Van egy orosz szerző, aki csak úgy járul hozzá művei külföldi kiadásához, ha nevét – fittyet hányva például a magyar helyesírásra – angolosan tüntetik fel. Így lesz nálunk Dmitríj Gluhovszkíjból Dmitry Glukhovsky, ami viszont már nem is név, inkább márkanév, védjegy, brand, amit akartok.
Mindezt idehaza nemcsak a magyar olvasók tudják, de a számítógépes játékok megszállottjai is; a szerző legnagyobb sikerét, a posztapokaliptikus Metró 2033–at ugyanis megjelenése után számítógépes játékban is „kiadták”. Sőt a könyv világsikeréhez olyannyira hozzájárult a szoftveres változat, hogy a folytatások (Metró 2034; Metró 2035) már párhuzamosan készültek az író közreműködésével.
| ||
A véget nem érő metrózás közben Gluhovszkíj műfajt váltott, a Szürkület című művében még csak közeleg a világvége, majd megérkezett napjaink Oroszországába, csakhogy ezen a pályán még mindig Viktor Pelevin és Vlagyimir Szorokin tekinthető nemzetközi sztárnak.
És úgy tűnik, hogy szerzőnk, az amúgy teljességgel vállalható Orosz népellenes mesék elbeszélései és a Text című regény után, talán nem akarta, hogy azt mondják rá: „Pelevin farmerdzsekijéből bújt elő”. Így hát visszatért a jól bevált posztapokalipszishez, legújabb művének a címe is az, hogy Poszt, és ebben ismét
lebilincselően tálalja a pusztulást.
A közeljövőben játszódó regénynek is – miként a Metró 2033-nak – egy lázadó fiatalember főhőse. De Jegor a gitárjával nemcsak a nevelőapja ellen lázad a Moszkóviának nevezett maradék-Oroszország keleti határán. A családfő a parancsnoka annak a helyőrségnek, az úgynevezett posztnak, ami a Volga „határfolyó” egyetlen épen maradt hídjának szavatolja a biztonságát. Kell is, mivel a Volga nemcsak határ-, de halálfolyónak is nevezhető: vize mérgező, hajók sem járhatnak rajta. De a hídon sincs forgalom, a poszton élők még azt sem tudják, hogy mi van a túlparton. Naná, hogy a főhős oda szeretne eljutni.
| ||
A Posztot a Helikon adta ki M. Nagy Miklós fordításában, és ahhoz képest, hogy a Metró 2033-ban a föld alá kényszerültek a moszkvaiak egy atomtámadás után, ebben új világvégében valamivel optimistább a képlet.
De csak ahhoz képest. Egy kiadós polgárháborút követően a lakosság mindenféle védművekben húzza meg magát a sugárfertőzéstől rettegve, és így tovább. Egyértelmű, hogy a szerző nincs nagy véleménnyel az orosz jövőt illetően, de úgy tűnik, ezt egyelőre nemhogy elnézik neki, de még büszkék is rá. Mi több, a főnök is szívesen látta volna vendégül.
Legalábbis arra következtethetünk abból, amit az író hét éve mondott a Magyar Narancsnak, miszerint kétszer is hazudnia kellett, amikor Putyin meghívta a Kremlbe, míg harmadjára képes volt határozott nemet mondani. De hozzátette azt is: „Putyin mostanában többször is vegyült az írókkal. Játssza a jó királyt. Mint aki azt mondaná; jöjjenek csak a szerző urak, na, mi bántja a szerző urakat? Tessék csak nyugodtan kritizálni! Persze senki sem meri kritizálni a szerző urak közül”. Gluhovszkíj új könyvében úgy kritizálja az orosz elnököt, hogy előtte eltemette.
Putyin, a jó király - Dmitrij Gluhovszkij író
Az író, aki nem fogadta el az orosz elnök meghívását. Az író, aki posztapokaliptikus regényeivel a Sztrugackij testvérek és a moszkvai metró nagyságának adózva csinált divatot. Az író, akinek több százezer példányban kelnek el a regényei. A Metró 2034 és a Szürkület szerzője a ponyvapiactól a politikáig, a százezres példányszámoktól a celebrity életformáig sok mindenről mesélt a Narancsnak.
