Bevágtam, de nem az történt, ami ilyenkor szokott. A zsinór nem csavarodott a nádszálakra, az úszó sem tört ketté, sőt a horogra tűzött csontkukacok sem pattantak az arcomba. A botot "elementáris erő igyekezett kitépni a kezemből", az orsóról "recsegve szaladt le a damil", az úszó "nyílként fúródott a titokzatos mélységbe". Mi lehet ez? Talán "Kapitális Aranyhasú"? Vagy "ázsiai Növényevő Torpedó"? Esetleg "Vizeink Tigriscsíkos Útonállója"? "Kínából Származó Planktonevő óriás"? "Nemcsók János Balatonért Felelős Kormánybiztos"?
A helyzet drámai volt. Hirtelen végigpergett előttem az életem.
Az első totyogó lépések. Snecizés a Zagyván hatévesen. Az első peremfutó orsó. Egy koraérett osztálytársnőmnek remegő kézzel mutatom meg a döglött bodorka helyes horogra fűzését. Heuréka!!! Felnőttem; Váradi Hedvig egy buli után hajlandó volt megérinteni a twisteremet. Aztán a munkás évek. Egy sasorrú, töpörödött öregember, aki mindig előttem ül az MTK-pályán. Több fordulón keresztül találgatom, hogy mit tart minden alkalommal a fogai között. Egyszer megnézem közelről is. Akkor még képes voltam meglepődni. Kopjafa alakúra faragott fogpiszkáló volt.
Mit jelent mindez? Határozott cél felé halad az élet, vagy körbe-körbe jár, mint egy rosszindulatú balin? Volt ennek értelme? Megérte? Vagy inkább végig keszegeznem kellett volna?
A végső titok közelében jártam, amikor a Tomi, akivel párban indultunk a versenyen, profánul rám kiáltott, hogy próbáljam közelebb húzni a halat. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Próbáltam magam felé cibálni az állatot, de az "egy gyorsvonat sebességével visszatört a mélybe".
A csónak veszedelmes imbolygásba fogott. Elborított a halálfélelem. Édes istenem, annyi mindent másképpen kellett volna csinálnom. Mégsem kellett volna azt írnom tegnap egy e-mailben, hogy a színházba menetel puszta lehetősége annyira felzaklatott, hogy "mézzel bekent katolikus papokra kellett lövöldöznöm utána, hogy visszajöjjön a lelki békém". Mennyivel nyugodtabban nézhetnék a perceken belül várható tragikus, de végtére is egyszer mindenképpen bekövetkező esemény elé, ha nem megyek el a múlt héten abba a buliba, ahol - most mennyire bánom! - annyira becsavarodtam, hogy a saját édes húgomat meg a pasiját egy órán keresztül Gazdálkodj okosan!-figurának láttam.
A veszély élesre állította minden érzékszervemet. Tisztán hallottam, hogy a szomszédos csónakban az egyik püspök éppen azt kérdezi a másiktól, hogy "Mi az aszkézis?", mire a másik rávágja, hogy "a majom keze", erre az első püspök rövid hallgatás után felhörren, és fejbe vágja a pásztorbotjával.
Ismét Tomi rángatott vissza a földre azzal az ideges hangon elhadart jó tanáccsal, hogy bármekkora is a hal, lesz, ami lesz, húzzam fel végre a felszínre, és ő megszákolja, merthogy a verseny első fordulója csak háromórás, és én már vagy félórája fárasztok. Így is tettem.
Most én kaptam egyet a fejemre, méghozzá a szák nyelével. A rettentő zsákmány ugyanis kétcentis paptetűnek - hivatalos neve: vágó durbincs - bizonyult.
A második forduló után jött az eredményhirdetés. A díjak elleptek egy mormon családra tervezett ebédlőasztalt. A sok tízezres botok és orsók közül rosszindulatúan meredt a versenyzőkre a szárított halfej.
Most itt áll az íróasztalomon, és kajánul figyel, a paptetű pedig az akváriumban úszkál. Naponta háromszor etetem extra adag tubifexszel, az első hormonkezelést a jövő héten kapja. Sokba lesz nekem, de nem adom fel. A legnagyobb hal kifogója ugyanis egy "festészettel is foglalkozó, ügyes kezű sporttársunk" olajképét nyerte. Jól fog mutatni a szárított fej mellett.
Szily László
