Magyar Narancs: A két utolsó könyved szerkezetét és hangoltságát hasonlónak érzem, mintha egymás testvérei lennének, elbeszélői hangban, felépítésben is. Mindkettő novellafüzér vagy kísérleti regény, mindkettőben váltakozik az emberi nézőpont az állatokéval és a növényekével, és a történeteket erős motivikus háló szövi össze.
Selyem Zsuzsa: Azért hasonló mindkét esetben a megközelítési mód, mert a véletlenszerű kapcsolódások érdekelnek, a konvencionális viszonyokból kiszabadult személyes és társadalmi viszonyok. Szeretem minél inkább megnyitni a történeteket, és olyan perspektívából megnézni őket, amelyek csak sokadik blikkre ugranak be.
MN: Műveidben állatok és emberek egyenrangúak. Régi emlékem, hogy egy buliba tartván megláttam Baksa-Soós Jánost – aki azt hirdette, hogy minden létező egyenrangú alkotótárs – a kutyaólban feküdni. „Velünk szerintetek ezt nem lehet megcsinálni?” – kérdezte. Amikor nálad a kutya, a poloska, az állatkerti elefánt beszél, mintha ugyanez a gondolat kapna hangot.
SZS: Az ember az állatokkal szembeni kegyetlenségével előbb-utóbb enfarkába harap. Amikor gőgösködve a tápláléklánc csúcsán lévő élőlényeknek vizionáljuk magunkat, saját színvonalunkra butítjuk a világot. Szörnyű abúzus, amit a környezetünkkel tettünk és teszünk, kezdve a monokulturális gazdálkodással, a természeti javak pusztításával. Aztán csodálkozunk, hogy depressziósak és betegek vagyunk. Visszakapjuk minden kibocsátott mocskunkat az ételből, a vízből, a levegőből. A mostani pandémia világossá tette, hogy a különféle – egyébként védett – állatok piacai, az ipari vágóhidak a vírusok melegágyai. Az említett Baksa-Soós-performansz abban erős, hogy egy jól ismert, rutinossá vált helyzetet egy kicsit megvariál, és megkapjuk tőle a pontos érzést, hogy milyen is láncra vert kutyának lenni. Engem is az izgat, hogy ismert szituációkat megírjak olyan szemszögből, ahonnan nem szokás. Hogy valamiképpen cselezzük ki az amúgy kényelmes és lusta agyunkat, amely többnyire a pillanatnyi biztonságra hajt.
MN: Mi vezetett az emberközpontúságot meghaladó világképhez?
SZS: Azt hiszem, hogy általában a gyermekek még nem antropocentrikusak, csak az egyoldalú, sikerorientált nevelés tesz minket azzá. Mert a társadalom erre van egyelőre berendezkedve. Van egy fotóm, ötéves lehetek rajta és a Madarasi Hargitán, ahová síelni jártunk, állok a hóban valami malacok között, láthatóan boldogan. Persze kamaszként már restelltem ezt a képet. Aztán mikor én is átestem a kafkitiszen, és például a Jelentés az Akadémiának olvasásakor belém villant a felismerés, hogy alapjáraton tényleg két út áll előttünk, az állatkert és a varieté, nem fogadtam el többé csont nélkül az önmagamtól és a világtól elidegenítés mechanizmusait. A jó könyvek megerősítették bennem az ösztönös tiltakozást az álságos, manipulált viszonyokkal szemben. Tekintsük például Nádast vagy Krasznahorkait. Valamikor még a kilencvenes években a József Attila Kör egyik táborában Zsadányi Edit beszélgetett Krasznahorkaival. Kevesen üldögéltünk a teremben, kint ment a buli üvöltve. Zsadányi megkérdezte, milyen együtt dolgozni Tarr-ral. Van ezzel kapcsolatban egy történetem, kezdte Krasznahorkai, de csak akkor szoktam elmesélni, ha – a jelzőben nem vagyok biztos, pedig lényeges volna – feltétlen szeretet vesz körül. Itt úgy látom, nem vesz körül feltétlen szeretet. Igaza volt, de én hallani akartam a sztorit. Miszerint Tarr és Hraniczky hajtanak az autópályán, és egyszer csak meglátnak a leállósávon egy zsákot, ami megmozdul. Autópályán nem a legegyszerűbb, de visszatolatnak, és a zsákban ott volt egy kutya. Azóta ez az ő kutyájuk. Ez a helyzet belém égett. Ugyanilyen erősen érintett A párhuzamos történetekben a fekete kutya megjelenése, amikor Kristóf éppen ugrana le az Árpád hídról. Nádas olyan helyzetet talált ki, amelyben azon a kutyán kívül senki nem tudta volna megmenteni.
| ||
MN: A hatalmas, szeretetével demonstráló kutya megjelenik a Moszkvában esikben is: megtalálja évek után a gazdáját. Ez igaz történet?
