A költői visszatérés kockázatos mutatvány, ennek egyik példája az utóbbi évekből Parti Nagy Lajos Létbüféje. A lírikusként indult, irodalomtörténetileg is jelentős költői életművén 2003-ig szisztematikusan dolgozó szerző tizennégy, műfaji és műnemi kísérletezéssel töltött év után jelentkezett ismét verseskötettel, melyet nagy várakozás előzött meg.
A Létbüfé szokatlan intenzitású kritikai fogadtatása szembenézett ennek az egykor viszonyítási pontnak számító költészetnek az esetleges kifáradásával és esztétikai (újra)igazolhatóságának kétségességével. A többi közt azzal, hogy ennyi idő elteltével a Parti Nagy-líra karakteres nyelvi-poétikai jegyei miért tűn(het)nek a mai olvasó számára korszerűtlennek. Ennek megítélésében minden bizonnyal meghatározó, hogy a kétezres évektől a szójátékos, allúziókkal terhelt költői nyelvek egyre inkább elhalkultak, és az „újkomolyság” már másfajta megszólalásmódokat érvényesít – a kortárs olvasói figyelem mást tart érvényesnek.
Hasonlóan nagy érdeklődés övezte a költőként indult, aztán másfél évtizedig drámaíróként és dramaturgként tevékeny Peer Krisztián ugyancsak 2017-ben megjelent verseskötetét. A szerző újbóli színrelépését a 42 kiadása után súlyos bírálatok is érték. Peer sokat nyilatkozott a kötet megírásának körülményeiről és a visszatérésének okairól, fiatal szerelmének haláláról (bővebben lásd: „Most már nem fekhetek vissza”, Magyar Narancs, 2014. április 6.). Az emlékállításnak ezzel a módjával szemben többen is megfogalmazták erkölcsi-morális kétségeiket, a szerző szemére lobbantva egyebek mellett azt, hogy a tragédia így – szándékosan vagy anélkül – marketingeszközzé vált.
Még a legfelkészültebb és legóvatosabb értekezők számára sem tűnt problémátlannak az, hogyan lehet a visszatérés közismert okainak ismeretében a versek méltányos olvasójának maradni, illetve azokat esztétikai-poétikai teljesítményük alapján, szakmai szempontok érvényesítésével elbírálni. A kötet körüli vita elsősorban az értékelő kritikai mozzanatok és az empatikus olvasás meglehetősen bonyolult összefüggéseit világíthatja meg.
| ||
Nem csupán a pályakezdő műnemhez való visszatérés mozzanata miatt tűnik érdemesnek mindezt felidézni az ugyancsak költőként induló, de szélesebb közönségsikert már prózaíróként elérő Grecsó Krisztián Magamról többet című verseskötetének vizsgálatakor. Ez a kiterjedt utalásrendszerű alanyi költészet emblematikus költemények szövegemlékeire játszik rá (vagy: hagyatkozik), sajátítja el (vagy: ki) azok formai-poétikai sajátosságait, motívumkészletét és szereplehetőségeit. Ám kérdéses, hogy képes-e ez a kötet értő viszonyba kerülni ezekkel a korban és esztétikai teljesítményükben is nagyon eltérő poétikákkal, vagy sokkal inkább azok különböző módú instrumentalizálását hajtja végre. Ahol utóbbira gyanakodhatunk, különösen zavaróvá válnak az archaizmusok, az anakronisztikusság, az emelkedett beszédmód, a versnyelvi felülstilizáltság (például: „Elvirágzott ártatlanságom hagymafej-bóbitája. / Öreg vagyok már, vénséges középkorú, // Kiradírozták ifjú szívemből / A csöndet, a reményt.” [Kék nefelejcs – Juhász Ferenc-szavak]). A kevésbé sikeres megoldások gyöngíthetik a megidézett mű fedezetét, és ami stílusimitációnak indult, stílusparódiába fordulhat át.
A Magamról többet már címével is jelzett alanyisága, a szerző vallomás- és tanúságtevő pozíciójának felvétele, valamint ennek folytonos reflektáltsága egyrészt a költői nyelv valóságreferens jelölő dimenzióját állítja előtérbe, másrészt számol azzal, hogy az olvasó rendelkezik ennek az alapállásának az azonosításához és hitelesítéséhez kellő életrajzi előismeretekkel. A kötet stációkra bontja, de egységes narratívába is szervezi a szerzővel történteket daganatos megbetegedésétől kislánya örökbefogadásáig; az esendőségen, a végességen, az elmúláson merengő-töprengő küzdelmes számvetésektől eljut az előbb rezignált, majd határozott életigenlésig. A betegség nemcsak a testen hagy nyomot, az attitűdöket és életstratégiákat is jelentősen átszervezi, a lírai alany az egykori rutinszerű cselekvésekben önmaga újraértésének nem választható lehetőségeire, illetve saját másságára, idegenségére ismer. A megbetegedés elzárja előle a jövőt, amelyet a gyógyulás még nem, a gyermek érkezése viszont ismét kalkulálhatóvá és programozhatóvá tesz, az elbizonytalanodott identitás újbóli stabilizálása helyett pedig minden addigit radikálisan felülír és újrarendez. Erről tanúskodnak a kötet címadó, utolsó versének zárósorai: „Apa lettem, / Magamról, tőle teljesen függetlenül, / Többet nincs mit mondanom.”
