A csali horogra nyársalásakor derült ki, hogy a csajomnak - aki Sanyi (orvhorgász) barátom lánya, s akit két éve ufók látogattak meg - gilisztafóbiája van. A hirtelen kitörő gilisztafóbia tréfás tüneteket produkál -főként azoknak, akik a partról figyelik az eseményeket. A csónakban egyébként is úgy pattogott a feszültség, mint egy csehszlovák damil fárasztás közben, mert Barbara közölte, hogy sohasem csókolózna olyan emberrel, aki fokhagymás főtt disznófejet eszik ebédre.

Védőbeszédem végén éppen párhuzamot próbáltam vonni a pármai sonka és az egyben főtt disznófej között, amikor hármunk vesztére kiemeltem a dobozból az első gusztusosan kövér trágyagilisztát. A következő pillanatokban három dolog derült ki napnál világosabban: 1) emberi gége is képes 200 decibelnél erősebb hang kibocsátására, 2) a ladik tervezője nem számolt azzal az eshetőséggel, hogy két utas egyszerre ugorhat a jobb oldali oldalpalánkra, 3) a macskák is tudnak úszni. Még szerencse, hogy ennyire meleg az ősz, de azért visszarohantunk a Sanyiékhoz szárítkozni. Orvhorgász mesterem magába roskadva ült a konyhában. A macskát megpillantva idegesen megrándult az arca, és elmesélte, hogy a gyerekei mindennap más állatot hurcolnak haza, a fia a múltkor például egy boával jelent meg, ami pár nap múlva megszökött a terráriumból, mire a család napokon keresztül egy ágyban összebújva rettegte végig az éjszakát, de a boát csak nem találták sehol, mire szisztematikusan szétszedtek minden bútort, de a kígyó nem lett meg. Sanyi ekkor lélekben feladta, és minden mindegy alapon bekapcsolta a magnót, mire az állat a szétvert szoba közepén előkúszott a hangszóróból. Sanyi a történetben azt tartotta a legszomorúbbnak, hogy ő 82 éves, a fia pedig 59.

A horgászást mégsem akartam feladni, mert kevés finomabb étel van, mint a tolnai törpeharcsából főzött pörkölt.

Valami azt súgta, hogy Barbarának elmehetett a kedve a törpézéstől, mert azt mondta, hogy inkább elugrik megnézni a paksi atomerőművet, így hát Tapival kettesben indultunk a tolnai Holt-Duna-ág közepén húzódó hosszú szigetre.

A hídtól másfél kilométerre jó törpeharcsás helyet sejtettem a vízbe dőlt fáknál. Átvágtunk a szederindákon, és már majdnem a tetthelyen jártunk, amikor eljöttek Tapi arany pillanatai. Először talált egy egészen friss szarvasszart, aztán száz méteren belül egy döglött varjút, majd egy oszlásnak indult borzot. A hihetetlen sorozatot a parton egy dögletesen bűzlő busa fejezte be. Tapi természetesen mind a négy leletben meghempergett, miután mindegyiket gondosan megkóstolta. A bedőlt fáknál bedobtam egy ágat, hogy az állat úszás közben kicsit megtisztuljon. A most már szó szerint is büdös kutya vidáman berohant a vízbe, ami tíz centiméter mélynek bizonyult, a holt ág közepén is. A mosdatás annyi eredménnyel járt, hogy Tapi bundáját a korábbiakon felül nyálkás fekete iszapréteg fedte be.

Bár az állat remekül szórakozott, nekem valahogy elegem lett a horgászatból. Hazarohantunk, a kutyát bezártam a szeneskamrába, hipermangánnal fertőtlenítettem magamat, aztán átmentem a szemközti halboltba, vettem két pontyot, tíz törpeharcsát, és főztem egy halászlét.

Szily László