Szivárványszínű zoknit rajzolt az egyik figurára

Harminc éve él kétlaki életet Barcelona és Budapest között. Mesekönyveket illusztrál, érzékenyítő workshopokat tart. Minderről, illetve az inspirációiról és a rajzolás gyógyító erejéről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A főszakod az animáció volt. Mégsem azzal foglalkozol.

Molnár Jacqueline: Már gyerekkoromban is könyveket akartam illusztrálni. Az animáció, azt hiszem, csak kitérő volt. A könyv­illusztrálásban minden ott van, amit gyerekként elképzeltem magamnak. Ami felnőttként történt vagy történik velem, azt is sokszor ezek a gyerekkori álmaim befolyásolják, amelyek ráadásul ciklikusan visszatérnek az életembe. Gyerekként például cirkuszi akrobata, légtornász szerettem volna lenni, jártam akrobatikára, tornáztam, táncoltam, atletizáltam. Ez a vágy a mozgásra mindig ott volt bennem, a rajzokba is átment. Persze mindez talán nem véletlen, a nagymamám tánctanár volt, az apukám grafikus. A rajzolás mindig velem volt. Az édesapám asztalán gyerekként láttam, ahogy készülnek a mesekönyvek. Anyukám pedig szociológus, ez a két különféle megközelítése a világnak egybefonódott bennem, befolyásol abban, ahogyan dolgozom, ahogyan anyagot gyűjtök egy-egy témához.

MN: Sokan akkor kapták fel a fejüket, amikor Lázár Ervin meséit kiadói felkérésre Réber László után újrarajzoltad. Nem tartottál a feladattól?

MJ: Dehogynem. És nagyon nehéz volt az árnyékában alkotni, elszakadni attól, amit ő csinált. Gyerekkoromban nem szerettem a rajzait, felnőttként viszont rájöttem, milyen nagyszerű művész. A megkeresés idején már zseniálisnak tartottam. Kitörölhetetlen belső képként bennem élt minden egyes vonala, a vizuális humora, mindezt nehéz volt félretenni. Az első könyvnél, A hétfejű tündérnél nem is sikerült. A Szegény Dzsoni és Árnika gyerekkoromban fontos történet volt, de nem könyvként, kazettán hallgattam ugyanis, így nem hívta be az eredeti képeket, ezért sikerült arra figyelnem, milyen volt gyerekként átélni a mesét, és felidézni, milyen képek születtek akkor bennem. Többnyire úgy dolgozom, hogy gondolatban visszamegyek gyereknek, 4, 6, 8 évesnek. És visszajönnek az érzések. Mit gondoltam volna akkor, hogyan hatna ez rám, ha most lennék kicsi? Megpróbálok visszahelyezkedni az akkori énembe, és gyerekszívvel megközelíteni az egészet.

 

Fotó: Hartyányi Norbert

MN: Mi mozgat még ezenkívül?

MJ: A természet. Gyerekként nagyon szerettem a nagymamám kertjét Salgótarjánban. Az unokatestvéreimmel felmásztunk a cseresznyefára és onnan néztem, merre fújja a gyár füstjét a szél. Budapesten nőttem fel, de a nagymamám kertje és a Mátra intenzívebb emlékeket hagyott bennem.

MN: Lassan harminc éve élsz Barcelonában. Hogyan kerültél oda?

MJ: Először Amszterdamban tanultam Soros-ösztöndíjjal, ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki katalán. Hazajöttem diplomázni, de a következő ösztöndíjat már Barcelonába kértem. 26 éve ingázunk a két város között, de mostanában több időt töltünk ott. Örök inspiráció egy másik kultúrában, háromnyelvű családban élni. Türelemre, elfogadásra, önismeretre tanít.

MN: Feltűnően sok, tíznél is több Lackfi János-könyvet illusztráltál eddig.

MJ: Egyszer egy pályázatra beadtam néhány illusztrációmat, amelyeket látott a felesége. Lackfi ekkor egy ideje már keresett a Kövér Lajos színre léphez illusztrátort. Ez indította a közös munkát, amely nagyon izgalmas volt. Előtte voltak olyan megrendeléseim, ahol konkrétan kikötötték, hogy melyik oldalon mit szeretnének látni. Itt azonban sem a szerző, sem a kiadó nem szólt bele. Szabadon rajzolhattam, követhettem a munkamódszeremet. Amint olvasom a szöveget, azonnal vázlatolni kezdek. Teret adok a szabad asszociációknak. Nem gondolkodom, ezek ösztönös, zsigeri skiccek. A képeknek a humora is ilyen: kiszakad, kicsikarni nem is lehetne. Utána pedig várok. Ösztönös alkotó vagyok, aki később nagyon racionálisan kontrollálja azt, amit kiad a kezéből, hogy az milliméterre pontosan azt fejezze ki, amit szeretnék.

