A föld alatti vasút című regényével besöpörte a legjelentősebb irodalmi díjakat a Pulitzertől a National Book Awardig, A Nickel-fiúkkal pedig tovább öregbítette hírnevét. Colson Whiteheaddel New Yorkban találkoztunk.
Magyar Narancs: Az Underground Railroad föld alatti vasutat jelent, de se nem föld alatti, se nem vasút. Honnan ered a kifejezés?
Colson Whitehead: A legenda szerint egy amerikai rabszolgatartó használta először a föld alatti vasút kifejezést. Egy nap arra ébredt, hogy az egyik rabszolgája az éjszaka leple alatt megszökött: „Eltűnt. Mintha egy föld alatti vasút vitte volna el” – állítólag ezek voltak a szavai. És innentől így nevezték azoknak az embereknek a hálózatát, akik segítettek a rabszolgáknak, hogy északra szökhessenek. Valószínűleg másodikos-harmadikos koromban hallhattam róla először. Tanítják az amerikai iskolákban, de inkább csak érintőlegesen.
MN: Vannak, akik valóban azt hiszik, hogy valóságos vasút volt?
CW: Találkoztam olyan felnőtt emberekkel, akik egész életükben ezen a meggyőződésen voltak, ami csak azt mutatja, milyen alacsonyan van az amerikai oktatási rendszer színvonala.
MN: Milyen alacsonyan van?
CW: Ha a rabszolgaságról vagy az őslakos indiánok kisemmizéséről beszélünk, akkor igen alacsonyan. Ezek a témák a szőnyeg alá vannak söpörve. Mindig is így volt, bár mára azért tapasztalható némi javulás e téren.
MN: Ez azért van, mert a rendszert fehérek működtetik?
CW: Igen, azért.
| ||
MN: A föld alatti vasút a hatodik regénye, ez hozta meg a nagy áttörést. Pulitzer-díj, Nemzeti Könyvdíj, bestsellerlisták, és még Obama elnök is ezt olvasta a nyári szabadsága alatt. Találkoztak?
CW: Egyszer. Egy íróknak adott ebéden. Junot Díaz, Barbara Kingsolver, Zadie Smith és én voltunk a vendégek. Könyvekről beszélgettünk, hogy ki mit olvas éppen. Azt hiszem, Obama épp arról beszélt, hogy hamarosan elkezdi írni a memoárját.
MN: Olvasta Michelle Obama önéletrajzát?
CW: Nem.
MN: És tervezi?
CW: Talán egyszer. Úgy veszem ki, jó könyv lehet, de egy rakás másik könyv várja, hogy belekezdjek.
MN: Megdobta az eladásokat az elnök ajánlása?
CW: Voltak, akik az elnök ajánlására kaptak kedvet hozzá. Olyanok, akiknek bejön Obama irodalmi és zenei ízlése. De azokra, akik gyűlölik Obamát, nyilván épp ellenkező hatással volt.
MN: Önnek bejön Obama irodalmi és zenei ízlése?
CW: Olyan nagyon azért nem követem, miket olvas vagy miket hallgat.
MN: Ön viszont előszeretettel hallgatja a Bela Lugosi’s Dead (Lugosi Béla halott) című Bauhaus-számot.
CW: Rengeteg kedvencem van, ez a posztpunkszám is ilyen. Bennem nincs punkos attitűd, de punkon, posztpunkon, hiphopon nőttem fel. Van egy jó háromezer számból álló playlistem, amikor írok, ezek közül válogatok. A kínálat a The Clashtől és a Public Enemytől Édith Piafon és James Brownon át a Daft Punkig és a Kraftwerkig terjed.
Bela Lugosi's Dead by bauhaus live on Riverside
BELA LUGOSI'S DEAD - BAUHAUS - 1982 LIVE - ON RIVERSIDE
MN: Milyen zenéket hallgatott, miközben az amerikai rabszolgaságról írta a regényét?
CW: Főleg a The Misfits szólt, miközben A föld alatti vasút első harmadát írtam. A John Henry Days (Whitehead második regénye – a szerk.) írása közben meg a Radiohead OK Computerét hallgattam állandóan.
MN: Írt egy zombiregényt is (a 2011-ben megjelent Zone One – a szerk.). A zombikhoz milyen zene illett?
CW: A Girl Talk nevű dj és mashup artist. Épp akkor jelent meg az új albuma, amikor a regény végéhez közeledtem. Az utolsó hatvan oldalhoz a Girl Talk adta a soundtracket.
MN: Próbálta a dj-zést?
CW: Nem. Én csak egy író vagyok.
MN: Mint mondta, A föld alatti vasutat még boldogabb időkben írta, az idén megjelent A Nickel-fiúk azonban már a Trump-érában született.
