Tóth Árpád egy különös, "félhosszú" verse

Az Éjféli eső 1913-ban jelent meg a Nyugatban, a korszak legnagyobb költői verseinek társaságában.

Tóth Árpád: Éjféli eső

 

Az éjféli eső a láthatlan egekből

Most búsan lezuhan, s a csendes éjszakát

Vak zajjal veri fel, mint magas emeletről

Az éjféli öngyilkos ha leveti magát.

Jaj, aki most nem alszik, s e sötét, furcsa percben

Gondjai közt motoz, mint a gyufásdobozban,

S a gyújtó sárga fénye szemét fájdítva sercen

S a gondok sápadt fénye szemében fájva lobban…

 

Ó, most, aki borús, aki bánata ében

Őrtornyából leszállna, s álom gyepére dőlne,

E roppant éjszaka fekete köpenyében

Hová temesse arcát, mely rejtett, lágy redőbe?

Avagy hová bolyongjon? Vagy csendesen megülve,

Elszálló tűnődését, e bús perctől eloldott

Kalandos, kósza bárkát milyen tavakra küldje:

Jövőbe, múltba tán? ó, hol lehetne boldog?

 

Mondd meg nekem, barátom, mi volna jó ez éjen?

Meleg, hű asszonytestnek beszívni illatát?

Szelíden elbágyadni egy édes szenvedélyben?

Nézni alvó fiacskád ajkai nyílatát?

Vagy dalt fütyölni tán? egyedül a sötétben

Behúnyt szemmel heverve, míg furcsa hang tolul

A csucsorított ajkon? Vagy elméd törni régen

Tanult számtani példán? olvasni angolul?

 

Vagy ülnél-e velem berregő gépmadárra:

El, el a szürke földről és keresztül az olvadt

Felhők rút rétegén! új, étheri határba!

A csillagok ködéig! átrepülni a holdat!

Ó, jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,

Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?

Ó, jaj, jaj, kihajolni a magas emeletről

S vak zajjal lezuhanni, mint a zúgó eső…

 

Tandori Dezső egyik legjobb könyve egy 1981-ben megjelent, jelentéktelen külsejű, puha, kartonborítású tanulmánykötet, amelynek teljesen fehér címlapján, a felület alsó harmadában mindössze a szerző neve és a cím – Az erősebb lét közelében – olvasható, írógéppel írt, vékony, padlizsánszínű betűkkel. Illetve ezek alatt szerepel a kiadó neve is: amely így akár műfajmegjelölésként is olvasható: Gondolat. (A belső címlapon aztán, alcímként, már ott az igazi műfaj: Olvasónapló.)

Az első bekezdése ennyi: „Ez a könyv a huszadik századi magyar költészetről szól. És igen bizonytalan tárgyat elemez.” Ez a tárgy a Tandori által félhosszú versnek nevezett képződmény: ezek egy-egy példányát elemzi, nagyrészt a Nyugat első és második nemzedéke, illetve kortársaik költészetéből. A nagy, felfedezés értékű Szép Ernő- vagy Karinthy-fejezet mellett Tóth Árpádtól a könyv csak futólag, öt oldalon foglalkozik néhány verssel, és ezek között nem szerepel az Éjféli eső, pedig tökéletesen beleillik a félhosszú vers Tandori által lazán, de éppen ezért – a félhosszú vers eredendő laza volta miatt – mégis pontosan körvonalazott kategóriájába.

Tandori nem ad pontos, mindenre kiterjedő, összefoglaló definíciót, és talán csakugyan egyszerűbb rámutatni, mint meghatározni: a Hajnali részegség például a klasszikus félhosszú vers iskolapéldája. A terjedelme hosszabb az átlagos lírai darabokénál, a szerkezete nem egyenes vonalú, de nem is körkörös vagy mozaikos, inkább indázó, az elmélkedés keveredik a hétköznapi megfigyelésekkel, gondolatilag és akár térben is nagy fesztávokat jár be, éles váltások, alászállások, majd újabb nekilendülések tagolják, a lírai én mellett gyakran megjelenik benne egy másik szereplő, és ha ettől a vers nem is lesz párbeszédes, mégsem úgy hat, mint a semmibe vagy a mindenségbe küldött monológ. A félhosszú versek jellemző ideje az érzékletek kiélesedésének és az elmélkedésnek kedvező éjszaka.

