Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.
„A Dunántúlon jártam, és nem tudtam nézni, amikor egy hatalmas rönkhöz kötött állatot 8-10 ember bottal, ostorral akar kényszeríteni, hogy húzzon. Mindjárt láttam, hogy a ló nem makacs: más volt a mestersége… Megvettem. Idehoztam.” Így magyarázkodott egy lókereskedő Budapesten, az ügetősöknél a lovászoknak a második világháború után. Ott előbb vonakodtak befogadni a csontig lesoványodott kancát, amelyet megmentője és akkor még ők sem tudtak azonosítani. Az Erdőmajori ménes egykori neveltje, Touch Wood volt, aki később megmutatta, mi az eredeti mestersége: derbit nyert.
Dunai Andrea könyve, a Lovak sorsa ebből a nézőpontból beszéli el a második világháborút és az utána következő időszakot. Van is miről beszélni, hiszen Magyarországon 1936-ban 794 ezer 279 ló élt. A bécsi döntések nyomán visszacsatolt területekkel és emberekkel együtt a „magyar lovak” létszáma is nőtt. 1942-ben tetőzött az állomány, 1 millió 342 ezer 442-vel.
A második világháborúban még jutott valamennyi szerep ezeknek a háziállatoknak, a zömük mégis a hátországban vagy elfoglalt területeken osztozott az emberekkel a szenvedésben. A megszálló, esetenként végül győztes hatalom értékes vagyonként tekintett rájuk, és valahogy mindig akadt rá ember – ez a náci Harmadik Birodalomra és az Amerikai Egyesült Államokra egyaránt jellemző –, aki szerét ejtette, hogy a hatalom erejével elvegye az állatokat.
Magyarország a második világháború után vesztes és egyben megszállt – tehát kárvallott – országnak is számított a nemzetközi jog alapján. Nyilván a német megszállást vették tekintetbe. 1944 márciusában, nem sokkal azután, hogy bejött a német hadsereg, az SS Vezénylési Főhivatala érdeklődni kezdett az országban tartott ügetőlovak és a galopplovak iránt. A német hatalom a magyarral karöltve megkereste a Magyar Ügetőverseny Egyesületet és a Magyar Lovaregyletet. Utasításba adta, szólítsák fel tagjaikat, szolgáltassanak adatokat a lovaikról és saját magukról, kellett a tulajdonos és házastársa származási bizonyítványa is.
Ez a törvényesített einstand előszobája volt. A németek a „zsidó lovakat” akarták elvinni elsőként, a Németországban felfutott ügető- és a galoppsport támogatására akartak tenyészanyagot. A magyar szervek együttműködtek, de nem úgy, mint a deportálásokban, mert szerették volna elérni, hogy a zsidó családoktól lefoglalt javak a magyar állam kezén maradjanak. Így akadt lótulajdonos, akit igazoltan „őskeresztény” felesége miatt a magyar hatóság mentesített volna, az SS azonban simán elvitte az összes lovát. A Magyar Lovaregylet az elvett „zsidó lovak” bonyolult eredetét a törzslapon szolid sárga kerettel jelezte. Erre a háború utáni igazságkeresésnél lehetett hivatkozni.
Dunai Andrea könyvének majd minden fejezetében jut egy-egy bekezdés a Halász családnak, Dióspusztai birtokuknak. Halászék zsidók voltak, értettek a lovakhoz, az apa lószeretetét fia is örökölte. Amikor elvették a javaikat, hivatalos leltár készült a gazdaságról az utolsó teniszlabdáig. A tulajdonost, Halász Bélát egy nappal a számbavétel előtt értesítették. Ő akkor már a gettóban volt, a zsidókra vonatkozó utazási korlátozások miatt úgy sem ért volna oda Dióspusztára időben, ha engedélyt kér. Fia írta alá helyette a szükséges papírokat. A Dióspusztai ménes lovainak jelentős része nyugatra került, akadt köztük, amelyet hadizsákmány gyanánt a tengerentúlra vittek, hiába, hogy származási papírjai igazolták, zsidó embertől vették el jogtalanul. A háború után Halász Bélára hippológus lévén rövid ideig számított az állam a lótenyésztés helyreállításában. Fiát, Györgyöt azonban, aki minisztertitkári minőségben összekötőként dolgozott, a szovjet titkosszolgálat a nyílt utcán fogta el és vitte a Szovjetunióba. Azzal vádolták, hogy amerikai ügynök.
Börtönbe csukták, majd a vorkutai táborba került, ahonnan Sztálin halála után, 1955-ben került haza.
