2022 februárjában a világ boldogabbik fele meglepve tapasztalta, hogy mennyire nem tud semmit Oroszországról és Vlagyimir Putyin egyre nyíltabban fasizálódó politikai rendszeréről. Visszanézve persze egyértelmű, hogy nem ez az év volt a választóvonal, és még csak nem is 2014, amikor a hadsereg annektálta a Krím-félszigetet, helyzetbe hozva a máig kérdéses létszámmal működő donbaszi szeparatizmust. Még csak nem is 2011, amikor Putyin először csalta el nyíltan a választást és börtönözte be azokat, akik ez ellen szót mertek emelni.
Az ukrajnai háború kitörése után talán ismét megújult annak az igénye, hogy ne csak az izgalmasabb és színesebb Egyesült Államokról, hanem a hozzánk kulturálisan és földrajzilag is jóval közelebb lévő nagyhatalommal is foglalkozzunk. Hiszen, bár ez elsőre mindig demagógiának és ijesztgetésnek hat, a 2010 óta regnáló magyar kormány putyinizmus iránti vonzalma sem csak a magyar-orosz közös üzletekben nyilvánul meg a legjobban, hanem abban is, hogy pár év lemaradással, némileg kilúgozott verzióban vesszük át ugyanazokat a témákat, módszereket és törvényeket, amikkel Putyin tíz év alatt terrorállamot csinált az országából.
A háború kezdete óta szédületes tempóban jelennek meg olyan könyvek, amelyek segítenek a tisztánlátásban. Ezekből állítottunk össze most nagy és sokszínű csokrot. A listán van újdonság és kevésbé friss kiadvány is. Fő célom az volt, hogy teljes képet rajzoljunk arról az államvezetésről, amely végül úgy döntött, hogy megtámadja kisebb szomszédját. (Catherine Belton Putyin emberei című könyvét azért hagytam ki, mert arról már tavaly augusztusában már megjelent egy nagyon szép cikk a Magyar Narancsban.)
Mihail Hodorkovszkij: Az Oroszország-feladvány (Jaffa, 2023)
Mihail Hodorkovszkij neve valószínűleg sok olvasónak ismerősen cseng: ő az az ember, akinek bebörtönzése, majd elüldözése Oroszországból hozzájárult az államkapitalizmus végleges megszilárdításához. Az ügy kapcsán mindenki láthatta, hogy a Kreml bármikor és bárkitől elveszi, ami megtetszik neki, és bárkit eltüntet, aki zavarja. A jelenleg Londonban élő emigráns húsz éve még Oroszország leggazdagabb embere volt, és bár ő is pontosan olyan gátlástalan húzásoknak köszönhetően hízlalta fel a Jukosz névre hallgató mammutcégét, mint a hozzá hasonló oligarchák, Hodorkovszkijban jól láthatóan volt arra igény, hogy amolyan orosz Soros Györgyként a társadalomnak is visszaadjon azokból a javakból, amiket a privatizáció során gyakorlatilag ellenfél és szabályok nélkül szerzett meg az olajiparban. Hodorkovszkij cégét tudatos csúsztatásokkal koholt vádak és egészen nevetséges tárgyalások után darabolták fel, őt börtöntáborba dobták, hogy aztán 2013-ban a talán még nála is nevetségesebb körülmények közt bebörtönzött Pussy Riot-tagokkal együtt Putyin nagyvonalúságának jeleként kiengedjék.
