Ballai József (Nagykőrös, 1954) az ezredfordulón kezdett írni a Narancsba. Akkorra már nem csupán „kész”, hanem ismert és sikeres újságíró is volt. A rendszerváltozás zavaros gazdasági ügyei közül a talán legképtelenebb történet feltárása – a Leonardo da Vinci falfestménye (!) után visszaigényelt (!!) és kiutalt (!!!) 200 millió forintos áfavisszatérítésről írt cikksorozat – például az ő munkája volt. De az ún. olajszőkítés, a különböző össznépi trükközések neves és névtelen hőseinek a bemutatásáért is sokat tett – ezekből már bőven jutott a Narancsba is. Minőségi Újságírásért díjat is egy narancsos cikkéért kapott: kétrészes portréja Stadler Józsefről, erről a tragikomikus sorsú magyar üzletemberről és ügyeskedőről máig hivatkozási alap; ha valaminek okán a neve időnként előjön a sajtóban, rendszerint Ballai írására hivatkozva, abból idézve elevenítik fel alakját.
Ahogyan egyik Egotripjében fogalmaz, elsősorban elmesélni szeret; írásai egyéni hangjának ez az attitűd a forrása. Lapunk online kiadásában most olyan szövegeit közöljük, amelyekben ezúttal nem áfacsalókról, alföldi gengszterekről vagy éppen a mindig vesztes kényszervállalkozókról mesél. Hanem főleg a saját gyerek- és ifjúkoráról, meg azokról a szabadsághiányos évtizedekről, amelyek oly sokunknak jutottak osztályrészül, és amelyek egy gyerek szemszögéből felemelőek és szépek is tudtak lenni.
- Gyertek! – mondta édesapa. – Hoztam valamit. Aznap Pesten járt, vonattal. A kabátzsebéből vette elő.
A hatvanas évek vége felé jártunk, valószínűleg 1968-ban – talán nem sokkal az új gazdasági mechanizmus bevezetése után. Tavasz lehetett. És délután. A nagyszobában volt egy asztal, édesapa annak a sarkára tette le azt, amit hozott.
Egy üveg Coca-Colát. Azt, amelyik kétdecis.
Tudtuk már, filmekből, hogy van Coca-Cola, de a valóságban akkor láttuk először. Nem lehet szavakkal kifejezni, amit az az üvegpalack kóla jelképezett: egyszerre Amerikát, a Nyugatot, a versenyt, a szabadságot, és persze a fogyasztói társadalmat. Meg így együtt – mindent.
- Pesten most kezdték árulni, gondoltam, veszek egyet – magyarázta édesapa, mi pedig csak néztük a kólát.
Amúgy otthon többnyire vizet ittunk. Vagy teát. Esetleg – ritkán – kakaót. Nagyritkán málnaszörpöt. Meg a Tóth-darálósnál Bambit, csatos üvegben. A Coca-Cola – ott, a mi asztalunkon, a nagyszobában – mindehhez képest valami egészen más volt.
Édesanya a hajlítotthoz (az egyik bútorunkat hívtuk így) lépett, és az üveges vitrinjéből pici likőröspoharakat vett elő.
Arra már nem emlékszem, hogy melyikünk nyitotta fel, de édesapa felemelt ujjára igen. - Óvatosan! Szénsavas! Tényleg hallottuk a pisszegést, amikor a kupak lejött.
El lehet képzelni, mennyi juthatott a kétdecis üvegből a likőröspoharakba – egy pici kortynyi.
Hűtőgépünk akkor még nem volt, tehát a kóla a vonatutazás és az édesapa kabátzseb hőmérsékletét hordozta.
Előbb csak megemeltük a poharat, és nézegettük. Tetszett, hogy pezseg, és hogy szállnak fel a buborékok. A színe – a málnaszörphöz képest – különlegesnek látszott: halványbarna. Soha nem láttunk még olyat. És akkor ott volt a kezünkben.
Ottó biztosan ott volt, édesapa nyilván, édesanya is, talán Laci is, meg én. Ötünkre jutott a két deci.
Nagyon-nagyon lassan ittam meg. Most elkezdhetném írni, hogy mire emlékeztetett az íze, de be kell vallanom, hogy nem emlékszem. Arra emlékszem egyedül, hogy szénsavas volt. Meg arra, hogy vártam valamilyen hatásra. Azt hiszem, mindannyian így voltunk ezzel. Megittuk a Coca-Colát és azt hittük: most valami megváltozik. Örökre? Ezt talán nem fontoltuk meg. És nem is szóltunk egy szót sem. Nem fűztünk az élményhez kommentárt. Én azonban felvettem egy nézést.
Az embernek az évek hosszú sora alatt mindenféle nézése alakul ki – legalábbis én amondó vagyok, hogy ez így van. Van örömnézés, büszkeségnézés, elégedettségnézés. Az évtizedek alatt nyilván megjön a bánatnézés, a csalódásnézés. A sikernézés nagyon jó, de nem mindennapi, sajnos.
Amikor a Coca-Cola-ivás volt, akkor én a Robin Hood-nézésemet öltöttem magamra. Fekete-fehér filmsorozaton adták a tévében – a DÁV-hoz mentünk át nézni – és nyilván minden fiú Robin Hood akart lenni. Én is. Kiállni az igazságért, megfutamítani az ellenséget, legyőzni minden rosszat – előreszegzett tekintet, nagyon picit összehúzott szem: ez a Robin Hood-nézés.
Hogy a Coca-Cola-ivás miért éppen a Robin Hood-nézést hozta ki belőlem – és hogy egyáltalán látta-e rajtam valaki azt a nézést –, fogalmam sincs.
De a Coca-Cola-ivás Nagykőrösön, a vasútállomási szobában, igazából nem Coca-Cola-ivás volt, hanem az ismerős ismeretlen megtapasztalása. Sőt: nemcsak megtapasztalása, hanem legyőzése.
A Robin Hood-nézésem – így okoskodom pár évtizeddel később – igazából bátorságnézés volt, amivel útnak lehet indulni az ismeretlen felé. És elérni a célt. Néha ehhez nem kell más, mint egy nézés. Meg egy likőröspohárnyi Coca-Cola. Amit édesapa hozott.
Álltunk ott, a Ballai család, a vasútállomási kisház nagyszobájában, megittuk életünk első kóláját, nem szóltunk egyetlen szót sem, és néztünk egymásra. Édesapa mintha egy picit zavarba is jött volna. Csak annyit mondott: - Na, hát ilyen a Coca-Cola.
Hát ilyen volt.
Ballai József korábban közölt írásai itt olvashatók:
