Magyar Narancs: Hogyan kattantál rá a rúdtáncra?
Bardóczy Ilka: Túlzottan monotonnak találtam az irodai ücsörgést követő aerobikórákat, nem éreztem a megújulás lehetőségét. Egyszer az öltözőben megütötte a fülemet a rúdtánc kifejezés, azonnal utánanéztem a dolognak. Nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívül sok akrobatikus elemmel dolgoznak, ami külön tetszett. Rövid időn belül a teremben voltam. Érdekes konstelláció volt az enyém, hiszen semmiféle táncos- vagy tornászelőélettel nem rendelkeztem, ehhez képest nagyon gyorsan felfejlődtem. Ugyanakkor én is tudom, hol tarthatnék, ha kiskorom óta szertornázom. De én nyolcévesen még a Tom és Jerryt néztem.
| ||
MN: Semmilyen ellenérzés nem volt benned, hogy mérnök létedre rúdtáncosnak állsz?
BI: Egyáltalán nem, mert pontosan tudtam, mit akarok. Ha pedig valamit nagyon akarok, akkor nincsenek ellenérzéseim. A barátaim nagyon közvetlenek és érdeklődőek voltak, de köztiszteletnek örvendő mérnök édesapám már más történet volt.
MN: Neki hogy sikerült beadni a sztorit?
BI: Sehogy, szerinte ez nem fért bele a család értékrendjébe. Azzal érveltem, hogy bízzon bennem, hülyeségbe én sem megyek bele. Akkortájt változott meg a véleménye, amikor versenyezni és fellépni látott. 2010 februárjában kezdtem a rúdtáncot, szeptemberben már a dobogón álltam. Később, két éve nyáron csatlakoztam Glass Ben csapatához, az Offline: Ontheather nevű formációhoz. Az egyik próbán édesapám is megjelent, csendben megkérdezte, hogy ennél a jelenetnél kézenállásból fel tudnék-e kapaszkodni a rúdra. Éreztem, valami megváltozott benne. Nagy gesztus volt ez tőle, hiszen egy éve még hallani sem akart a rúdtáncról. Aztán két éve októberben Budapesten rendezték a rúdtánc-világbajnokságot, amit Pálmaffy Barbarával együtt párosban megnyertünk, ami nagy fegyvertény volt az édesapám szemében is. Ám amikor légtornázni is elkezdtem, rákérdezett, hogy cirkuszi majom akarok-e lenni. Később persze édesapám lett a legnagyobb rajongóm, mára teljesen elfogult lett.
MN: Nehéz sport?
BI: Igen, de melyik nem az? Minden sportoló és versenyző rengeteget küzd és teljesít, úgyhogy nincs ebben semmi különleges. Tény, hogy a rúdsport is rengeteg munkával jár, de nekem ez a terápiám: egyre nehezebb szintekből épül fel, ugyanakkor már alapszinten is léteznek egyszerű, ám rendkívül szép forgások. Edzőként meggyőződésem, hogy bárki eljuthat egy élvezhető és attraktív rúdtáncosszintre. Volt olyan lány, akiről azt hittem, hamarosan feladja, de egyszer csak megtáltosodott. Hozzáerősödött a gyakorlathoz, s kisvártatva megcsinálta a viszonylag nehezebb trükköket is. Más a helyzet magasabb tudásszinten. Egy adott nívón túl az is eredménynek számított, amikor hosszú hónapok alatt milliméterről milliméterre egyre közelebb tudtam haladni az egyik gyakorlat rávezető mozdulatára. Aztán jött egy rosszabb nap, amikor vagy tíz centiméterrel estem vissza. Csupán sejtettem, hogy körülbelül három hónap kell ahhoz, hogy sikerüljön megvalósítanom az elérni kívánt mozdulatsort.
MN: Mennyire fogadja el a sportvilág a rúdtáncot? A Miss Pole Dance Hungary versenyen az első helyezett királynői koronát kap. Ilyen lenne egy sportverseny?
BI: Ne keverd össze a műfajokat! A Miss Pole Dance Hungary nevében is benne van, hogy "miss" és "dance". Deklaráltan nőiesebb, táncosabb versenyről van szó: a versenykiírás alapján is olyan szempontrendszerrel dolgozik, hogy finom és lágy karakterű táncosokat keres. A Hungarian Pole Sport Championship viszont már egyértelműen tornászjellegű sportverseny, amellyel az Európa-bajnokságra kvalifikálhatják magukat a versenyzők. A rúdsport fogalmán belül is léteznek különböző irányzatok, újabban Európa-szerte hódít a pole art változat, amelynél a rúdsport rendkívül művészi, szofisztikált módon jelenik meg, sokszor klasszikus zenei kísérettel. Nem nehéz rájönni, hogy nem könnyed szórakozásról van szó, hiszen a saját testsúlyunkat emelgetjük a levegőbe, és mindenféle kapaszkodásra alkalmatlan testrészünkkel próbálunk meg a rúdba kapaszkodni. Persze még mindig vannak, akik a bártánccal azonosítják a rudazást. Tény, hogy lokálokban is lépnek fel rúdtáncosnők, s jó lenne ott is egyre színvonalasabb előadásokkal találkoznia a közönségnek. A rúdsporttal kapcsolatban érdemes arra gondolni, hogy az autóversenyzésnek is számos változata létezik, a Forma-1-től a roncsfutamig.
MN: Magyarországon egyedül a te társulatod mutatott be egész estés művészi előadást rúdtáncelemekből.
BI: A Vaserdő című előadásunkat az Artus Stúdióban mutattuk be, mert volt egy ötlet, hogy csináljunk önálló darabot rudas elemekből. Ezt követően ismertem fel, hogy ezerszer nehezebb ez a versenykűrök összeállításánál, hiszen az összes peremfeltételt nekünk kellett meghatároznunk az előadáshoz. Ráadásul teljesen új rekviziteket, kellékeket, a hatméteres fix rúd mellett négy lengőrudat is alkalmaztunk: ezek kizárólag felső függesztésűek, tehát keringtek és forogtak is a saját tengelyük körül. De technikai kihívást jelentett a ferde rúd használata is, amit a falnak támasztottunk. Persze a technikai kivitelezés mellett ugyanolyan fontos a tartalom, amivel a mindennapi létünk helyzeteire és leginkább az emberi automatizmusokra reflektálunk. Egyfajta melankóliával átszőtt komoly előadás született.
MN: Kétszeres világbajnokként mit szeretnél még ebben a sportban elérni?
BI: A Vaserdővel teljesült a vágyam, a rúd színházi közegben is megjelent. Sikerült megismertetnünk a magyar közönséggel, és ez megnyugvással tölt el. Pillanatnyilag nincs különösebb versenycélkitűzésem, mert nem vagyok hajlandó kitenni magam annak a lelki terrornak, hogy muszáj még egy kupát beszereznem. Ráadásul a helyezések a pontozóbírákon múlnak. Nem vagyok versenyellenes, de úgy érzem, egy adott szinten túl mindenki első. Azt hiszem, nem attól leszek jobb ember, ha eggyel több kupa díszeleg a polcomon.
