Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. február 4-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magánügy marad, ami ebben a regényben le van írva. Az elbeszélőnek az lenne a szerepe, hogy kimozgassa, ami a magánemberekben benne szorul, kitágítsa a bennrekedt világokat, felképezze a tág vonatkozási rendszert, egész a csillagokig. Ebben a könyvben Tamás Zsuzsa névtelen elbeszélőnője, egy kétgyerekes fiatal anya elmeséli élete néhány legnagyobb sérelmét, és azt is elmondja, hogy hogyan heverte ki a szerelmi bánatát és az anyja elvesztését. Egyszerű: családot alapított és szült két gyereket. Ez így szerény öngyógyító irodalom csupán, mert nem robbantja szét a privát dolgokat; túl familiáris marad így a regényvilág. Még annak sincs jelentősége, hogy a cselekmény 2006-ban játszódik, ami fordulatot hozott az ország életébe. A magánélet mindent elnyel, a bensőséges boldogság diadalmaskodik.
A narrátornő a halott anyjához beszél, olyan nyugodtan, részletesen és békülékenyen, mint soha. Nem elég meggyőző ez a hirtelen dalra fakadás az anyának, akivel, míg élt, elég rossz viszonyban voltak. Kár, hogy az anyafigura, aki szerintem a regény legérdekesebb alakja, nem kapott több szót. Gyógyszerfüggő volt élethossziglan, és több öngyilkossági kísérlet után sikerült távoznia – sokkal izgalmasabb figura, mint bárki más ebben a műben. Vagyis sokkal izgalmasabb lehetett volna, ha az elbeszélő nem csak arra használja fel, hogy legyen kihez intéznie a monológját, hanem ha legalább post mortem figyel rá. Ez a boldogtalan asszony azonban ezúttal sem kap figyelmet; marad az egyébként érthető – sajnos az elbeszélésben elmismásolt – neheztelés a családja részéről. Én mint olvasó mindenesetre leginkább ezzel „rossz anyával” tudtam együtt érezni, semmint a lányával, aki az ő vadságával és öndestrukciójával szemben túl pozitívnak és finomkodónak tűnik.
A kisregény egy boldogtalan szerelem elbeszélése, egy viszonzatlan szerelemé, amit megélni valóban az élet legnagyobb fájdalmai és az irodalom örök témái közé tartozik – pszichológiai szempontból azonban nárcisztikus sérelem, és ma, a nagy szerelemmítoszok kihunytán ez a lélektani tudás nem mellőzhető. Nem kellünk egy férfinak, akármit csinálunk, sok nő átélte ezt és szenvedett, mint a kutya. Ahhoz képest, hogy ebbe a nárcisztikus sérelembe valóban bele lehet dögleni, az itt bemutatott sebzettség egy szépléleké. A szerelmi bánat érzékletes képe egy artificiális produktum, egy műalkotás: rózsákról tördösi le a töviseket az elbeszélő lány, azokból ragasztja össze a szerelme sziluettjét. Az írónő a végén, a köszönetnyilvánításban bevallja, hogy ez a „tövismozaik” nem saját lelemény, egy képzőművésztől vette át az ötletet és a kidolgozás technikáját. Talán jobb lett volna, ha saját metaforát fundál ki, mert a kölcsönmetafora gyengíti a személyességet, ami ennek a szerelmi kisregénynek a tétje.
Szent Páltól jön egyébként az őskép: „tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem” (2Kor 12:7), a teológiai vonatkozás vadsága, a rettentő démon azonban ebben a történetben nem bukkan elő, a sztori megmarad realisztikusnak a budapesti művésztársaság, a galériák és a presszók szintjén. Nem kell az alkesz pasinak a művész csaj, aki pedig odavan érte, így is lehetne fogalmazni, Szent Pál nélkül, sőt még durvább kifejezéseket is lehetne használni – az elbeszélő azonban mindenekelőtt és mindenekfölött finom. Selymes hangon narrál, esztétikusan fogalmaz; a kiborulásokat az írónő nem tudja ábrázolni.
Aztán egy idő után az eldobott lány belenyugszik a sorsába, mi mást tehetne. Csak a kritikus gonosz nyelve mondja most, hogy bosszút forral, és ez a regény szublimált, kifinomított bosszúállás a Jánoson, amiért kirúgta. Sajnos azt a processzust sem írja meg a szerző, hogy hogyan nyugodott le a hősnő háborgó lelke, és hogyan ment aztán férjhez. Nem érdekes a férj, a szülés, csak annyit tudunk meg, hogy hál’ istennek boldog és termékeny a házassága. Meglett a „család”, amit hajdan a rossz anya bezzeg tönkretett; ezzel a monológgal most ő is megkapta a magáét.
A végén egy képzelt megbocsátási, kiengesztelődési jelenet tanúi lehetünk. A fiatal anya, akivé a sértett nő vált, a szupermarketben belebotlik egykori szerelmébe, aki szintén révbe ért azóta. A férfi kisfiának átnyújt egy ostya szerepébe kerülő pogácsát. A regény legvége sokféle érzelmet köt csokorba: „Az udvarias mosoly az én arcomról is eltűnik, helyét átveszi valami más, és kitart, hosszan kitart, magammal viszem. Így lesz. Igen.” Képzeletben igent mondott végre az elszakadásra a nő; valahol legbelül igazi dráma zajlik az udvarias találkozás, az „elengedés” leple alatt, ezt kellett volna elmesélni.
Valahol legbelül – erről akart volna szólni az írónő, és közelített is a belső történések megfogalmazása felé. A bensőségesség regénye lehetett volna ez a próza – Tamás Zsuzsa fogékony erre –, ha sikerül elkerülni az eufemizálást, ha az elbeszélő analitikusabb, és számot vet a valódi indulatokkal.
Magvető Kiadó, 2020, 160 oldal, 2999 Ft
