Nem kell az alkesz pasinak a művész csaj

  • Radics Viktória
  • 2021. március 4.

Sorköz

Tamás Zsuzsa: Tövismozaik című regénye egy boldogtalan szerelem története - egy kölcsönmetafora felhasználásával.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. február 4-i számában jelent meg.  Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

 A szerk.

Magánügy marad, ami ebben a regényben le van írva. Az elbeszélőnek az lenne a szerepe, hogy kimozgassa, ami a magánemberekben benne szorul, kitágítsa a bennrekedt világokat, felképezze a tág vonatkozási rendszert, egész a csillagokig. Ebben a könyvben Tamás Zsuzsa névtelen elbeszélőnője, egy kétgyerekes fiatal anya elmeséli élete néhány legnagyobb sérelmét, és azt is elmondja, hogy hogyan heverte ki a szerelmi bánatát és az anyja elvesztését. Egyszerű: családot alapított és szült két gyereket. Ez így szerény öngyógyító irodalom csupán, mert nem robbantja szét a privát dolgokat; túl familiáris marad így a regényvilág. Még annak sincs jelentősége, hogy a cselekmény 2006-ban játszódik, ami fordulatot hozott az ország életébe. A magánélet mindent elnyel, a bensőséges boldogság diadalmaskodik. 

A narrátornő a halott anyjához beszél, olyan nyugodtan, részletesen és békülékenyen, mint soha. Nem elég meggyőző ez a hirtelen dalra fakadás az anyának, akivel, míg élt, elég rossz viszonyban voltak. Kár, hogy az anyafigura, aki szerintem a regény legérdekesebb alakja, nem kapott több szót. Gyógyszerfüggő volt élethossziglan, és több öngyilkossági kísérlet után sikerült távoznia – sokkal izgalmasabb figura, mint bárki más ebben a műben. Vagyis sokkal izgalmasabb lehetett volna, ha az elbeszélő nem csak arra használja fel, hogy legyen kihez intéznie a monológját, hanem ha legalább post mortem figyel rá. Ez a boldogtalan asszony azonban ezúttal sem kap figyelmet; marad az egyébként érthető – sajnos az elbeszélésben elmismásolt – neheztelés a családja részéről. Én mint olvasó mindenesetre leg­inkább ezzel „rossz anyával” tudtam együtt érezni, semmint a lányával, aki az ő vadságával és öndestrukciójával szemben túl pozitívnak és finomkodónak tűnik.

A kisregény egy boldogtalan szerelem elbeszélése, egy viszonzatlan szerelemé, amit megélni valóban az élet legnagyobb fájdalmai és az irodalom örök témái közé tartozik – pszichológiai szempontból azonban nárcisztikus sérelem, és ma, a nagy szerelemmítoszok kihunytán ez a lélektani tudás nem mellőzhető. Nem kellünk egy férfinak, akármit csinálunk, sok nő átélte ezt és szenvedett, mint a kutya. Ahhoz képest, hogy ebbe a nárcisztikus sérelembe valóban bele lehet dögleni, az itt bemutatott sebzettség egy szépléleké. A szerelmi bánat érzékletes képe egy artificiális produktum, egy műalkotás: rózsákról tördösi le a töviseket az elbeszélő lány, azokból ragasztja össze a szerelme sziluettjét. Az írónő a végén, a köszönetnyilvánításban bevallja, hogy ez a „tövismozaik” nem saját lelemény, egy képzőművésztől vette át az ötletet és a kidolgozás technikáját. Talán jobb lett volna, ha saját metaforát fundál ki, mert a kölcsönmetafora gyengíti a személyességet, ami ennek a szerelmi kisregénynek a tétje.

 

Szent Páltól jön egyébként az őskép: „tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem” (2Kor 12:7), a teológiai vonatkozás vadsága, a rettentő démon azonban ebben a történetben nem bukkan elő, a sztori megmarad realisztikusnak a budapesti művésztársaság, a galériák és a presszók szintjén. Nem kell az alkesz pasinak a művész csaj, aki pedig odavan érte, így is lehetne fogalmazni, Szent Pál nélkül, sőt még durvább kifejezéseket is lehetne használni – az elbeszélő azonban mindenekelőtt és mindenekfölött finom. Selymes hangon narrál, esztétikusan fogalmaz; a kiborulásokat az írónő nem tudja ábrázolni.

Aztán egy idő után az eldobott lány belenyugszik a sorsába, mi mást tehetne. Csak a kritikus gonosz nyelve mondja most, hogy bosszút forral, és ez a regény szublimált, kifinomított bosszúállás a Jánoson, amiért kirúgta. Sajnos azt a processzust sem írja meg a szerző, hogy hogyan nyugodott le a hősnő háborgó lelke, és hogyan ment aztán férjhez. Nem érdekes a férj, a szülés, csak annyit tudunk meg, hogy hál’ istennek boldog és termékeny a házassága. Meglett a „család”, amit hajdan a rossz anya bezzeg tönkretett; ezzel a monológgal most ő is megkapta a magáét.

A végén egy képzelt megbocsátási, kiengesztelődési jelenet tanúi lehetünk. A fiatal anya, akivé a sértett nő vált, a szupermarketben belebotlik egykori szerelmébe, aki szintén révbe ért azóta. A férfi kisfiának átnyújt egy ostya szerepébe kerülő pogácsát. A regény legvége sokféle érzelmet köt csokorba: „Az udvarias mosoly az én arcomról is eltűnik, helyét átveszi valami más, és kitart, hosszan kitart, magammal viszem. Így lesz. Igen.” Képzeletben igent mondott végre az elszakadásra a nő; valahol legbelül igazi dráma zajlik az udvarias találkozás, az „elengedés” leple alatt, ezt kellett volna elmesélni.

Valahol legbelül – erről akart volna szólni az írónő, és közelített is a belső történések megfogalmazása felé. A bensőségesség regénye lehetett volna ez a próza – Tamás Zsuzsa fogékony erre –, ha sikerül elkerülni az eufemizálást, ha az elbeszélő analitikusabb, és számot vet a valódi indulatokkal.

Magvető Kiadó, 2020, 160 oldal, 2999 Ft  

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.