„A Borból Németországba került munkaszolgálatosok közül, aki Radnóti Miklós sorsáról bármit tud, jelentkezzék a Rádió elnökénél!” 1945. július 21-én jelent meg e felhívás a lapokban, elnök-feladója Ortutay Gyula volt, Radnóti barátja, aki ekkor már ismerte a Bori notesz verseit; a költő a versek másolatát a szociológus Szalai Sándorra, munkaszolgálatos bajtársára bízta, aki hazatérte után átadta azokat Ortutaynak. „Annyi kétség és félelem után ismét bizakodni kezdtünk: a versek ereje
| ||
is sugallta, hogy élnie kell Miklósnak, él és visszajön. Egymást ellentmondó híreket hallottunk addig, s vártuk őt ismét” – emlékezett vissza később Ortutay Gyula. Egy évvel később, az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Tajtékos ég című kötet, amit még Radnóti tervezett, felesége, Gyarmati Fanni kiegészítette azokkal a versekkel, amelyek Szalai Sándoron keresztül kerültek Ortutay Gyulához.
Amikor a kötet megjelent, még nem lehetett tudni hogy Radnóti él-e vagy meghalt, bár minden jel arra utalt, hozzátartozói és barátai ekkor már lemondtak arról, hogy élve látják a költőt.
„Kezdjük ővelük, akiket úgy várunk vissza – indítja a Szabadság című lapban megjelent recenzióját Zelk Zoltán Radnóti Miklós, Gellért Andor Endre és Pap Károly 1946-os könyvhétre megjelent köteteiről, de mindjárt hozzáteszi: – Egyre erősebb a félelmünk: már csak műveikkel barátkozhatunk.” Zelk ismereti a kötet „statisztikai adatait” – hét év hetven verse került bele, ami nem tűnik soknak: tíz vers egy év alatt. „A bőség nála nem úgynevezett termékenységet, hanem verseinek gazdagságát jelenti. Kevés ily vívódó költőnk volt, s míg kora ifjúságában s e kötet első felében is e vívódás a kifejezés, a megoldás vívódása, későbbi verseiben a tökéletes forma, a bámulatosan éles megoldás mögött a megriadt és mégis csodálatosan kemény lélek rejtőzik. Ismerve életét azokban az esztendőkben, melyekről utoljára tudunk, ez is csodálatos, hogy ennyit írt. Az pedig szinte érthetetlen, hogy valaki a bori haláltáborban, embertelen munka, tetvek és talán ütlegek között a tökély ilyen méltóságával, a »kétszerkettő józanságával« szóljon.
Igaz, tudjuk, a kifejezés hibátlansága volt legnagyobb törekvése (…), a »hibátlan költőt«, a »jó költőt« többre becsülte igazán s nem a »nagy költőt«. Nyilvánvaló, hogy maga is erre törekedett. S mert ez a törekvése sikerült, ezért vált utolsó, hazakerült verseiben nemcsak hibátlan, de nagy költővé – írja Zelk Zoltán, majd így folytatja: – E verseket, melyek oly megrendítően, de oly halkan sikoltanak, melyek a rettegést s a lélek zihálását a költői tudatosság oly bámulatos rendjébe állítják, akkor is zokogva olvasnám, ha semmit sem tudnék írójukról, ha nem volna nekem oly és felejthetetlen e költő barátsága”.
A recenzió 1946. július 7-én jelent meg, Zelk nem tudta, hogy júniusban, talán éppen sorai papírra vetésekor tárták fel az abdai tömegsírt és azonosították Radnóti Miklóst.
De nemcsak ő, hanem Radnóti felesége és barátai is csak azután értesültek a költő halálhíréről, hogy augusztus 1-jén az Új Életben közölték a nevét. „A lap 14. oldalán olvashattuk a felhívás címét s könyörtelenül tárgyilagos szövegét: »Jelentkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói.« Miklós neve a 12. sorszámon szerepelt. Ez a hír vetett véget minden reményünknek. A felhívás befejező része aztán további tájékoztatást adott, ugyanolyan részvétlenül, mint a győri Izraelita Szentegylet tisztviselőnője, akihez a következő forró augusztusi napon fordultunk” – emlékezett vissza Ortutay Gyula.
