„Tágabb volt a világunk”

Kada Júlia műfordító

A világirodalom számos jelentős művét fordította le magyarra, és 25 évig szerkesztette a Nagyvilág versrovatát. Munkái között a legkülönfélébb szerzők művei szerepelnek Agatha Christie-től kezdve a Nobel-díjas Kazuo Ishiguróig.

Magyar Narancs: Bár fordítóként ismerjük, első munkahelye a Magyar Televízió volt, ahol a drámai és irodalmi osztály szerkesztőjeként dolgozott.

Kada Júlia: Angol–magyar tanári szakot végeztem, és tulajdonképpen már az egyetemen eldőlt, hogy elsősorban nem tanítással, hanem valamilyen módon az irodalommal szeretnék foglalkozni. A televíziónál akkor még heti két nap adásszünet volt, de bővíteni akarták az adásidőt, ezért felvettek három frissen végzett egyetemistát, ezek közül voltam az egyik. Eredetileg forgatókönyvterveket kellett volna javasolnunk és a forgatókönyvek elkészítését gondoznunk. Segédkeztünk egy olyan irodalmi vetélkedősorozat munkálataiban is, amelynek minden adása a világirodalom egy-egy nagy korszakával foglalkozott. Ezek bevezetője mindig a korszak egy jelentős írójáról szóló tévéjáték volt, és zsűrijében az adott korszak irodalmának legelismertebb szakértői szerepeltek. Ma már elképzelhetetlen lenne egy ilyen jellegű műsor. De hamar kiderült, hogy egyelőre nincs pénz az adásidő bővítésére, így nem lesz szükség ennyi emberre. Gondoltam, ha már ott vagyok, megtanulom a szakmát, ezért egy ideig szkripterként dolgoztam a produkciókban. Vezettem tehát a forgatási naplót, és mindig azt reméltem, egyszer majd megkérdezi valaki, hogy egy adott jelenetben hol volt a hamutartó, vagy melyik oldalon állt a szék. Ilyesmit nem kérdeztek, de ott kellett lennem a filmek vágásánál is, ami szerintem a filmkészítés legcsodásabb fázisa, az ember szeme előtt születik és áll össze a film. A vágószoba a mai napig hiányzik.

MN: A Magyar PEN Club csak egy kitérő volt?

KJ: A tévénél két év után kilátástalannak éreztem a helyzetemet. A PEN Clubhoz kerültem, amelynek épp Sőtér István volt az elnöke, Kéry László a főtitkára. Indítottunk egy műfordítói programot, a meghívott angol, amerikai, francia költőknek készítettünk nyersfordításokat, és megbeszéltük velük. Az így készült fordítások, többek között Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc és Orbán Ottó versei később angol, amerikai és francia folyóiratokban és kiadóknál jelentek meg. Fél évvel később, ’67-ben kerültem a Nagyvilághoz, a versrovat vezetőjének.

MN: Mi vonzotta a műfordításban?

KJ: Az egyetem utáni első évben megjelent a Nagyvilágban egy fordításom az angol William Sansom novelláskötetéből, a kötetről írt kritikámmal együtt. Ez volt az első, így kezdtem. Nem volt egyetlen kiemelkedő, meghatározó élményem, egyszerűen szerettem fordítani. Háromféle okból szeret meg az ember egy könyvet. Az első, hogy irodalmi remeklésnek tartja. Ilyenek voltak számomra Kazuo Ishiguro regényei, akinek én közöltem először egy novelláját a Nagyvilágban. A novellát én fordítottam, akárcsak az író The Remains of the Day című regényét, melynek címe szó szerint úgy hangzott volna, hogy „ami még hátra van a napból”. Ilyen címmel persze nem lehetett kijönni, így a könyv az Európa Kiadónál A főkomornyik szabadsága címmel jelent meg, ahol a „szabadság” egyaránt jelenti a vakációt és a cselekvés szabadságát. A film azonban Napok romjai címen került a mozikba, az új kiadások ezt használják. Aztán szerethetünk egy könyvet azért, mert szívesen időzünk a figurái közt. Ilyen volt Penelope Fitzgeraldnak a BBC második világháborús korszakáról szóló, Emberi hangok című regénye, amelynek szereplői zseniális, hóbortos emberek, akik a világ minden nyelvén hallgatják a rádiót és közvetítik az igazságot. Végül azért is megszerethető egy mű, mert sokat tanul belőle az ember: ilyen volt nekem például Gita Mehta regénye, A maháráni, amely India függetlenné válásának időszakáról szól.