SZS: Lucia Berlinnek mondta az egyik fia: „Megírtál mindent rólunk. Most már nem tudjuk, mi az emlék és mi a kitaláció.” Lucia így felelt: „The story is the thing.” Én sem tudom már, a valóságban hogyan volt. Az biztos, hogy nagyapám minden kutyája német juhász volt, és mindüket Luxnak hívták.
MN: Sok játékosság van a könyvben, mind a nyelvhasználat, mind az ilyetén hommage-ok kérdésében is. Ez történt most a híres Petri-vers esetében is?
SZS: Mint legtöbben, korábban én is ájult tisztelettel és meghatottsággal olvastam a Hogy elérjek a napsütötte sávigot, aztán egy adott ponton hirtelen belém nyilallt: nem lehet egy nőről, önmagamon kívül senkiről nem lehet így beszélni. A lírai én nyomorultnak nevezi, aki semmilyen téren nem állná meg a helyét. Az a borzasztó lábjegyzet az aquamarin szemről! Nem hagyott nyugton, hogy az egyik legnagyobb magyar vers ennyire megaláz egy másik emberi lényt, hogy számára az az otthontalan nő a bemocskolódás eszköze. Holott neki is, mint mindannyiunknak, volt neve, élettörténete, amit már soha nem fogunk megismerni, csak azt tudjuk róla, hogy margarinnal kente be magát szex előtt. Ezt én nem tudom elfogadni, ezért írtam meg A napverte sávot, ahol Teri mondja el azt a találkozást. Nem éppen hommage ez, inkább vita egy magától értetődőnek vett szemléletmóddal, egykori átvert önmagammal.
MN: Ha már vita: sokszor megszólalsz társadalmi kérdésekben is. Ez a sokféle szerep nem okoz benned zavart?
SZS: Ezek nem szerepek. Munka és élet. Tilda Swintontól egyszer megkérdezték, hogyan látja a karrierjét. Nekem életem van, nem karrierem, válaszolta. Írok és tanítok, és zavarna, ha kimaradnék a jó társadalmi akciókból.
MN: 2016-ban a Kárpát-medencei Tehetséggondozó székhelye előtt beszéltél. Akkor még azt mondtátok, egyik oldalon csaknem egymilliárd van a semmire, a másikon szinte semmi a mindenre. Azóta ez a helyzet még durvább lett. Viszont egyre kevesebben emelik fel a hangjukat.
SZS: Mert elég jól bemérték, hogyan kell olyan projekteket felépíteni, amelyekkel a nagy skalpok is megszerezhetők. Nem a kishalak rigmusai kellenek, ugyan már, nekik is kínos. De a nagy nevek is csak cserép virágnak kellenek a közös fotóra. Érdekes megfigyelni, mennyire változott a hatalom kisajátítási technikája. Ma már nem akarják megmondani, mit írj, csak annyit kérnek szépen és elegánsan, hogy fogadd el a pénzüket. De hát a kormány politikájában sincsen tartalom. Csak az van, hogy mi vagyunk az urak, és azt csinálunk, amit akarunk, minden a miénk. Volnának például Orbán Viktornak politikai nézetei? Kíváncsi arra, hogyan élnek az emberek mondjuk Baranyában? Az anyagi javak iránti mérhetetlen bírvágy és a cezarománia eléggé kitakarják a társadalom valós kérdéseit, és úgy általában a realitást. Ezen a szinten fölösleges vitázni, teljesen mindegy, milyen érvekkel jössz, ez az In memoriam dr. K. H. G. nem túl tágas világa. Ugyanakkor azt is látom, hogy hasonló rezsimek működnek Brazíliától Törökországig, Putyin Oroszországát nem is említve; van itt valami általános szétcseszettség, újra kéne kezdenünk kitalálni az emberiséget.
MN: Egy interjúban úgy fogalmazol, hogy számodra az erdélyiséged a hamuba sült pogácsád és púp a hátadon. A Térey-ösztöndíj kapcsán is több vitában előkerült, hogy az erdélyi író fogalma átszíneződött. Nem arról van szó, hogy csak az erdélyiek csinálják, de ők dominálnak.
