keresztül áttételesen tudunk magunkról beszélni, hanem képesek vagyunk egy az egyben, a semmiből megvalósítani azt, ami foglalkoztat. Elindulunk egy úton, de hogy hová jutunk, azt nem tudjuk előre. Amikor Zsótérral és Natasával elkezdtünk dolgozni, fogalmunk sem volt arról, hogy majd a Trafó nagytermében játsszuk az előadást. Időbe telt, mire rájöttem, miért van szükségünk arra a hatalmas üres térre. Volt egy gondolat, amiből kiindultunk, végigelemeztük sorról sorra Pilinszky beszélgető könyvét, és közben rengeteget beszélgettünk színházról meg mindenféléről. Amikor legeslegelőször találkoztunk e munka apropóján, valami olyasmit fogalmaztam meg, hogy ha csinálnánk egy olyan előadást, amiben ők ketten beszélgetnek, az már rossz nem lehet, hiszen szellemes emberek, tartalmasan gondolkodnak. Már az első alkalommal fölvett hanganyagból tudnánk csinálni valamit. De inkább addig beszélgessünk és gondolkodjunk, amíg rá nem találtunk arra, amit eleve nem mondanának el, ami valódi meglepetést jelent a számukra… Ez rendkívül izgalmas folyamat, és nehezebb, mint a kijelölt sínen elmenni vonattal Pekingig. Végül elég egyszerű gondolatig jutottunk el, de ehhez kellett a kilenc hónap, másképp nem ment volna.

MN: Hogyan alakult ki az improvizációs technikád? Nincs ellentmondásban a darabírói éneddel ez a fajta rendezői attitűd?

KP: Abszolút összefügg a kettő, hisz’ az improvizációk szövegének felvétele nyomán hatalmas szótömkeleg keletkezik, abból kell aztán összerakni a darabot. Talán nehezebb is, mint egyszerűen leülni és megírni. A tanítás által alakult ki a módszer, a legelső dramaturgosztályom kreatívírás-kurzusán nem volt ahhoz kedvünk, hogy otthon írnak valamit, az órán felolvassák és megbeszéljük, ez unalmasnak tűnt. Gondoltuk, meg kéne mozgatni, meg kéne élniük bizonyos helyzeteket, és ezek legkülönbözőbb verzióit.

MN: Tanítasz a Freeszfén.

KP: Amikor kiderült, hogy einstandolják az SZFE-t, a dramaturgosztályommal nagyon hamar eldöntöttük, hogy eljövünk. Az első pillanattól magától értetődő volt, hogy nem szeretnénk ott maradni, viszont együtt akarunk maradni. Egyszerűbb helyzetben voltunk, mint mondjuk egy színészosztály, hisz’ például a dramaturgok mind jól tudnak idegen nyelveken. A ludwigsburgi egyetem is hamar jelentkezett, hogy segítenék az oktatásunkat azzal, hogy elismerik a képzést, és majd diplomát adnak a dramaturghallgatóknak. A mi osztályunk volt az egyik első, amelyik ilyen módon biztonságos helyre lelt. Most harmadévesek.

MN: Egyértelmű volt, hogy nem akarsz közösséget vállalni az SZFE új vezetésével?

KP: Nem volt kedvem egy perccel se több időt maradni abban a közegben. De nem akartam gyűlölködni sem. Az egyetemfoglalás épp azért volt szép, mert nem gyűlölködésre épült, hanem valamit védelmeztünk. Ugyanakkor észrevettem, hogy ez lassan megmérgezi a lelkünket. Amióta eljöttünk, szabadok vagyunk, ez csodálatos érzés. Nincs pénzünk, ingyen tanítunk, de még így is sokkal jobb. De hangsúlyozom, vannak olyan osztályok, ahol ez nem volt megoldható, mert túl sokan vannak, túl sok a készségtárgyuk. Ők ott tanulnak továbbra is, és nagyon jó viszonyt ápolunk velünk. Egy közösségnek érezzük. Sok a közös munkánk, megmaradt a szeretetteljes emberi és munkakapcsolat.

MN: Komplex képzést adó színházcsináló és performance osztályokban is dolgozol a Freeszfe keretein belül a diákokkal. Hogyan kell elképzelni jelenleg az oktatást?

KP: Mivel eddig nem tudtunk akkreditált képzéseket indítani, az volt az elképzelésünk, hogy olyat indítunk, ami rövid ideig tart, tehát nem vesz el tőlük sok időt, de nagyon intenzív. Ez a színházcsináló osztály. Tanítunk színészetet, rendezést, dramaturgiát, van elmélet, készségfejlesztés. Sok mindent ki lehet velük próbálni, megismernek sok szakmabelit, a második évben elkezdenek önállóan dolgozni, gyakorlatra mennek. Az első év tandíjas, a második viszont ingyenes, amolyan baráti alapú segítség a részünkről. Ez a képzés nem a pénzről szól, csupán a legeslegszűkebb, minimális létezést fedezi a tandíj.

MN: Mennyibe kerül a tandíj?

KP: 440 ezer forint a két féléves tanévre, de vannak ebben bizonyos könnyítések is.

MN: Milyen perspektívája van a freeszfés képzésnek?

KP: Nemrég megjelent egy cikk azzal a szomorú címmel, hogy nincstelenek vagyunk. Belülről egyáltalán nem érzékelem, hogy bajban lennénk. Senki sincs elkeseredve. Tudunk dolgozni. Senki nem instruál minket, nem szabja meg, mit és hogyan kell csinálni, komoly szakmai munka folyik, és még védőhálónk is van, mert a Marczibányi Téri Művelődési Központ és a CEU valódi segítséget nyújt, ami fantasztikus. Van perspektívánk. Úgy néz ki, hogy akkreditált képzéseset is tudunk majd indítani. Egyébként az SZFE-n általunk korábban kidolgozott mintatanterveket használjuk, ennek maradéktalan teljesítését dokumentáljuk a külföldi partneregyetemek felé. Ők ezt hiteles, érvényes oktatási programnak ismerik el. Annyi csak a plusz elvárás, hogy a szakdolgozatokat Ludwigsburgban is meg kell védeniük a hallgatóknak és a diplomamunkákról felvételt kell benyújtani. A diákok pedig diplomát kapnak. Mivel külföldi, elsősorban német nyelvű egyetemekkel vagyunk kapcsolatban, olyan helyekkel, ahol az angol is tanítási nyelv, olyan nemzetközi képzésekben is gondolkodunk, amiről az SZFE-n csak álmodoztunk – most viszont tárt karokkal várnak a külföldi egyetemek. Komoly lehetőséget érzek e nyitásban. Persze egyelőre mindezt ingyen, de valójában nem bánom, mert ez valahogy hozzátartozik a Freeszfe akcionizmusához, az egyetemfoglalás ethoszához. Ami erőt ad.

Kedves Olvasóink,

a nyomtatott lapszámban egy sajnálatos szerkesztőségi malőr következtében az interjú nem a szerző által látott változata jelent meg. Az itt olvasható szöveg viszont már az. A két szöveg közt érdemi, tartalmi különbség nincs, az érintettek, olvasóink és az érdeklődő nemzetközi közönség elnézését kérjük.

A szerk.