A birtok földterületéből a család valamennyit visszakapott, de aztán azt is elvette az új állam. A család 1956 után Nyugatra ment. Mivel a Német Szövetségi Köztársaság jogutódként vállalta, hogy ellentételezést nyújt a náci állam által megkárosított magánembereknek, Halászék is polgári pert indítottak a dióspusztai lovak miatt. Hosszú ideig húzódott az eljárás, a bíróság tanúkat idézett – a lovak elvitelében részt vett embert is –, közben Halász Béla a feleségével együtt Új-Zélandra költözött. Ott öngyilkosságot követtek el, együtt, 1967-ben. A 120 ezer márkás egyezségi megállapodást gyerekeik írták alá, György és Katalin.
A Magyarországon elvett lovak egy részének sorsa nyomon követhető volt, ha együtt maradtak, mert akkor velük együtt mentek a gondozóik, és vitték a papírjaikat is. Ahogy a Vörös Hadsereg közeledett, az összezabrált lovak, de az eredeti tulajdonosnál maradt értékes tenyészetek is útra keltek Nyugat felé. A háború végét ezek az állományok Ausztriában, Németországban, Csehszlovákiában érték meg. Ott vagy sikerült elég takarmányt szerezni nekik, és vigyázni rájuk – sokszor erőn felül –, vagy elkezdték eladogatni őket, jellemzően a megszállási övezetet uraló hadsereg gondnokként kirendelt emberei. Dunai Andrea könyve megemlékezik tisztességes ügygazdákról – amerikai tisztről, aki rögtön tisztiszolgát kapott, és reggel döbbenten konstatálta, hogy a magyar fiú az ajtaja előtt aludt – és kártékony emberekről is. Szó esik árverezésről, ahol a magyar lovak vonakodtak elmenni új tulajdonosaikkal; akadt, amelyik megrúgta újdonsült gazdáját, és a jámbor parasztok nem értették, miért lesz ideges a magyar ló attól, ha azt mondják neki, brrr-brrr, amikor az ottani lovak attól épp megnyugszanak.
A magyar lovak egy része hajóra került és meg sem állt az Amerikai Egyesült Államokig, ahol aztán 1948-ban albizottsági vizsgálat szálazgatta, jogosan kéri-e ezeket a lovakat vissza az új magyar állam. Ez a huzavona már a hidegháború szellemében zajlott, és azzal a végkövetkeztetéssel járt, hogy az áthozott lovak jó helyen vannak, hadizsákmánynak tekintendők. Ezt az igazságtalanságot Magyarország sokáig számontartotta. Dunai Andrea idézi a Pénzintézeti Központ számításait, eszerint
a 105 Amerikába vitt tenyészló értéke 1960-ban 380 ezer dollárra tehető.
A lovak akkor már nem az amerikai hadsereg tenyészprogramját szolgálták, mert az megszűnt. Árverést tartottak, amit itt-ott úgy hirdettek, hogy „az elrabolt magyar lovak” kerülnek kalapács alá. Így talált új gazdára Halász Béla Paradies és Paradian nevű jószága – Horthy Miklós Pietroszával egy időben. Ezek a vagyontárgyak azután olykor jó helyre kerültek – magyar tulajdonos is akadt odaát.
A Lovak sorsából az derül ki, hogy eltékozolni, kiszálazni egy értékes állományt mindig sokkal könnyebb – és valahogy dicsőségesebb munka is –, mint takarmányt szerezni olyan időkben, amikor az ember is nehezen jut ennivalóhoz, vagy megmenteni, visszaadni a jószágot eredeti gazdájának.
A háborús joghézagba zuhant vagyontárgyat nehéz fölismerni. Az eredetét igazoló iratok vagy nincsenek meg – akadt olyan ló, amely hétszer cserélt gazdát néhány éven belül –, vagy az új tulajdonos vonakodik megmutatni. A lovaknál ezt a helyzetet a bőrbe besütött jelek keresésével lehet megoldani. Ahhoz, hogy az ember egyáltalán a ló nyakáig eljusson, az érintett új gazda és a helyi hatóságok jóindulatát is meg kell nyerni valahogy.
A könyv idézi a háború utáni új magyar állam egyik tisztviselőjének, Anker Sándornak a haza küldött üzenetét 1948 márciusából: „Jelentem, hogy a szerelvény és »kapcsoltrészei« rendben és hibátlanul megérkeztek…” A kapcsolt rész barackpálinka volt és cigaretta, amit az állam azért küldött, hogy megbízottai korrumpálni tudják a másik állam tisztviselőit annak érdekében, hogy visszakerülhessen Magyarországra az onnan elvitt tulajdon. Nyomozói tehetséggel megáldott emberekről van szó, akiknek utóbb köszönet járt volna. Wanié Andrásnak is, aki nagyon sok elhurcolt érték, köztük lovak hazaszállítását járta ki, miközben zajlott népbírósági pere itthon, mert a birtokára önkényesen beköltözött új lakókat állítólag elzavarta, és közben szidta a kommunistákat. Az ítélet: hat hónap börtön, hivatalvesztés „folytatólagosan elkövetett izgatás” miatt. Nem tudott többé viszatérni Ausztriába dolgozni.
