Magyar Narancs: „Az éghajlatváltozás minden valószínűség szerint a legunalmasabb téma, amivel a tudományos világnak valaha is ki kellett állnia a széles nyilvánosság elé” – idézi könyvében Randy Olson tengerbiológust. Biztos ez?
Jonathan Safran Foer: Attól függ, mit értünk unalmas alatt. Adja magát, hogy összehasonlítsuk például a koronavírussal! Vajon melyik követel nagyobb figyelmet? A koronavírus, amiről valójában nagyon keveset tudunk, sokkal kevesebbet, mint a klímaváltozásról, néhány hónap alatt drámai változtatásokra késztette az egész világot. Az egyes embereket, a közösségeket, a kormányokat, a pénzügyi rendszereket, az iparágakat, mindenkit. Elmondhatjuk, hogy ez minden, csak nem unalmas. A klímaváltozásról ellenben nem hetek vagy hónapok, hanem évtizedek óta tudunk, mégsem lehet azt állítani, hogy túlságosan foglalkoztatná az embereket. Ettől nem félünk úgy, mint a koronavírustól, nem késztet arra, hogy hasonló mértékben változtassunk az életünkön. Érdeklődve várom, meghozza-e az áttörést a koronavírus, komolyan fogjuk-e venni a klímaváltozást is. Pont a vírus elleni fellépésből látszik, hogy jóval nagyobb változtatásokra vagyunk képesek, mint azt bárki is gondolta volna.
MN: Csak lassan, nem kevés kitérővel jut el a könyvében oda, hogy elárulja, valójában miről akart írni: „Nem menthetjük meg a bolygót, hacsak nem csökkentjük jelentősen az állati eredetű termékek fogyasztását” – jön elő végül a farbával. Nem akarta elijeszteni az olvasóit, ezért az óvatosság?
JSF: Több okom is volt erre. Egyrészt a könyv azért többről szól, mint az állati eredetű étel és a klíma összefüggéseiről. Arról is szól, hogy egy dolog tudni valamiről, de milyen nehéz hinni is abban, és tenni is valamit. Ezekkel a gondolatokkal igyekeztem megágyazni a témának. Nehéz ügy, mert sokakból azonnal ellenérzéseket vált ki. És ha csak azt váltana ki, de sok esetben agresszió és védekezés a válasz. Szóval, próbáltam bizalmat építeni, megteremteni a jóhiszeműség légkörét az olvasók és köztem. Biztosítani akartam őket, hogy nem kiselőadást fogok tartani. Nem fogok önelégülten ujjal mutogatni. Párbeszédre törekedtem. És persze féltem, hogy olyan témát érintek, amellyel elvesztem a közönségemet.
| ||
MN: Korábban maga Al Gore, a klímaváltozás elleni fellépés élharcosa is csak kerülgette az állattenyésztés környezeti hatásait. Mint írja, ez olyan jól sikerült, hogy a Kellemetlen igazság című filmjében az egykori alelnök meg sem említette a témát. Ennyire kellemetlen lett volna az igazságnak ez a szelete?
JSF: Kellő tudományos ismeretekkel rendelkeztünk már akkor is, semmiféle bizonytalanság, semmi kétértelműség nem volt a klímaválság okait illetően. Nem holmi véleményekről volt szó, hanem tudományosan alátámasztott tényekről. Ezt Al Gore is tudta, de persze más idők voltak azok, amikor a filmje készült: az átlagember számára teljesen ismeretlen volt a klímaváltozás, semmilyen hajlandóságot nem mutatott senki, hogy ezzel foglalkozzon. Ma viszont már más a helyzet, és ezt a párbeszédnek is tükröznie kell.
MN: Történelmi párhuzamként hozza fel a lengyel földalatti mozgalom tagjának, Jan Karskinak és Felix Frankfurternek, az amerikai legfelsőbb bíróság bírájának találkozóját. Karski a nácik megszállta Lengyelországból jutott el Amerikába, ahol 1943-ban beszámolt Frankfurternek a koncentrációs táborokról és a varsói gettó felszámolásáról. Frankfurter nem kételkedett Karski szavahihetőségében, mégis képtelen volt elhinni az elhangzottakat.
