Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. február 11-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Kicsit még maradunk az irodalomtörténetnél, de legközelebb, ígérem, dalszöveg jön.
A múltkor a Himnusz második sorát vettük, pedig a harmadik is megérdemli a figyelmet. 1943-ban jelent meg – érdemes figyelni az évszámra – Pais Károlytól az a cikk, amelynek címe Nyújts feléje védő kart…, és amely amellett érvel, hogy a sor második szava itt azt jelenti: föléje.
Ez elvileg teljes mértékben lehetséges: Kölcsey északkelet-magyarországi nyelvjárásában sokszor csakugyan olyankor is „e” hang áll egy szóban, amikor más, még csak nem is különösebben szögedies nyelvjárásban „ö” hangzik (például: csend/csönd). Cikke végén Pais Mészöly Gedeont idézi, akinek feltűnt, hogy Kölcsey már máskor is használt hasonló képet a védelmező kar képzetével kapcsolatban: „A valószínűséget bizonyossággá teheti az, hogy pontosan azonos szemlélet, fordulat Kölcsey Országgyűlési Naplójában is előkerül [1833. április 15.], de olyan fogalmazásban, amely minden kétséget eleve lehetetlenné tesz: »Az ég terjessze ki feletted védő karjait, szép haza!«”
Csakhogy a ma „felé” formában használatos névutót „feléje” alakban Kölcsey a verseiben teljesen következetesen használta, minden esetben „irányában” értelemben: „Ha szél susog feléje” (Választás), „csak némán leng a kívánság feléje” (Szerelem), „Mi gond, mi álmok lengenek feléje?” (Endymion), „Száll feléje nyögdelő szelecske” és „Szánakozva röpdezék feléje” (vagyis: szánakozva repdestem felé – mármint én, a szellő; Könnycsepp). Vagyis a „feléje” sose jelenti azt, hogy „föléje”, azaz „a teteje irányában”.
Sőt, az egyik versben nemcsak ez a szó szerepel, hanem vele együtt a Himnuszból ismerős „kar” és „nyújt” is – annál nehezebben érthető, hogy ezt a párhuzamot sem a Pais álláspontját vitató Beke Ödön, sem Kölcsey verseinek tudományos, úgynevezett kritikai kiadása nem említi. A Zrínyi éneke ugyanis azzal a költői kérdéssel kezdődik, hogy hol van a haza, amelyet a bujdosó sirat – „’S kart feléje búsan vágyva nyújt?” Márpedig itt fel sem merülhet, hogy a száműzött a haza fölé, nem pedig felé nyújtaná vágyakozóan a karját. Mindezek alapján igencsak úgy tűnik, hogy semmi okunk sincs a Himnusz harmadik sorát úgy értelmezni, hogy a megszólaló arra kéri az Istent, hogy fedezze be a – passzívan szenvedő – magyart oltalmazó karjaival.
Sokkal inkább arról van szó, hogy a beszélő azt kéri, hogy nyújtson felé (neki) az Isten segítő kezet, amit megragadhat.
Kölcsey nemcsak költőnek volt klasszikus, de a magyar irodalomkritika egyik megteremtőjének is tekinthetjük. Berzsenyi verseiről írt klasszikus recenziójában nagy elismeréssel szól idősebb pályatársáról, de egyes versekkel szemben olyan súlyos kifogásokat is emelt, hogy Berzsenyi egy életre megsértődött rá. Annál érdekesebb, hogy amikor 1836-ban az Akadémia úgynevezett kisgyűlésén felmerült, hogy ki tartsa a Berzsenyire emlékező beszédet, egy korabeli visszaemlékezés szerint egy harmadik klasszikus, Vörösmarty felindult, tompa hangon azt mondta: „Kölcsey és senki más.” Kölcsey nem mondta el ugyan személyesen, de megírta a gyászbeszédet, amely így kezdődik: „Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék [vagyis: az utókor] írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik.”
És Berzsenyi Magyarokhoz című („Romlásnak indult” kezdetű) verse Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata mellett csekély túlzással csakugyan a harmadik klasszikus nemzeti ódának tekinthető. Kölcsey későbbi versével külön is összeköti az a strófa, amely a honfoglalásról, Hunyadiról és a törökökről szól: „Más néppel ontott bajnoki vért hazánk / Szerzője, Árpád a Duna partjain: / O más magyarral verte vissza / Nagy Hunyadynk Mohamet hatalmát!” (A császári udvarhoz hű Berzsenyitől – mert ő ilyen nemzeti költő volt – nem lehetett elvárni, hogy Bécs bevételét dörgölje a Habsburgok orra alá.)
Van a versben egy sor, amely hasonló problémát okoz, mint a Himnusz nem egy kifejezése: azt hisszük, hogy értjük, miközben a benne szereplő szó jelentése a vers születése óta végzetesen megváltozott. A kérdéses versszak így szól: „Mi a magyar most? Rút Sybarítaváz. / Letépte fényes nemzeti bélyegét, / S hazája földúlt védfalából / Rak palotát heverő helyének”. A „Sybarítaváz” szót a kritikai kiadás egybeírja, és a költő 1808-as kéziratos versgyűjteményében (az úgynevezett ősszövegekben) is így szerepel, csak ott kisbetűvel – a kézikönyvekből mindenesetre könnyűszerrel megtudható, hogy a dél-itáliai Szibarisz nevű város elpuhult lakóját jelenti.
A „váz” viszont keményebb dió. Nem csontvázra vagy holmi lecsupaszított szerkezetre utal. Az ókortudós Borzsák István egy latin klasszikus 1600 körüli iskolai fordításáról szóló tanulmányába elrejtett, kámeaszerű kis eszmefuttatásban tárta fel a szó jelentését. Ez ugyanaz, mint a német „Strohmann”-é, kicsinyítő képzős formájában „Strohmännchen”-é. Ez utóbbi alak utótagjából származik a középholland „mannekijn”, a holland formából pedig az a franciás helyesírású alak, amely már ismerősebb lehet a magyar szemnek (mannequin), és amelyet „manöken” formában vettünk át. Berzsenyi persze nem a kifutók modelljeire gondolt, hanem arra az ember alakú tárgyra, amelyre ruhák vannak ráaggatva.
Vagyis a madárijesztőre, amit a „váz” szó a korban egyértelműen jelentett:
ezért írhatta Csokonai is, hogy „próbáltabb [tapasztaltabb] varjú vagyok én, mintsem egy váztól elszaladjak”. A Berzsenyi által elkorcsosultnak látott magyar tehát Borzsák leírása szerint nem más, mint „öltöztetőbábu; üres(fejű és szívű) divatbáb, afféle Kárpáthy Abellino”.
