„Hosszú emigrációból hazajövet az ember sok jóval és sok rosszal találkozik, amire nem számított odakint. A jó: hogy a magyar kultúra él és élni akar. A számomra legkeserűbb pirula: irodalmunk megoszlása két táborra. A megoszlás nem új. A szakadás a ‘30-as években következett be, amikor népi írók és urbánus írók kerültek szembe. Az előbbiek magyartalanoknak nézték az utóbbiakat, az utóbbiak parlagiaknak az előbbieket, és – durván szólva, de mégsem pontatlanul – születési helyük, származásuk és neveltetésük szerint ítélték meg, illetve ítélték el egymást. Totalitárius szempontok. Hasonló megoszlást egyetlen európai irodalom sem ismer, és az ilyen testvérharcot minden józan szemlélő, legyen magyar vagy külföldi, tébolyodottnak, öngyilkosnak és barbárnak ítéli. A kínos helyzetet előbb szélsőjobboldali, aztán szélsőbaloldali politikusok aknázták ki. A legsikeresebben Révai József, aki ügyesen uszította egymásra a két felet és rakta mindkettőjükre a szájkosarat.” 1991-ben vetette papírra e sorokat Faludy György (Jegyzetek az idő sodrában című esszékötetében jelent meg két évvel később), melyeknek örökérvényűsége most, húsz év múltán sem igazán cáfolható.
Faludy azonban nem bocsátkozott jóslatokba a magyartalanok-parlagiak vitában, inkább beszédes példával igazolta szavait. „1947/48 telén kaptam a felszólítást a Népművelési Minisztériumtól: kísérjem el Illyés Gyulát a debreceni mozdonygyárba. Illyés újra megjelent Petőfi-életrajzát 50 példányban osztották ki a munkások közt, és most olvasói vélemény formájában oktatják majd ki a szerzőt, hogyan kell írni. Úgy gondoltam: a minisztérium azért rendelt Illyés mellé, hogy összevesszünk” – írja Faludy, majd meglehetősen plasztikus képet ad leutazásukról, amelyhez a minisztérium két gépkocsit is biztosított, illetve ugyanennyi „besúgót”. Velük tartott egy Kossuth-díjas színművésznő is. „Délután 6 táján értünk Debrecenbe. A mozdonygyár kapuját zárva tartották, nehogy a munkások közül bárki hazamehessen. Az előadás 7-kor kezdődött; addig a hideg udvaron lézengtek. Holtfáradt emberek ültek a padokon. Az üdvözlés, versmondás és Illyés okos beszéde után az üzemi párttitkár felszólította a munkásokat: olvassák fel nézeteiket a kezükben szorongatott papírosról.
Szinte ugyanazt mondták valamennyien. Valahogyan így: »…megelégedéssel olvastam Illés Gyu- (szünet) la könyvét Petőfiről. A jeles író elérte már a rea- (nagyobb szünet) lista írásfokot, de a szocialist- (szünet) a-realista fokot még nem lépte át. Reméljük, a Párt irányítása mellett hamarosan megtalálhassa…«
A továbbiakban Faludy György arról számol be, hogy hazatérve Budapestre, Illyés a besúgókat a színésznő autójába ültette át, ők pedig az egész visszaúton – majd a késő éjszakába nyúlóan Illyés lakásán is – próbáltak magyarázatot találni erre az őrületre, miután „a kommunista hatalomátvétel Mohácsa” így összehozta őket. Mert ugyan soha semmi bajuk nem volt addig egymással, de Faludy szerint a népi-urbánus ellentét mégis szétválasztotta őket.
De pár évvel később már más okból lett szétválasztva a két költő. Míg Faludyt koholt vádak alapján a recski munkatáborba vitték és csak 1953-ban szabadulhatott, Illyésnek a haja szála sem görbült, noha azon a mozdonygyári ankéton ő könyve volt a kritika tárgya. „Az itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski büntetőtáborában. A »csináltam« igét azért használom, mert Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisítő táboraiban, papír és írószer nem állt a rabok rendelkezésére. Így ezeket a verseket »fejben csináltam«…” – írta Faludy később, amikor „emlékezetes” börtönversei megjelenhettek.
Persze Illyés sem érezhette biztonságban magát, noha kivételezett helyzetben volt. Ahogy Standeisky Éva történész fogalmaz: „Révai József nagy alkotónak és magával egyenrangú vitapartnernek tekintette, amiért meg is kapta a szovjet birodalom központjában, hogy nacionalistát dédelget”. Talán ez lehetett az oka annak is, hogy amikor 1951-ben megtartották a Magyar Írók I. Kongresszusát, ahol Révai elmondta, az íróknak az is feladata, hogy ismerjék fel saját jellemük lehetőségeit, a rosszakat is és a jókat is, és „tanulják meg követni a jobbik énjüket”, Illyésnek igen komoly fenyegetésekkel kellett szembenéznie.
Vasy Géza életrajzában olvashatjuk: „A referátumok után elsők között kapott szót egy ifjú akarnok – aki aztán soha, még önálló kötetig sem jutott el –, s számonkérte Illyés Gyulán a hallgatást, az »egész dolgozó nép nevében« közölve, hogy csalódott az alkotóban. Felszólította, hogy válaszoljon: »mi a véleménye pl. a termelőszövetkezeti mozgalomról, a csatornázásról, vagy tervünk büszkeségéről, a Dunai Vasműről?« Illyés másnap válaszolt is. Bevezetőül a haladó író és az időszerűség fogalmát értelmezte, majd felolvasta dunapentelei látogatása alkalmából írott, még nem egészen késznek nyilvánított versét. A riportelemeket is tartalmazó vers arra is figyelmezteti az építőket, hogy »rajtatok / fordul meg: börtönt rakjatok / vagy bástyát, jól vigyázzatok!«, majd így fejeződik be: »leomlanak / bálványok, trónok, égi-földi szentek, / de nem amit a munka megteremtett.«
A »hosszantartó, nagy taps« ellenére záróbeszédében Révai József vitázott – nem a verssel, hanem – általában Illyés magatartásával, kettős kötöttségével, s továbbra is óvta »bizonyos« bírátoktól.”
Révai természetesen nem mondott neveket, de egészen biztosan gondolhatta ez alatt Faludy Györgyöt is, aki az idézett 1991-es jegyzetében ezt írja: „Amikor Recskre kerültem, ő volt az egyetlen ember, aki ki mert állni értem. Barátságunk a Csatornán, a Földközi- és az Atlanti-tengeren át is töretlen maradt. De nemzeti katasztrófára volt szükség, hogy egymásra találjunk”.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért.
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