Azóta Putyin egyik leghangosabb kritikusa. Az exmilliárdos az ukrajnai invázió után ült le könyvet írni az orosz ügyekben járatos Martin Sixsmith újságíróval együtt, hogy elemezze a helyzetet és valamiféle megoldást is javasoljon. A poént lelövöm: Hodorkovszkij természetesen nem ad átfogó megoldást az orosz problémára, viszont azt beismeri, hogy ha Oroszország nem is lesz soha egészen az európai kultúra részese, nagyon fontos lenne, hogy együttműködő partnerként legalább számíthasson rá a nemzetközi közösség. A szerző kiváló mesélő: ha valakit a már említett Putyin emberei – a maga 600 oldalas súlyával és kilátástalanul hosszú cégügyek ecsetelésével – eltántorít, annak Hodorkovszkij könyve be fog jönni. Az egykori KGB-sek hatalomátvételhez vezető útját kevésbé részletesen vázolja, de annál nagyobb pluszt jelentenek a saját szemszögből megírt történetek és az orosz börtönélet leírása. Előbbieknél elég egyértelmű, hogy az üzletember nem hajlandó beismerni, az orosz rendszerváltás bukását az ő számlájára írhatjuk. Hodorkovszkij azon kevés Oroszország-monográfisták egyike, akinek tényleg személyes kapcsolata volt Putyinnal.
Sz. Bíró Zoltán: Putyin háborúja (Gondolat Kiadó, 2023)
Sz. Bíró Zoltánnak nemcsak azért érdemes hálát adnunk, mert a Magyar Narancsban is rendszeresen közöl cikkeket, hanem azért is, mert többféle formátumban is képes lényeglátóan és izgalmasan elmesélni, mi folyik a posztszovjet térségben. A Putyin háborúja bemutatja, milyen politikai, kommunikációs és pénzügyi tartóoszlopai vanank Ukrajna megtámadásának. Ma már látjuk, milyen szégyentelen nyíltsággal dehumanizálta az orosz állami média az ukránokat, az elnyomott ukrajnai orosz kisebbség hol valós, hol teljesen hazug sérelmeit mantrázva, miközben saját rendszerük fenntarthatatlanságát és aljasságát azzal leplezték, hogy felújították a nyugatellenes szólamokat. „Az éveken át tartó propaganda – az ukrán az nem ember – elérte célját. Az orosz hadsereg katonái mindjárt a háború kitörése után számos helyen – Bucsától Irpenyig – követtek el emberiesség elleni súlyos bűncselekményeket” – magyarázza a megszállók bestialitását a szerző. Ha valaki tudni akarja, hogyan lehetnek az ukránok egyszerre nácik, melegek és sátánisták az orosz propaganda szerint, annak itt van az egész 232 oldalban.
Masha Gessen: Jövőnk a múlt (Európa, 2022)
Az egyik legnagyobb és legközkedveltebb tévedés az orosz (és amúgy a magyar) rendszerrel kapcsolatban, hogy nem több egyszerű kleptokráciánál. Ez a technokrata értelmezés mindig ott bukik meg, amikor Putyin gazdaságilag indokolatlan lépéseket tesz: ilyen a háború kirobbantása is. Masha Gessen könyve azért kiemelkedő, mert annyira sokrétűen beszél az orosz önkényről, hogy szinte a bőrünkön érezzük annak egyre fullasztóbb közegét.
Alulról nézve valójában még súlyosabbnak tűnik a putyinizmus, mintha cégügyekbe és pénzek mozgásába néznénk bele: itt szó sincs kémfilmbe illő fordulatokról, csak ilyen-olyan módon szabadságvágyó emberek vannak, akik szeretnék, ha békén hagynák őket. Négy vizsgált ember személyes történetéből kibontva ismerhetjük meg az ország társadalmát a Szovjetunió utolsó éveitől kezdve a reményteljes rendszerváltozáson át a kiábrándulásig. Az LMBTQ-aktivistaként ismert, Oroszországból kétszer is emigrált Gessen egyik nagy felismerése, hogy a szovjet és a cári terrornak nemcsak az emberek lelkivilágában maradtak kitörölhetetlen nyomai, hanem egészen váratlan helyeken is. Például a társadalomtudományokban, amik évtizedes elnyomás után olyan állapotban születhettek újra, amiben egyszerűen nem tudták kutatni az orosz társadalmat: a mindig jelenlévő homofóbiára például nem voltak megfelelő szavak sem, így egészen sokáig hihette azt sok kutató, hogy kifejezetten toleráns a népesség nagy része.