SZS: Kicsit olyan ez, mint amikor egy roma emberen számon kérik egy másik roma ember tettét. Sajnálom, hogy régi ismerőseim ilyen kétes üzelmekkel foglalkoznak, de ez aligha volna az erdélyiség vagy bármilyen térség esszenciája. Nem a nyomulás lóg a kolozsvári levegőben, nem az árulás folyik a gyergyói csapból, legalábbis nem inkább, mint bárhol másutt a világon. Felnőtt emberek, azt kell számon kérni rajtuk, amit elkövettek, nem azt, hogy honnan jöttek. A fiatalabb generáció tagjai már totál másként gondolkodnak. Persze egyelőre a kormánymédia túlhatalma miatt mindenütt ezeket az előretolt arcokat látjuk, viszont a kritikai gondolkodású emberek pontosan látják, hogy ez csak rövid távú, kicsike és némiképp restellnivaló győzelem. Kitartóan, nulla támogatásból is csinálják a dolgukat, egyetemeken dolgoznak, lapot és fontos műhelyeket működtetnek, kenyeret sütnek, az otthontalan embereknek ételt főznek, biciklis futárkodnak. Új fogalmakat keresnek, amelyek képesek leírni ezt a mostani valóságot, érzelmileg és intellektuálisan is együtt gondolkodnak a hierarchiák ellenében. Szóval azt a néhány mohó és tudatlan embert, akik hatalmi mámorukban úgy gondolják, hogy átrendezik a magyar irodalmat, inkább köszönném a NER alakította hűbéri viszonyoknak, mint Erdélynek.
MN: Talán távoli asszociációnak tűnik, de a könyved helyzeteiben épp az ilyen kérdéses struktúrák jelennek meg, még Bibi és Tilda, a két plázacica küzdelmeiben is.
SZS: Történeteim az adott struktúrákból indulnak ki, lásd állatkert és varieté, de azzal kísérletezem, hogy megbontsam ezeket a nyomasztó viszonyokat, hogy vagy azt realizáljuk, hogy oké, ez végül is szerethető, vagy azt, hogy sürgősen meg kell változtatni a rendszert. Bibi és Tilda háromszor találkoznak a könyvemben, először egy vitorláson, ahol az újgazdag, totál kész pasik megerőszakolják őket. Másodjára évekkel később egy valóságshow-ban, ahová Bibi nyerni ment, mert olyan gyermekkora volt, hogy beleégett, muszáj mindig nyernie. Tilda viszont azért, mert fejébe vette, hogy megpróbál háromszázezer nézőnek valami őszintét mondani. Harmadjára egy fesztivál utáni szemétgyűjtésen, mindkettejük – és a többi figuráim fölött is – bizony eljárt az idő, amire rá se rántanak, minden veszve, és ez nagyjából rendben is van, ameddig körbeülik este a tábortüzet, a különféle tárgyakkal zenélgetnek, és még a mosómedvék is megjelennek. A három helyszínen a hatalom egyre láthatatlanabb, először még ott vannak a megtollasodott, abuzáló férfiak, utána a kereskedelmi média circulus vitiosusa, végül már csak azokat látjuk, akik utánuk a szemetet összeszedik, miközben ők már valahol máshol rontják a levegőt. Persze ezt leírhatjuk az erőszak egyre elvontabb fokozataiként is. Azt gondolom, hogy mielőtt nekivágnánk rendszert váltani, ha nem akarjuk felkínálni magunkat neki reggelire, meg kell értenünk működését, és másféle viszonyokat, új emocionális kapcsolódásokat kell kitalálni. Tilda azt mondja, pereljék be a csávókat, Bibi inkább megállapítja a fickóról, akinek a fia nem veszi fel a telefont, hogy „nem lehettél valami jó apa”. Hagyja, hogy rászakadjon az erőszaktevőre az elcseszett élete, mert ugyan púposkodhat a vitorlásával, ha elaludni is csak úgy tud, ha öntudatlanságig leissza magát. Van ilyen, hogy egyszer csak rádöbben az ember, hogy mit tett, mint Macbeth vagy Edward király.
MN: Hány világvégére számíthatunk még?
SZS: Lehet, hogy ezt a mostanit csak a medveállatkák élik túl, de a világ végtelen. Folyamatosan keletkeznek univerzumok, ha messziről nézzük, csak egy pillanat a földi létünk. Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében is belátható, hogy volna okunk szerényebben élni, sokkal kevesebb is elég volna a létezéshez. A könyv címében azért ott a soha nem szűnő remény, hogy hátha lesz második világvége is. Most erről az egyről írtam, ahol az elég laza, szépen megöregedett figuráim szemetet szednek a fesztivál után. Jó dolog arra gondolni, mi történik majd másnap reggel. Ezt is az állatoktól tanulom. Most is itt van az ölemben a macskám, Nana. Elgondoltam, ha háború lenne, mit csinálna. Nem hisztizne, nem nyafogna, hogy mekkora tragédia az elmúlás, csak összekucorodna valahol. Viszont addig is kiélvezi az élet minden percét. Arra gondoltam, ha minden veszve, ezt talán én is, más is meg tudjuk csinálni. Addig meg teljes gőzzel nem hagyjuk, hogy hitvány hatalmak ellopják az életünket.
Az interjú eredetileg a nyomtatott Magyar Narancs 2020. június 11-i számában jelent meg „Valami malacok között” címmel, melyet most teljes terjedelemben online újraközlünk.