JSF: Az ő párbeszédük nagyon fontos a számomra. Minden lényeges információ birtokában vagyunk most is. Nincs szükségem arra, hogy még több tudományos dolgozatot olvassak a klímaváltozásról, nincs szükségem iskolák elvégzésére, nincs szükségem több statisztikára, tényre, hogy teljes mértékben meg legyek győzve. Meg vagyok győzve. De még így is, hogy megírtam ezt a könyvet, nehezen tudom felidézni, mégis, mi is lenne itt az én szerepem. Az idézett történet a példája ennek a problémának.
MN: Frankfurter tett végül valamit?
JSF: Amennyire tudom, semmit. Legalábbis semmi olyat, aminek bármi jelentősége lett volna.
MN: Bár már korábban könyvet írt a nagyüzemi állattenyésztés ellen (Állatok a tányéromon), töredelmesen bevallja, hogy élete nehezebb pillanataiban azért engedett a hamburger kísértésének. Mikor bűnözött utoljára?
JSF: A bűn azért erős kifejezés ide. Már évek óta nem nyúltam hamburgerhez, ám ha mégis megtörténne, bár nem szeretném, azért nem lenne tragédia. Semmi esetre sem bűnként élném meg, vagy hogy a tilosban járok. Nem a perfekcionizmus a cél, a Föld nem igényli, hogy tökéletesek legyünk. Pontosan tudjuk, mennyivel kevesebb húst kellene fogyasztanunk. Európában és az Egyesült Államokban 90 százalékkal kevesebbet. És 60 százalékkal kevesebb tejterméket. Tudom, ez nagyon sok. De nem az a kérdés, hogy bűnözünk-e vagy szent életet élünk. Ok és okozat, ilyen egyszerű az egész.
MN: A saját életében meghozott változtatások közül mi volt a legnehezebb?
JSF: Furcsán hangzik, de van, ami a koronavírus miatt sokkal könnyebb. A járvány előtt azt mondtam volna, hogy a legdrámaibb változás az volt az életemben, amikor eldöntöttem, hogy nem repülök többé, ha vakációra megyek.
| ||
MN: A könyvben szóba hozza az amerikai média szerepét, külön is említve az MSNBC-t és Rachel Maddow-t (a liberális beállítottságú televíziós hírcsatornát és legismertebb műsorvezetőjét – a szerk.). Mintha azt vetné a tévék és a közösségi média szemére, hogy az elkötelezettség hamis érzetét keltik: a közönségük úgy érezheti, elég, ha nézi, követi őket, már ezzel a jó ügyet szolgálja. Pedig ez édeskevés.
JSF: A hírek többé-kevésbé betagozódtak a szórakoztatóiparba. Az MSNBC és Rachel Maddow például, akinek nagy tisztelője vagyok, nem pusztán a híreket közvetítik, hanem a saját nézőpontjukból tálalják. És ezt nem is próbálják palástolni. Ezzel szemben a The New York Times például komoly erőfeszítéseket tesz, hogy a híreket elválassza a véleménytől, míg a tévés hírműsorok ma nagyjából a lapok véleményrovatának felelnek meg. Nem hibáztatom őket ezért, csinálják úgy, ahogy nekik tetszik, de talán nem ártana, ha tisztáznák. A probléma ott kezdődik, ha mi, fogyasztók abba a hibába esünk, hogy másnak gondoljuk ezeket a műsorokat, mint amik. Velem is megesett, hogy azt hittem, pusztán az, hogy Rachel Maddow-t nézem, felér a politikai aktivitással. Dehogy ér fel. A legjobb esetben is csak információkhoz jutok.
MN: A másik oldal véleményére is kíváncsi? Az MSNBC-ről átkapcsol a Fox Newsra?
