Magyar Narancs: Amikor a középcsapatnak számító NAC Bredához szerződtél, könnyű volt a beilleszkedés?
Fehér Csaba: A beilleszkedéssel nem volt probléma, de az már elsőre lejött - és ez szokatlan volt -, hogy az edzéseken itt mindent "életszerűbben" csinálnak. A labda átvétele például nem csak az adott ember és a labda "története", mert közben ketten-hárman körülveszik és támadják. A futómennyiség sem stadionkörökből vagy erdei futásból áll, hanem ember ember elleni, gyakorló helyzetekből adódik össze. Az itteni tudás funkcionálisabb. A holland játékost már kisgyerekkorától egy bizonyos posztra készítik fel. Lehet, hogy egy magyar játékos fifikásabb, technikailag többet tud a fociról, mint egy holland, de ez sokszor hasznosíthatatlan tudás, hiszen annak, hogy háromszor annyit tud dekázni, nincs sok gyakorlati haszna. Itt sokkal gyorsabb a játék. Nem azért, mert többet vagy gyorsabban futnak, hanem mert jobban tudják, hogy kell átvenni a labdát. Nálunk átveszem, megigazítom, gondolkodom, hova menjen, és odarúgom. Itt ezeket a fázisokat egyetlen mozdulatba sűrítik össze.
MN: A magyarországi hetvenezerrel szemben itt több mint egymillió ember focizik egyesületi keretek között.
FCS: És a legalacsonyabb amatőr osztályban játszó gyerek is büszke erre. Feltűnő az is, hogy nagyobb a játékosok önbizalma, mert aki ebből a hatalmas tömegből ki tud emelkedni, joggal érzi úgy, hogy teljesített valamit. Nagyon jól működik a természetes kiválasztódás - meg a tudatos kiválasztás is. Mivel kicsi az ország és jó az infrastruktúra, nincsenek bentlakásos akadémiák, a gyerekeket mindennap mikrobuszok hozzák és viszik. De a külföldről igazolt gyerekek sem kollégiumokban laknak, nevelőszülőknél, családokban helyezik el őket. 10-12 éves korig helyi egyesületekben játszanak, ezeket rendszeresen látogatják a klubok megfigyelői. Hetente egyszer egy edzésre meghívnak tíz ügyesebb gyereket, és akik beválnak, azokat felveszik a klubba. Mivel a profi klubok "földrajzilag" viszonylag egyenletesen oszlanak meg, a rendszer az egész országot lefedi. Míg Újpesten egy nagyobb toborzóra lasszóval kell fogni a gyerekeket, és akkor esetleg összejön húsz, itt odatódul 300, és neked csak válogatnod kell.
MN: Mennyire figyelnek oda a holland klubok a játékosok jellemére?
FCS: Igyekeznek. Kifejezetten odafigyelnek, hogy a fiatal játékosokkal ne szaladjon el a ló. Minden klubnak van szerződése valamelyik autómárkával, de egy 21 év alatti játékos csak a legalsó kategóriát választhatja. Vagy van egy olyan szabály, hogy egy holland játékos köteles a fizetése felét befizetni egy megadott számlára, és ahhoz a pénzhez csak 35 éves kora után nyúlhat. Ez egy védőháló, hogy a játékos, még ha olyan is a személyisége, akkor se verhesse el a jövőjét jelentő tőkét. A külföldiekre azonban nem vonatkoznak ezek a szabályok, és őket sokszor nehezebb is kordában tartani. Amikor Ibrahimovic és Mido az Ajaxnál játszott, az egyiknek Porschéja, a másiknak Ferrarija volt. Mido nyilatkozta is, hogy amíg egy holland csak vágyakozik rá, ő meg is veszi a Porschét. Ezzel nem lopta be magát az emberek szívébe. És hiába van meg az "erkölcsjobbító" szándék, ha az üzleti logika gyakran ellehetetleníti. Nem olyan rég megvett a klub egy tehetséges játékost, hogy majd még jobb pénzért eladja. Noha a játékos nem hozza, amit vártak tőle, sőt sorozatban súlyosan vét a csapatszellem ellen, a klub kénytelen őt fizetni, mert a nagyon magas fizetés akkor is jár neki, ha semmit sem csinál. Sőt nem lehet kihagyni, mert a vásárlásra a pénz külső befektetőktől jött, akiknek azt ígérték, hogy majd játszik, és így rivaldafényben áll. Ha kimarad, a befektető végleg lemondhat a pénzéről. Igen ám, de így kialakul egy erkölcsileg tarthatatlan helyzet, amelyben még az edző is hiteltelenné válik, mert világos, hogy nincs szabad keze.
MN: A hollandokról élő egyik közhely, hogy kevésbé udvariaskodnak. Így van-e ez a csapaton belül is?
FCS: Magyarországhoz képest hatalmas különbség, hogy itt mindenki mindig mindent kimondhat. Amikor az öltözőben kiértékelés van, a játékos nyugodtan megmondhatja az edzőnek, ha úgy gondolja, hogy az hibázott. Az edző nem fog megsértődni. Meg kellett tanulnom, hogy belemondják a szemembe, ha valami nem tetszik, és nem azért, mert nem szeretnek. És ez jó, mert hatékonyabb, sőt hitelesebbé teszi a dicséretet is, a hátad mögött pedig nem sutyorognak. Amikor egy fél évre visszajöttem az Újpestbe, egyszer egy játékostársamnak, aki amúgy a barátom is, megmondtam, hogy valami nem tetszik a játékában. Ezt ő nagyon nehezményezte. Szóval ez sem olyan valami, amit csak úgy automatikusan át lehet ültetni.