Gessen számos igaz történetet megörökít: például a kutatóét, aki egészen addig nem ébredt rá, hogy menekülnie kell az országból, míg meg nem jelentek az utcákon a pedofilvadász társaságok, akik melegeket vertek és ezt levideózták. Vagy a Pussy Riot egykori aktivistájáét, aki szinte véletlenül vált a rendszer ellenségévé. Csak azt tudnánk, miért ismerősek ezek a történetek?
Anne Applebaum: Vörös éhínség (Európa, 2020)
Anne Applebaum a legnépszerűbb kortárs történész Timothy Snyder mellett, aki Oroszországgal foglalkozik. Ez a könyve azonban azzal foglalkozik, miért áll ellen Ukrajna ilyen kitartóan a nagyobb ország támadásának, hiszen a megszálló hadsereg lassan második éve nem tud komolyabb sikert elérni.
Sztálin 1929-ben hirdette meg a mezőgazdaság kollektivizációját, amely parasztok millióit kényszerítette arra, hogy a földjeikről lemondva belépjenek a kolhozokba. Az ukrajnai éhínség, a holodomor minden jel szerint tudatos és előre eltervezett népirtás volt – és csak azért nem minősül genocídiumnak, mert erről a minősítésről Oroszország is szavazhatott, persze nemmel –, amiben a modern becslés szerint 4 millióan pusztultak el a legnyomorultabb körülmények közt. Applebaum érzékletesen írja le, hogy zajlottak a padlássöprések, milyen társadalmi csődöt okozott Sztálin erőskezű vezetése, és miért nem hittek sokáig a nyugatiak sem az ukránok rémséges beszámolóinak: „Mivel az éhínségről semmilyen kézzelfogható információ nem állt rendelkezésre, az ukránok állításai legalábbis igen túlzónak, sőt hihetetlennek tűntek. Ha lett volna ilyen éhínség, a szovjet kormány bizonyára reagált volna rá, nemde? Biztosan egyetlen kormány sem ülne ölbe tett kézzel, miközben a saját népe éhezik!” – írja a könyv.
A nemzeti trauma jórészt kibeszéletlen maradt, hiszen 1991-ig nem lehetett hivatalosan ukrán éhínségről beszélni – ahogy nálunk '56-ot sem lehetett forradalomnak nevezni –, holott minden ukránnak voltak családi emlékei a rettenetes évekkel kapcsolatban.
Marat Gabidullin: Orosz zsoldosok Putyin szolgálatában (Corvina, 2022)
Igen, a könyv a Wagner-csoportról szól, de nem, nem leplez le különösebben semmit. Marat Gabidullin könyvét ne azok vásárolják meg, akiket Prigozsin egykori magánhadseregének rendszerben elfoglalt helye érdekel. A Wagnert még a szíriai bevetések után elhagyó Marat Gabidullin ugyanis a zsoldossereg kiskatonája volt, és láthatóan nem is fogta fel, milyen célokért küzd.
„Ez a könyv nem bűntudattól gyötrődő, bűnbánó ember vallomása. Az írás épp azokból az ellentmondásokból meríti erejét, amelyektől a szerző sem tud szabadulni. Minden ízében orosz történet az övé, egy félresiklott élet meg egy üdvözülés története. Olyan alkalmi katona kalandja, aki hivatalosan nem létező hadseregben szolgált” – írja Gabidullin az előszóban, aki határozottan úgy gondolta, hogy az orosz célok alapvetően jók, és annak sem tulajdonított nagy jelentőséget, hogy a munkahelyének az orosz törvények szerint létezni sem szabadna. Az viszont határozottan izgalmas, ahogy a hősiesnek szánt bevetési történetekből finoman kirajzolódik a Wagner kapcsolata a reguláris orosz hadsereggel, és persze az, hogy bánik az orosz állam azokkal, akik így vagy úgy az életüket kockáztatják a vezetés céljaiért.
