Nem kell az alkesz pasinak a művész csaj

  • Radics Viktória
  • 2021. március 4.

Sorköz

Tamás Zsuzsa: Tövismozaik című regénye egy boldogtalan szerelem története - egy kölcsönmetafora felhasználásával.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. február 4-i számában jelent meg.  Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

 A szerk.

Magánügy marad, ami ebben a regényben le van írva. Az elbeszélőnek az lenne a szerepe, hogy kimozgassa, ami a magánemberekben benne szorul, kitágítsa a bennrekedt világokat, felképezze a tág vonatkozási rendszert, egész a csillagokig. Ebben a könyvben Tamás Zsuzsa névtelen elbeszélőnője, egy kétgyerekes fiatal anya elmeséli élete néhány legnagyobb sérelmét, és azt is elmondja, hogy hogyan heverte ki a szerelmi bánatát és az anyja elvesztését. Egyszerű: családot alapított és szült két gyereket. Ez így szerény öngyógyító irodalom csupán, mert nem robbantja szét a privát dolgokat; túl familiáris marad így a regényvilág. Még annak sincs jelentősége, hogy a cselekmény 2006-ban játszódik, ami fordulatot hozott az ország életébe. A magánélet mindent elnyel, a bensőséges boldogság diadalmaskodik. 

A narrátornő a halott anyjához beszél, olyan nyugodtan, részletesen és békülékenyen, mint soha. Nem elég meggyőző ez a hirtelen dalra fakadás az anyának, akivel, míg élt, elég rossz viszonyban voltak. Kár, hogy az anyafigura, aki szerintem a regény legérdekesebb alakja, nem kapott több szót. Gyógyszerfüggő volt élethossziglan, és több öngyilkossági kísérlet után sikerült távoznia – sokkal izgalmasabb figura, mint bárki más ebben a műben. Vagyis sokkal izgalmasabb lehetett volna, ha az elbeszélő nem csak arra használja fel, hogy legyen kihez intéznie a monológját, hanem ha legalább post mortem figyel rá. Ez a boldogtalan asszony azonban ezúttal sem kap figyelmet; marad az egyébként érthető – sajnos az elbeszélésben elmismásolt – neheztelés a családja részéről. Én mint olvasó mindenesetre leg­inkább ezzel „rossz anyával” tudtam együtt érezni, semmint a lányával, aki az ő vadságával és öndestrukciójával szemben túl pozitívnak és finomkodónak tűnik.

A kisregény egy boldogtalan szerelem elbeszélése, egy viszonzatlan szerelemé, amit megélni valóban az élet legnagyobb fájdalmai és az irodalom örök témái közé tartozik – pszichológiai szempontból azonban nárcisztikus sérelem, és ma, a nagy szerelemmítoszok kihunytán ez a lélektani tudás nem mellőzhető. Nem kellünk egy férfinak, akármit csinálunk, sok nő átélte ezt és szenvedett, mint a kutya. Ahhoz képest, hogy ebbe a nárcisztikus sérelembe valóban bele lehet dögleni, az itt bemutatott sebzettség egy szépléleké. A szerelmi bánat érzékletes képe egy artificiális produktum, egy műalkotás: rózsákról tördösi le a töviseket az elbeszélő lány, azokból ragasztja össze a szerelme sziluettjét. Az írónő a végén, a köszönetnyilvánításban bevallja, hogy ez a „tövismozaik” nem saját lelemény, egy képzőművésztől vette át az ötletet és a kidolgozás technikáját. Talán jobb lett volna, ha saját metaforát fundál ki, mert a kölcsönmetafora gyengíti a személyességet, ami ennek a szerelmi kisregénynek a tétje.

 

Szent Páltól jön egyébként az őskép: „tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem” (2Kor 12:7), a teológiai vonatkozás vadsága, a rettentő démon azonban ebben a történetben nem bukkan elő, a sztori megmarad realisztikusnak a budapesti művésztársaság, a galériák és a presszók szintjén. Nem kell az alkesz pasinak a művész csaj, aki pedig odavan érte, így is lehetne fogalmazni, Szent Pál nélkül, sőt még durvább kifejezéseket is lehetne használni – az elbeszélő azonban mindenekelőtt és mindenekfölött finom. Selymes hangon narrál, esztétikusan fogalmaz; a kiborulásokat az írónő nem tudja ábrázolni.

Aztán egy idő után az eldobott lány belenyugszik a sorsába, mi mást tehetne. Csak a kritikus gonosz nyelve mondja most, hogy bosszút forral, és ez a regény szublimált, kifinomított bosszúállás a Jánoson, amiért kirúgta. Sajnos azt a processzust sem írja meg a szerző, hogy hogyan nyugodott le a hősnő háborgó lelke, és hogyan ment aztán férjhez. Nem érdekes a férj, a szülés, csak annyit tudunk meg, hogy hál’ istennek boldog és termékeny a házassága. Meglett a „család”, amit hajdan a rossz anya bezzeg tönkretett; ezzel a monológgal most ő is megkapta a magáét.

A végén egy képzelt megbocsátási, kiengesztelődési jelenet tanúi lehetünk. A fiatal anya, akivé a sértett nő vált, a szupermarketben belebotlik egykori szerelmébe, aki szintén révbe ért azóta. A férfi kisfiának átnyújt egy ostya szerepébe kerülő pogácsát. A regény legvége sokféle érzelmet köt csokorba: „Az udvarias mosoly az én arcomról is eltűnik, helyét átveszi valami más, és kitart, hosszan kitart, magammal viszem. Így lesz. Igen.” Képzeletben igent mondott végre az elszakadásra a nő; valahol legbelül igazi dráma zajlik az udvarias találkozás, az „elengedés” leple alatt, ezt kellett volna elmesélni.

Valahol legbelül – erről akart volna szólni az írónő, és közelített is a belső történések megfogalmazása felé. A bensőségesség regénye lehetett volna ez a próza – Tamás Zsuzsa fogékony erre –, ha sikerül elkerülni az eufemizálást, ha az elbeszélő analitikusabb, és számot vet a valódi indulatokkal.

Magvető Kiadó, 2020, 160 oldal, 2999 Ft  

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.