"Tiltakozom!" - Mats Wilander teniszbajnok

Sport

Hétszer nyert egyéniben s egyszer párosban Grand Slamet - a svédek hajdani világelsője öregfiúk-mérkőzésre érkezett a budapesti Tennis Classicsra. A régi szép időkről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Fénykorában ki volt a legnagyobb riválisa?

Mats Wilander: Ha egyet kell választanom, legyen Lendl. Öt Grand Slam-torna döntőjében játszottunk együtt. Minden felület megvolt; Ausztráliában a fű, kemény pálya a US Openen, salak a Roland Garroson. Lendl jobb játékos volt nálam.

MN: Miért volt jobb?

MW: Többet nyert. Ilyen egyszerű. Mindig tudtam, kik azok, akik nálam jobbak. Csúcsformában Lendl simán jobb volt. Az ellenfeleim közül mindig hozzá mértem magam. Tudtam, hogy ha lépést tudok tartani vele, úgy fizikailag, mint technikában és mentálisan, akkor jó úton haladok. Az én időmben, '84-től kábé '90-ig nem volt nála jobb játékos a mezőnyben.

false

 

Fotó: Galló Rita

MN: Nemrég kiposztolt egy vicces montázst Lendl érzelmi reakcióiról - a képekből ítélve Lendl a tenisz Steven Seagalja...

MW: Miért, mit jelent Steven Seagalnak lenni?

MN: Azt, hogy a legszélsőségesebb helyzetekben, érje öröm vagy bánat, ugyanaz az arckifejezése.

MW: Lendl egyike a sportág nagy sztoikusainak. De én azért ki tudtam hozni a sodrából a pályán. Lendlt sokan valami érzelemmentes robotnak gondolták, ám ez nem is lehet messzebb az igazságtól. Aki olyan sokat elért, mint ő vagy én, az nem lehet meg érzések nélkül.

MN: McEnroe-t aztán biztos nem lehetett vádolni azzal, hogy féken tartaná az érzelmeit. Ha Lendl érzelemmentes robotnak tűnt, McEnroe volt a mindenkinek beszóló botrányhős. Hogy viselte?

MW: A sok kifakadás nem valami sztárallűr, páváskodás volt a részéről, egyáltalán nem. A pályán minden, na jó, majdnem minden megnyilvánulása a maximalizmusából eredt. Ha ütött, ha ordított.

MN: Az általános vélekedés szerint a férfitenisz unalmas lett, az igazán színes egyéniségek, a rocksztárok ideje lejárt. Talán Agassi volt az utolsó. Egyetért?

MW: Tiltakozom! Még hogy nincsenek rocksztárok a teniszben? Micsoda inszinuáció! Hát Nadal? Ha ő nem rocksztár, akkor mégis ki lenne az? Tévedés, hogy attól lesz valaki rocksztár, ha részegen randalírozik a verseny után, vagy a gitárját pengeti egy rockkocsmában.

MN: A rocksztárskálán hová sorolná egykori önmagát?

MW: Semmi esetre sem használnám magamra a rocksztár kifejezést, de ha úgy nézzük, hogy 22 ezer ember elé kell kiállnod, s ilyen körülmények között kell a lehető legjobbat kihoznod magadból, akkor azt mondanám, hogy ez azért felér a rocksztársággal.

MN: A meccsek után azért csatlakozott a bulikhoz?

MW: Persze.

MN: Melyik volt a legemlékezetesebb after party?

MW: Az, amelyik azután volt, hogy '88-ban megnyertem a US Opent. Megnyertem a döntőt, letettem az ütőt, elmentem vacsorázni, utána buli, majd jelenésem volt David Letterman show-jában. Hosszú este volt, 36 órát voltam talpon.

MN: Hogy érezte magát egy-egy Grand Slam-győzelem után?

MW: Ilyenkor mindig rám tört az unalom. Emlékszem, amikor először megnyertem a Roland Garrost, azt gondoltam, hogy na, a következő öt órám biztos sokkal unalmasabb lesz, mint az ezt megelőző öt. Ilyenkor beáll valami fásult üresség. A világ legjobb dolga küzdeni. Amikor megnyered az utolsó pontot, az valami fantasztikus, de az érzés öt perc múlva már nincs sehol. Ha letelt az öt perc, nekem már a következő Grand Slamen járt az eszem.

MN: Volt, hogy ki nem állhatta a teniszt?

MW: Sokszor. A legrosszabb az volt, amikor világelső lettem. '88-ban történt. Első vagyok - oké, szuper. Jön a következő torna - megnyerem. Aztán beütött a krach; ha edzettem, jól ment, ha versenyeztem, nem éreztem a hajtóerőt. Kezdtem kipotyogni a tornákon - a mélypont akkor jött el, amikor az indiai Ramesh Krishnan ellen kikaptam az Austral Open első kiemeltjeként. Miután ez megvolt, a feleségemmel béreltünk egy Toyota Land Cruisert, és elautóztunk a világ legnagyobb sziklájához, az Ayers Rockhoz. Monumentális narancsszínű képződmény, lehet vagy 6-700 méter. Autóztunk, söröztünk, szikláztunk, élveztük az életet. És lassan kijöttem a gödörből.

MN: Agassi teniszmemoárját olvasta?

MW: Nem, de sokat hallottam róla. Biztosra veszem, hogy minden egyes szava igaz. Abban is biztos vagyok, hogy egy csomó dologról inkább hallgatott.

MN: Előfordult, hogy hagyta győzni az ellenfelét?

MW: Kétszer is megpróbáltam. Mind a kétszer a legjobb barátomnak, Joakim Nyströmnek akartam kedvezni. Első alkalommal hamar kiszúrta a dolgot, szólt is, hogy ne szórakozzak, ezt nem tehetem vele. Majd amikor látta, hogy süket füleknek beszél, ő is visszavett, így kénytelen voltam győzni. Másodszor profibb voltam; akkor nem vette észre. Szüksége volt a pontokra, ezért csináltam.

MN: Ki minden idők legjobb teniszezője?

MW: Björn Borg. Az ön szavaival élve Borg volt a tenisz első rocksztárja.

MN: Összejárnak?

MW: Igen.

MN: Mit csinálnak olyankor?

MW: A lehető legnagyobb baromságokról dumálunk. Borg a legnagyobb svéd, akit csak ismerek. Leszámítva, mondjuk, Olof Palmét.

MN: Mennyiért ad órákat?

MW: Van egy amerikai vállalkozásom, a Wilander on Wheels: itt 250-300 dollár közt lehet órát venni.

MN: Ennyiért mit kap az illető?

MW: Másfél órát három másik amatőrrel és velem. Észak-amerikai viszonylatban ez kifejezetten olcsó.

MN: Híres amatőr ismerősei közül ki a legtűrhetőbb teniszező?

MW: Sokat játszottam John Oatesszal, a Hall & Oates duó egyik felével. Zenész létére nem is teniszezett rosszul.

Neked ajánljuk