Varvasovszky László sem járt jobban. Amíg dolgozhatott, mintegy 200 millió forint vámértékű vagyon hazajuttatását járta ki, de 1949 áprilisában hazarendelték. Napokig vallatták, mondván, amerikai kém. Végül mégis elengedték, visszament, dolgozott tovább, nem maradt kint, mint sokan. Hazatérve letartóztatták, közhivatalnoki minőségben elkövetett sikkasztással vádolták alaptalanul. Megjárta Recsket, 1954-ben szabadult. Pacor Árpád méneskari őrnagyra, akinek az összes méntelepvezető közül a legnehezebb sors jutott, mégis hiánytalanul visszahozta az állományt, szintén büntetőeljárás várt. A koholt vádakat nem tudták rábizonyítani, mégis tönkrement az élete. Alkalmi munkákat vállalt, később volt hivatalsegéd, erdőgazdasági munkás, lakatos, 1984-ben halt meg.
Azt, hogy a lovak – és az értéküket jól ismerő emberek – élete szempontjából milyen volt a szép új világ, négy fejezet tárgyalja. Jellemző volt, hogy a külföldre szakadt magyarok a nyugati versenyeken egyre-másra ismerték föl saját lovaikat. Az első magyar versenyekről lelkesen számolt be a magyar sajtó, de közben lehetett tudni, a bukmékereket megfenyegették, nehogy dolgozni merjenek, mert internálják őket. Itthon a német megszállás igazságtalan voltáról, az amerikaiak húzásáról írt a sajtó, arról viszont miniszteriális szinten is csak suttogtak, hogy az orosz és az átállt román hadsereg mennyi lovat vett el.
Dunai Andrea arra jutott, hogy nem hivatalosan, tehát zsákmányul a Vörös Hadsereg elvitt 267 ügető- és mintegy 200 galopplovat. Később, hivatalosan, jóvátételként még 3-4000 munka- és 500 tenyészló ment a Szovjetunióba. Egyikük leszármazottja 1962-ben visszakerült a Kerteskői ménesbe fedezőménként, és az újság azt írta róla, a „legszebb és legkiválóbb hódító”. Magyar eredetét elhallgatta. A mérleg másik serpenyőjébe került az a 900 orosz katonaló, amelyet a keletről érkező katonák szétosztottak az újonnan földhöz jutott magyar gazdák között.
Akik keresték az igazukat a lovukkal együtt, jó esetben leírhatták a történetüket. Így idéz a könyv olyan gazdától, akitől két lovat a magyar honvédség vett el a legszűkösebb időkben. A család összehúzta magát, dolgoztak, vettek új lovat, amit meg az orosz hadsereg vitt el.
A leginkább megrázó feljegyzés a háborút követő időkből egy észak-dunántúli sváb fiúé, aki ’46 tavaszán Tatán maga húzta az ekét, aztán Sopronban sikerült vennie reménybeli igavonót: „A lónak semmi szőre nem volt, nagyon rossz állapotban volt. Háromezer forintért adta oda és én lealkudtam ezernyolcszázra. Odaadta. De mire kiértem az utcára, a gyerekek kinevettek, hogy ez milyen állat.
Kikerültem Sopronból, megpróbáltam ráülni de összeesett, én is beleestem az árokba. Azt hittem, meghalt. Ott sírtam,
jött egy kocsis, megállt, ránézett, azt mondta, hogy »ez nem ló«, de mondom, »ez ló«. Mondta, hogy »még él«, a láncokkal felhúzta és megállt a lábán az állat. A mai napig nem tudom, hogyan, de hazamentem vele. (…) Mindig lucernát evett, mindig megnézett és megnyalt. Később annyira megkedvelt, hogy mindig megnyalt. Amikor hazajöttem az iskolából, mindig nevetett, ha meglátott.”
A Manci nevű lónak kinőtt a szőre, és már dolgozni is lehetett vele, amikor a magyar állam kitelepítette a svábokat. Elvették a gazdájától, aki sírva búcsúzott tőle. Aztán utánajárt, hová került. A kisbéri karámba. Jó helyre.
Dunai Andrea: Lovak sorsa. Az 1944/45-ben Magyarországról elvitt lovak nyomában. Budapest, 2024, Napvilág Kiadó, 488 oldal