JSF: Dühítő, ami ott zajlik, de alkalmanként belenézek. Ma már igazán senki nem tagadja a klímaváltozást, talán csak maga Trump. Az elmúlt öt évben a tagadás tartalma is változott. Az első fázis az volt, hogy a klímaváltozás egyszerűen nem létezik. Aztán jött a mantra, hogy oké, mégis létezik, de nem az ember okozza. A tagadás mai állása szerint, amibe a Fox Newson is belefuthat, igen, az ember okozza, de azért nem olyan súlyos a helyzet. Vagy nem tudjuk, milyen súlyos, a legjobb, ha várunk. Vagy azt mondják, a probléma megoldása olyan hatalmas pénzeket emésztene fel, hogy várjunk még öt évet, amikor a technológia fejlettebb lesz, minek most hisztizni. Kicsit hasonló ez ahhoz, amit a koronavírussal kapcsolatban mondtak. De a dolgok változnak. Az első interjút a könyvemről Ben Shapiro szélsőjobbos podcasternek adtam. Az elején megkérdeztem, szerinte miben is áll a klímaváltozás, és a válasza nem esett messze attól, amit egy környezetvédő mondana. Shapiro azt mondta, emberi tevékenység miatt melegszik, és 2–10 fokkal fog emelkedni a hőmérséklet az elkövetkező száz évben. Ha ezt mondják a konzervatívok a szélsőjobbon, lehet, hogy haladt valamit előre a világ.
MN: Greta Thunberg szerepét hogy látja?
JSF: Ami a klímaváltozás ügyét illeti, ma ő a legfontosabb ember a világon. Mivel ez a világ legfontosabb problémája, talán nem túlzás ezt állítani. Sokak számára inspiráló, ahogy beszél, de persze nem mindenkinek. Nagyon sok és sokféle hírnökre van szükség. Nem csak a teendőket, de a beszédmódot is ki kell találni. Kellenek fiatalok, akik a maguk módján tekintenek a klímaválságra, ahogy kellenek tudósok, aktivisták, művészek, politikusok is. De a legtöbbjük hétköznapi ember lesz. Családok, barátok, közösségek. Biztos, hogy bizonyos szokásainkat el kell engednünk, de ettől még nem lesz kevésbé élvezetes hely a világ. Valami hasonló történik most is, a koronavírus idején. Sokaktól hallottam, hogy a karantén alatt kialakult szokásaik némelyikét átmentenék arra az időre, amikor erre már nincsenek rákényszerítve.
MN: A koronavírus nagyot lendített egyes politikusok ismertségén, New York állam kormányzóját, Andrew Cuomót is megismerte a világ. New York-i lakosként hogy látja, Cuomo hogyan vizsgázott?
JFS: Pszichológiai segítség, hogy valaki ilyen egyértelműen kimond dolgokat, elmondja az igazságot, még ha az sokszor kemény is. Nála a tudomány és a logisztika előbbre van, mint a politikai retorika.
| Pandémiairodalom
Magyar Narancs: Ahogy 9/11 után sorra jelentek meg a terrortámadás hatásaival foglalkozó művek, most majd eláraszt minket a pandémiairodalom? Jonathan Safran Foer: Nem látom, hogyan lehetne ezt az élményt megkerülni. Izland polgárai bizonyára másképp élték meg 9/11-et, mint Manhattan központjának lakói, de nincs olyan Föld-lakó, akit ne ért volna el a vírushelyzet. Bármit is írsz, ami ebben az időben játszódik, nincs más választásod, mint írni róla. MN: 2005-ben jelent meg a Rém hangosan és irtó közel című regénye. 9/11-et ön sem tudta megkerülni. JSF: Azért az más helyzet volt, egyáltalán nem éreztem ilyen elkerülhetetlennek a témát, mint most a vírust. Választhattam, és én azt választottam, hogy írok róla. MN: Közel 20 éve, a Minden vilángollal tört be az irodalmi életbe. Milyen írónak látja az első könyvén dolgozó Jonathan Safran Foert? JSF: Egy teljesen más embert látok. Persze, még így is én állok a legközelebb ehhez a teljesen másmilyen alakhoz. Néha megpróbálok visszagondolni arra, milyen érzés volt írni akkoriban. Talán a legfontosabb különbség, hogy nem voltam még professzionális író. Önmagáért az írásért írtam, semmiféle elvárásom nem volt, hogy elolvassa-e majd valaki. Már csak ezért sem tudnék visszatérni az akkori önmagamhoz. |