MN: Olyan volt, amit kifejezetten te akartál illusztrálni, mert úgy érezted, hogy képért kiált?

MJ: Nem. Olvasás közben annyira benne vagyok vizuálisan is a történetben, hogy úgy érzem, képtelenség is lenne konkrét képeket rendelni mindehhez. Ha nem lennének megrendeléseim, akkor talán nem is rajzolnék szövegekhez. De olyan van, hogy kifejezetten zavar az illusztráció. És nem feltétlenül rossz illusztrációról beszélek ilyenkor, hanem inkább arról, hogy egy-egy megoldás olykor nagyon rátelepszik a képzeletemre. Többen úgy tartják, hogy az a legjobb mese, amelyik nincs illusztrálva, így a gyerek képzelheti hozzá a képeket. Ez igaz is, meg nem is. Vannak olyan könyvek, ahol teljesen természetesen működik együtt a kép meg a szöveg. Kiegészítik egymást. Magyarországra az utóbbi pár évben jöttek be a kevés szöveggel és rengeteg képpel operáló albumok. Én üdvözlöm ezt a külföldön egyébként már évtizedek óta jelen lévő trendet. Szerintem ezek kifejezetten segítik a gyerekeket abban, hogy megszeressék és élvezzék az olvasást. Magyarországi emlékem – és kétlem, hogy azóta nagyot változott volna a helyzet –, hogy borzasztó nagy mennyiségű szöveget kapnak a gyerekek már nagyon kis korukban. Mintha kimaradna az a 6 és 10 éves koruk közötti időszak, amikor még igenis szeretnek elmerülni a képek világában. Hirtelen váltással már 8 évesen szövegfal mered előttük, számomra ez riasztó volt, és sok gátat épített fel bennem. Katalóniában másképp működik. Egy 8 éves nyugodtan leülhet egy 4 évesnek szánt könyvvel, senki nem fogja lededósozni. Mi rengeteget olvastunk a két gyerekünknek, akik később újraolvasták már maguk azokat a meséket, amelyeket korábban a mi ölünkben ülve hallgattak. Ezáltal újraélték azt az élményt. Érzelmi kötődés alakulhat ki így a gyerekekben a könyvek iránt, s azokat aztán később sem lehet kicsavarni a kezükből. Persze így sem biztos, hogy valakiből kitartó olvasó válik, és az sem baj.

MN: A Robotok című albumodban te jegyzed a szöveget is. Nem vagyok benne biztos, hogy a könyv csak a gyerekeknek szól.

MJ: Felnőtt probléma van a fókuszban, valóban, arról próbáltam meg mesélni, hogy szeretet híján pusztán a napi rutinjainkkal nem vagyunk mások, mint robotok. Nincs értelme uniformizálódni és elveszíteni magunkat. Ezt egy gyerek nem biztos, hogy így dekódolja, de annyit megért belőle, amennyire szüksége van. A gyerek mindent érzékel. Szuperantennái vannak, és ha nem is tudatosan, de minden eljut hozzá. A gyerekkönyv kapocs, híd a gyerekkori ösztönös lét meg a felnőtt élet között. Amikor a szülő olvassa a könyvet a gyereknek, akkor talán magára ismer, és esetleg változtat. A gyerek pedig, aki körül robotoló szülők jönnek-mennek, érzi, bár megfogalmazni nem tudja, hogy fontos neki egy ilyen mese.

MN: A kis részletek sem szólítanak meg mindenkit egyformán.

MJ: Mindig elrejtek kis apróságokat a könyveimben. Itt azért is robotok a szereplők, hogy ne kelljen a nemükről beszélnem. A végén, ha megnézed, a robot tart egy kisbabát. A férjem nagyon örült: végre egy aparobot! Mások édes anyukának vélték. Ki-ki azt lát bele, amit szeretne. Máshol két robot egymásba szeret, és nem tudod megmondani, milyen neműek. Molnár T. Eszter A Kóbor Szálló című könyvébe az egyik figurának szivárványszínű zoknit rajzoltam. Mindezt azért, hogy az a gyerek, akinek van rá szeme, érzékenysége, észrevegye. Hogy azt érezhesse, nincs egyedül, a mesék róla is szólnak, igenis helye van a világban. És hogy beszélgethessenek anyával, apával, hogy kérdezhessen és legyen válasz, hogy ne jöjjünk zavarba, ha ez szóba kerül, és senki ne legyen soha megbélyegezve az érzései miatt. Mélységesen felháborodtam a pedofiltörvényen. Nagyon szomorú lenne, ha nem beszélhetnénk, rajzolhatnánk ezután arról, hogy két lány vagy két fiú szeretheti egymást, ha nem tarthatnánk ezt teljesen természetes dolognak.