CW: Az biztos, hogy a világ jobb hely volt Obama elnöksége alatt, amikor A föld alatti vasutat írtam, noha Obama konkrétan nem hatott a regényre. Trumppal sokkal nyugtalanítóbb idők jöttek, A Nickel-fiúk már ennek a kornak a szülötte. Ezt a regényt az új helyzet hívta életre, erősen befolyásolt az a tény, hogy egy narcisztikus őrült került a Fehér Házba. Nem azt mondom, hogy Trump konkrét intézkedései indítottak A Nickel-fiúk megírására, de az igen, hogy megnézzem, merre tart ez az ország ezekben a zavaros időkben.
MN: A Nickel-fiúkat egy nem olyan rég bezáratott javítóintézet ihlette: fennállása 111 éve alatt a floridai Dozier School for Boys dolgozói folyamatosan és válogatott módon zaklatták és bántalmazták az oda bekerült fiúkat – voltak, akiket meg is öltek. Hogy akadt erre a pokoli intézményre?
CW: A Twitteren. 2011-ben bezárták az intézetet, 2014-ben pedig, amikor el akarták adni a telket, 54 jelöletlen sírt találtak rajta. Megvizsgálták a tetemeket, a kiásott koponyákban lövedékeket és fejsérülésre utaló nyomokat is találtak.
| ||
Olyan fiúk maradványait is megtalálták, akikről azt mondták anno a szüleiknek, hogy elszöktek, nem találják őket. 54-en haltak meg gyanús körülmények között, a hatóságnak egyetlen esetet sem jelentettek. A húszas években tűz pusztított az intézetben, míg az őrök a városban ittak, az elzárásra ítélt gyerekek bennégtek. És még sorolhatnám, mik történtek. Minden gyerekkel rosszul bántak, de a fekete gyerekekkel még rosszabbul. Floridában közismert volt a sztori, de máshol nem nagyon: az országos médiát egy napig foglalkoztatta az ügy, aztán eltűnt a hírekből. Én is ezen a napon értesültem az intézet létezéséről.
MN: Ön New Yorkban nőtt fel. Volt, hogy veszélyben érezte magát?
CW: Sokfelé gyerekeskedtem New Yorkban, de főleg a 101. utca magasságában a West End Avenue-nál. Ez az Upper West Side. Főleg idős emberek laktak errefelé meg én. Amikor a crack elárasztotta New York utcáit, ezt a környéket is elérte, az Amsterdam Avenue elég ijesztő képet mutatott, miközben a közeli Central Park West továbbra is nagyon elegáns környéknek számított. Utcáról utcára változott a kép. De ha fiatal vagy és fekete, egy rasszista országban mindig ki vagy téve a veszélynek.
MN: Mondana egy példát?
CW: Inkább nem. Belefáradtam, hogy erről beszéljek. Belefáradtam, hogy magyaráznom kell az európaiaknak. A könyvem önmagáért beszél.
MN: Akkor beszéljünk a pókerről! Már csak azért is, mert írt egy könyvet róla.
CW: Amatőr pókerjátékos vagyok, mindig is élveztem a kártyát. Egy magazin bízott meg, hogy írjak egy nagy anyagot a World Series of Poker versenysorozatról. Meg kellett tanulnom, hogyan kell versenyszerűen játszani, ez azért nagyon más világ, mint mikor a haverokkal játszol. Annyi anyagom gyűlt össze, hogy a 80 oldalas cikkből végül egy 180 oldalas könyv lett.
MN: Az újságírás ismerős terep lehetett, hiszen a The Village Voice-nál kezdte a pályát.
CW: Asszisztensként kezdtem a könyvrészlegen, én vettem fel a telefonokat és nyitottam ki a kiadói könyvcsomagokat. Hat hónapot húztam le, mire megírhattam az első cikkemet; egy tévékritikával kezdtem, a Who’s the Boss és a Growing Pain című sorozatok búcsújáról írtam. Majd jöttek a könyv-, film- és zenekritikák is. Kaptam pénzt is, akkoriban havi 1500 dollárból meg lehetett élni New Yorkban. Hogy hogyan, azt ma már jelzálogkölcsönnel és több gyerekkel elképzelni sem tudom. A Village jó iskola volt, olyan alakokkal találkoztam, mint a híres rockkritikus, Robert Christgau vagy a legendás filmkritikus, James Hoberman. Már rég kirúgták őket, amikor megszűnt a lap. Szomorú, lassú haldoklás volt, vagy 15 évig tartott.
MN: Úgy hírlik, a következő regénye egy krimi lesz.
CW: Harlemben fog játszódni a hatvanas években. James Ellroy, Patricia Highsmith, Chester Himes és Richard Stark nyomdokain haladok. Az első regényem, az The Intuitionist a detektívregények posztmodern kifordítása volt, de ez a mostani tisztán és egyértelműen krimi lesz.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs 2019. december 5-i számában jelent meg, de most újraközöljük teljes terjedelmében online.)