Tóth Árpád versében éjfél van. Esik. Érthető, ha a megszólaló nem az utcán kóvályog, mint Szép Ernőnél a Néked szólban vagy a Magányos éjszakai csavargásban, vagy Csukás István Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig című sétálós versében, vagy Kosztolányinál a műszubjektum gyerekének súlyos betegségéről szóló, messze értékén alul becsült hatalmas vers, a Most elbeszélem azt a hónapot egyes részeiben.

Az Éjféli eső 1913-ban jelent meg a Nyugatban, még a lap első nagy korszakában, Kosztolányi, Ady, Somlyó Zoltán verseinek társaságában.

Első négy sora le sem tagadhatná a korát: nemcsak a „bús” jelző nyomja rá egy egész nemzedék pecsétjét, hanem az is a szecesszió színező hajlamát mutatja, ahogy minden főnévnek, mintha nem is lehetne máshogy, külön jelzője van: éjféli (kétszer is), láthatlan (ez ráadásul még elég keresett is, hiszen csak ebben a formában fér bele a sorba), csendes, vak, magas.

És akkor még ott az öngyilkos halvány képe is – képzeljük el némafilmen –, amely ráadásul az esőről jut a költő eszébe. A kép nem evidens, de nem is igazán találó, hiszen az eső nem egyetlen drámai gesztussal veti le magát az égből, hanem folyamatosan zuhog. Mindez nem túl ígéretes, sőt, eddig eléggé harmadvonalbeli.

De erre az egész helyszínlefestésre talán csak a színdarabok elején olvasható helyleírásokhoz hasonló módon volt szüksége a költőnek, vagy amolyan kifutópályaként, ahonnan a versnek módja van felemelkedni. Hiszen bár az ötödik sor még kicsit romantikus, a folytatás már sokkal jobb: a gondjai között mint gyufásdobozban motozó ember képe szemléletes, az alliterációk pedig (sárga, sercen, sápadt és fénye, fájdítva, fájva) jól festik le a gyufa meggyújtásának hangjait.

A következő versszak a bánat ében őrtornyával ismét mintha a melankolikus rémlátományba lengene vissza, de az arcát az éjszaka fekete köpenyének valamely lágy redőjébe temetni kívánó ember képe a maga komplexségében új minőség a versben. A versszak második fele a későbbiek előkészítése a bolyongás és a boldogság felidézésével.

A harmadik versszakban ott a félhosszú versekre jellemző, választ tulajdonképpen nem váró megszólítás, amely sokszor mintha csak a lírai én megkettőzéséből született tükörképnek szólna: „Mondd meg nekem, barátom, mi volna jó ez éjen?” A szerelem, a testiség, a családi boldogság képei zsúfolódnak össze három sorban, majd a magányos éjszakai fütyörészés emlékezetes képei után a számtanpélda és az angol könyv olvasásának két banális mozzanatával válik üdítően prózai­vá a versszak.

Egymástól távol eső tartományokat jár be a harmadik strófa, azzal a nagy lélegzettel, amely a félhosszú verseknek olyan fontos ismérve. Ráadásul az igazi távlatok még csak most nyílnak meg, az utolsó versszak elején, a repüléssel, felhős képben egymás után gyorsan kétszer is, az „olvadt” és a „rút” melléknévvel meghökkentve az olvasót.

Mi jöhet még? A csillagok, a hold. Ezek mögött már tényleg csak az űrben lehetne elveszni. Csakhogy mielőtt a vers beleolvadna a közelgő semmi távlataiba, a költő szerencsés kézzel nyúl vissza, a félhosszú versek szerkezeti megoldásaitól egyébként idegen módon, az elejéhez, mintegy értelmet adva az eső képének, és egyénítve az öngyilkosnak a vers elején még meglehetősen papírmasészerű figuráját.