MN: Az edzéseken kívül vannak-e olyan programok, melyek a csapatot mint közösséget erősítik?
FCS: A kisebb kluboknál több is, a nagyobbaknál már nem nagyon. Egy PSV-nél, ahol vagy húsz országból verbuválódik a 26 tagú keret, nagyjából az edzésekre és a meccsekre korlátozódik minden kapcsolat, és a játékosok között inkább csak kollegiális viszony van. Nálunk könnyebben alakulhat ki barátság, ami részben a közös programoknak köszönhető. Ebben a városban például nagy hagyománya van a farsangnak, tavaly például ősemberjelmezekben vonultunk fel. Szokás az is, hogy minden idényben részben a büntetések és a hasonló "bevételek" képezte közös kasszából elmegyünk egy nagyobb európai meccsre, az idény végén pedig együtt nyaralunk négy-öt napot. De azért ne idealizáljunk, hisz manapság már annyira forog a keret, hogy minden játékos arra van beállva, hogy ma társak vagyunk, de holnap talán már nem.
MN: Mennyire fontos egy klubnak a várossal való kapcsolat?
FCS: Nagyon! Az én klubom imázsa arra épül, hogy mi vagyunk Breda, és a klub - ahogy az ma már szinte minden klubra igaz - a meccsek mellett egyfajta szociális funkciót is betölt. Az elmúlt években például utcai focibajnokságot szervezett gyerekeknek. Ez nemcsak arról szól, hogy a gyerekek ténfergés helyett értelmes tevékenységgel töltsék el az időt, hanem arról is, hogy azonosuljanak a lakóhelyükkel, illetve a meccsek révén kapcsolatba kerüljenek egészen más szociális viszonyok között élő gyerekekkel. Ezeken a meccseken mi vagyunk a bírók vagy a díjátadók, és nagyon lehet érezni, hogy ez a jelenlét sokat jelent egy gyereknek. Ugyanakkor a NAC nemcsak a város csapata, mert a jó infrastruktúrának és az emberek anyagi helyzetének köszönhetően nagyobb a vonzáskörzete, mint egy magyar klubnak.
MN: Mennyien vannak egy mecscsen?
FCS: A stadionba 19 ezren férnek be, és az elmúlt tíz évben lényegében mindig telt ház volt, pedig a csapat nem mindig volt a topon. Más a szurkolók viszonya a csapathoz. Jobban elfogadják a vereséget, és ritkán kérdőjelezik meg, hogy a játékos mindent megtesz-e a siker érdekében. Otthon, ha kikaptunk szombaton, szerdáig nem mertem emberekkel találkozni. Itt meg egy vereség után is megveregetik a vállamat. A szponzorok is, pedig itt nagyobbak a tétek. Ott van a legutóbbi példa, a Feyenoord! Kikaptak tíz-nullra a PSV-től, és a rákövetkező meccsen nézőcsúcs született, mert a szurkolók érezték, hogy most kell a támogatás. Aki itt beül egy meccsre, nem azt várja, hogy rendbe tegyék a lelkét. Nálunk meghajszolt emberek ülnek be a stadionba, akiket mínusz húsz fokról kellene felizzítanunk a játékunkkal.
MN: Az elmúlt években előretörtek a kis csapatok Hollandiában. Mi ennek a magyarázata?
FCS: Bár az Alkmaar és a Twente bajnoki címe mögött szisztematikus munka van, sikereiket elsősorban mégis a nagy csapatok meggyengülése tette lehetővé. A hollandok az elmúlt tíz évben klubszinten nem tudtak lépést tartani Angliával, Spanyolországgal, Olaszországgal, és ez szerintem most már így is marad. Hiába a tökéletes utánpótlásképzés, hiába a tökéletesen kiépített megfigyelői rendszer, a mai abszurd pénzügyi versenyben nem bírják a tempót. Éppen ezért a jövőben még több esélyük lesz itt a magyar játékosoknak. Ezt megkönnyíti, hogy az itt játszók többsége elég jól teljesített, illetve teljesít, és az - amit odahaza kevesen tudnak -, hogy Kiprichnek annyi év után is - és most már örökre - igazi kultusza van, ami egyfajta hollandiai magyar tőke. Amikor nemrég Simon Krisztián bemutatkozott a Feyenoordban, és ment, hogy szögletet rúgjon, csak úgy zúgott a lelátó, hogy "Kiprich, Kiprich". Én is libabőrös lettem, amikor megláttam Rotterdamban egy hatalmas vásznat, amit a Feyenoord századik születésnapja alkalmából feszítettek ki, és a hét-nyolc kiemelt név között ott volt a Kipriché is.
MN: Lassan visszavonulsz. Hazamégy vagy maradsz?
FCS: Biztos, hogy hazamegyek, és az is valószínű, hogy amit csinálok, annak lesz köze a focihoz, hisz az én tőkém az abban szerzett tudás. Más kérdés, hogy mennyire tudom használni, amit itt tanultam. Magyarországon egy furcsa köztes helyzet van. Ahhoz túl jól élünk, hogy olyan erős legyen a kitörési vágy, mint mondjuk Brazíliában, ahhoz viszont nem, hogy olyan körülményeket teremtsünk, mint itt, és ezáltal sokkal több embert tudjunk bevonni. Benn ülünk a langyos vízben, amiből szerintem a kifelé vezető első lépés az lehetne, ha nem ide vagy a Milanhoz mennénk tanulni, hanem a csehekhez vagy a szerbekhez, mert ott ugyanolyan rossz az infrastruktúra, ugyanúgy van korrupció, mégis vannak eredmények. Meg kéne nézni, hogyan és miért.
