"Ron Dempsey ráhuppant a bárszékre, aztán mézes mosolyt vetett a platinaszőke mixernőre: - Egy dupla tequilát jég nélkül. A lány visszamosolygott, kacsintott és peremig teletöltötte a vastag talpú poharat. Vörös bársonyruhája úgy dudorodott elöl, mintha két görögdinnyét rejtett volna alá. Deadwood City mégsem annyira reménytelen koszfészek, gondolta Ron, aztán megkérdezte: - Hallott harangozni egy bizonyos Nicky Faldóról? - A lány arcáról leolvadt a mosoly. - Sosem hallottam róla. - Ron megesküdött volna, hogy egy pillanatra páni félelem villant föl a szemében."
Spencer D. Jonathan Véres kaktuszának első bekezdésénél semmi sem adhatja vissza jobban a hangulatot, ami Ercsiben fogadott minket, amikor szombat délelőtt napijegyet akartunk venni a magánkézben lévő helyi Duna-holtágra. A horgászbolt tulajdonosának arca valósággal megfagyott, amikor az engedély felől érdeklődtünk. "Én olyant nem akarok árulni" - mondta érthetetlenül feszülten. Ez egy horgászboltostól legalábbis meglepő reakció volt. A bolt előtt álldogáló cejgruhás polgár a holtág tulajdonosát szidta, amiért az pár napja lehalászta a víz egy részét. Egy időközben beeső egykori önkormányzati képviselő kárörömtől felvillanyozva elmagyarázta, hogy a több tóból álló holtágrendszer kezelőjétől - akit a jelek szerint Ercsi egy emberként utál - a bíróság szabálytalanságok miatt elvette a legjobbnak tartott víz halászati jogát, és visszaadta azt a településnek. Most már igazán kíváncsiak voltunk, milyen víz az, ami akkora indulatokat korbácsol. Ezt viszont csak órák múlva tudhattuk meg, mivel az ercsi polgárok egyik helyről a másikra küldözgettek, de napijegyet sehol sem kaptunk. Meglepő módon a tóparton sem, a tulajdonos halásztanyájánál, ahol a gyengébb karakterek két gyermekmedence-méretű haltelelőből kilóra is foghatnak halat. Délután kettőre 750 forintért végre megszereztük az áhított enegélyt a Nirvána nevű kocsmában, ami mellett közben háromszor elmentünk. A holtág - pontosabban egymástól kisebb földgátakkal elválasztott, félkörben elterülő tórendszer - a Duna árterében fekszik, a gáton futó régi 6-os út mellett. Több bennszülött egybehangzó állítása szerint tele van csukával, ponttyal, amurral, jásszal, keszegfélékkel, és rengeteg benne a törpeharcsa is. Az állításokat ellenőrizni nem tudtuk, mert - szokás szerint - pont másnap érkeztünk. Ez, mint tudjuk, mindig így van. A helyiek elbeszélése alapján látom magam előtt, ahogy pénteken a falu apraja-nagyja a holtágon fogott pontyokkal dobálja egymást, a menők Zippo helyett jászkeszeggel gyújtanak rá, a fogváltó kisdedek félkilós törpeharcsát rágcsálnak, a kátyúkat pedig húszkilós csukákkal tömik be. Szombatra véget ért a bacchanália, reggelre elsöpörték a pikkelyeket is, a vendéghorgászokat pedig a keserű realitás fogadta: ketten négy óra alatt fogtunk két bulimiás törpeharcsát meg egy aprócska dévért. A reményt azért nem szabad feladni: a környező ártéri erdő gyönyörű, a víz tiszta és mély, a horgászat végén pedig gúnyos pofával lassan elvitorlázott előttünk egy ponty.
Szily László