A már említett megidézések és imitációk elgondolhatók a múltba tekintés, a múltban ragadás vagy épp az ahhoz való hozzáférés gesztusaiként. Erre következtethetünk abból is, hogy a megbetegedés előtti és a gyógyulás utáni pozíciókból megszólaló, tehát a címmel nem ellátott első, valamint az utolsó ciklusok versei allúziókkal kevésbé terheltek, nem nehezednek rá más költői nyelvekre – a legösszetettebb és valóban izgalmas szövegeket leginkább ezek közt találhatjuk.
A biztosan nem teoretikus érdekeltségtől vezérelt, a versnyelv bizonyos problémáit valamiképp mégis megjeleníteni képes önreflexiók is ezekben jelennek meg. „Minden képnek van előzménye. / A költészet selyempapírján / Állandóan átüt az elődök indulattal / Kalapált betűinek domborulata” – szerepel a címadó versben. Viszont ez a költőelődöknek tulajdonított indulat éppenséggel nem a méltán ismert és elismert, a szóban forgó kötet szerzőjét is kontemplációra késztető versekben érhető tetten, és nem is azokra vetülhet az „összekalapáltság” gyanúja.
Bár az aligha vitatható, hogy ez a költészet tisztában van a forma és a metrum, a képiség és a zeneiség, a különböző érzékterületek összekapcsolásának hatáslehetőségeivel: az olyan versekben, mint amilyen például A miénk, a költői nyelvre mint a vizuális, illetve az akusztikus effektusok sajátos artikulációs és közvetítő médiumára ismerünk. Viszont bizonyos verstechnikai fogások értő átsajátítása még nem jelenti azt, hogy a Magamról többet képes hatékonyan aktualizálni és integrálni a megidézett költészeti tradíció különféle alakzatait, beszédmódjait.
Erről tanúskodnak a megidézett művektől fényévekre kerülő, motiválatlan átírások (pl.: „Ezekért a szavakért tanultam sírni, / Ezekért a rozsdás, reményvesztett szavakért” [Magánapokrif]), a gyakori előfordulásaik miatt sajátos karakterjegyekként azonosítható túlírások (pl.: „A jobb szemem / Az alaktalanság bélyege, / És persze hogy / Ropog a hiúság stoppolt orkánkabátja is” [Az én arcom]) és képzavarok (pl.: „És csak a dekázgatás savanyú íze, / A magány poshadása marad a szájban. / Szikkadt padlás a nyelv árnya.” [Érkezési oldal]). Az énkimondás görcsös akarása önkorlátozás hiányában túlárad, eluralkodik, és bár helyet biztosít, legitimitást nem nyújt a szentimentális, bölcselkedő gondolatfutamoknak – sajnálatos, hogy ennek a költészetnek a nyelvi egyedisége leginkább ebben a kimódoltságban mutatkozik meg. Ugyanis nemcsak az válik ilyenkor látványossá, hogy a kötet a magára vállalt, megválasztott feladataihoz képest (azaz többek közt Petőfi, Ady, Babits, József Attila, Pilinszky, Weöres és Nemes Nagy költeményeivel értő párbeszédbe lépni) általában alulteljesít, hanem ekkor az is bizonytalan lesz, hogy a versek képesek-e egyáltalán részesíteni a már ismert belátásokon túli tapasztalatokban.
Mintha az alanyiságot ma nem a lírában éreznénk elsősorban hitelesnek vagy relevánsnak: míg az önéletírások kitartó reneszánszát látjuk a hazai és nemzetközi prózairodalomban, addig szkepszissel figyeljük a költői önreprezentációs gyakorlatokat. Nem arról van szó, hogy az alanyiság ne volna, ne lehetne érvényes, viszont – és ez biztosan odasorolható a feltételezett szkepszis okaihoz – számos kísérlet ellenére sem látszik úgy, hogy sikerülne invenciózusan újragondolni, más alapokra helyezni ezt a megszólalásmódot. Ebbe a sorba állítható be a Magamról többet is.
A költői visszatérés kockázatos mutatvány. Különösen akkor, ha egy prózaíróként látványos közönségsikernek örvendő szerző, akinek a műveivel kapcsolatban a szakmai visszajelzések tagadhatatlan érdemei ellenére is rendre felvetik a népszerűség mögötti könnyűség, felszínesség vádját, olyan verseskötettel jelentkezik ismét, amely bár önismereti vizsgálódásokat visz színre, legtöbbször félreismeri saját teherbírását. Úgy tűnik, és ezt a közelmúltból Oravecz Imre Távozó fája és Takács Zsuzsa A Vak Reménye igazolhatja, hogy a számvető, leltárazó, összegző versekkel nem visszatérni lehet – azokhoz megérkezni kell.
Magvető, 2020, 176 oldal, 2999 Ft
(Kritikánk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. április 2-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online. Nyitókép: Németh Dániel)