MN: Többféle workshopot tartasz, foglalkoztál menekültekkel, de mentális betegségben szenvedő emberekkel is.

MJ: Néhány éve a férjemmel dolgoztunk együtt nemi identitásukat kereső tinédzserekkel és menekült fiatalokkal is, akik átszelték fél Afrikát. Őket igazi hősnek tartom. Az életüket kockáztatva keltek át a sivatagon, a Földközi-tengeren. Némelyikük gyerekként, egyedül indult útnak. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, amikor a program végén megöleltek. Jó volt látni a boldog tekintetüket, amikor érezték, hogy Barcelonában tárt karokkal fogadják őket, és kíváncsiak a véleményükre. Legutóbb designegyetemen tanuló diákokat hoztunk össze fogyatékkal élő emberek egy csoportjával. Ez a 24 ember együtt alkotott, teljesen egyenrangú félként. Párokban dolgoztak, a három hónapig tartó műhelymunka során megismerték egymást. Mindenki ugyanolyan döntési joggal rendelkezett a tervezési feladatok során. Borzasztóan érdekes volt látni, hogy a szabad alkotás lehetőségétől mennyire kivirultak ezek az emberek. A boldogságtól sikongattak! Csak mert szaladt a festék a papíron. Gátak oldódtak fel mindannyiunkban. Persze nem most szembesültem először különleges sorsokkal. Az érzékenyítést és az integrálást az egész társadalom folyamatos és közös feladatának tartom. Mert ez lehet mindannyiunk boldogságának a titka is. A rajzolás pedig egy kiváló eszköz ennek elérésére is.

MN: Az hogyan jött, hogy idős embereket is bevonsz az alkotásba?

MJ: Demenciában szenvedő idős családtagot rajzoltattam, és nagyon jó volt látni, ahogy elcsodálkozott a saját rajzán, ahogy felvidította ez. A rajzolás során nagyon különleges állapotba kerül az ember. Aki 70 éve nem rajzolt, azt visszarepíti a gyerekkorba, vagy egyszerűen rácsodálkozik, hogy milyen formák alakulnak a keze nyomán. A rajzolás megnyugtat, gyógyít, megfigyelésre, gondolkodásra késztet. Minden korosztály számára felszabadító lehet. Van egy világméretű fesztivál, Big Draw néven indult Angliából, most Barcelona Dibuixa néven fut Katalóniában. Ez a nap a rajzolás ünnepe, s az a célja, hogy a rajzolás örömét eljuttassa gyerekekhez, felnőttekhez egy-aránt. Katalóniában a barcelonai Picasso Múzeum szervezi, ahol többször tartottam foglalkozást felnőtt közönségnek. Amikor az Urban Sketching keretében járjuk csapatban a várost, és együtt rajzolunk, tapasztalom, hogy milyen sok kifejezetten magányos, idős ember jön festeni. Tervem egy olyan foglalkozás, ahol gyerekek és nyugdíjasok rajzolhatnak együtt. Barcelonában az iskolai program része, hogy az általános iskolás gyerekek legalább egyszer meglátogassák a kerületi öregek otthonát, ahol énekelnek. Az idős embereknek végtelen a türelmük, sok a tudásuk, és vágynak a társaságra. Mennyit adhatna egymásnak ez a két közösség, ha rendszeresen találkozhatnának, rajzolhatnának! A közösségi lét és az alkotás együtt igazi gyógyír a magányra.

MN: A Covid alatt az Instagramon maszkokkal kísérleteztél, és a legfrissebb albumod, a Bújócska mintha ebből bújt volna elő.

MJ: Barcelonában az első hullám tényleg teljes bezárást jelentett. A veszteség letaglózott. Később is nagyon sokáig kötelezően kellett maszkot viselnünk, ekkor mesélte egy bolti eladó, hogy a gyereke nem mer kimenni az utcára, mert fél a letakart arcú emberektől. Segíteni akartam, hogy a gyerekeknek könnyebb legyen ebben a nyomasztóvá vált világban. Akkor találtam ki ezt a könyvet. Egyszerre született meg a gyerek és a felnőtt projekt. Próbáltam játékba oldani az egészet. Én is nagyon szerettem bújócskázni, máig át tudom érezni a megtaláláskor egész testemet és lelkemet ellepő eufóriát. A nagy felszabadulást, hogy megtaláltak, nem tűnök el örökre! Legalább egy kicsit enyhít a szorongáson egy ilyen játék, a humor, a nevetés ezekben a bizonytalan időkben.

MN: Minden könyved színes.

MJ: De nagyon! Gyerekkoromban is azt mondtam: „Még több színt oda! Annak ott nagyon erős pirosnak kell lennie!” Szóval ez sem ma kezdődött.