Járt Afganisztánban, a Gázai övezetben, egy hadúrnál vendégeskedett Csecsenföldön, lázadóknál éjszakázott Elefántcsontparton, Irakban pedig vécén kapta fel a fejét, hogy az ajtó előtt csőre húzzák a fegyvereket, szerencséjére csak a helyi rendőrök voltak vicces kedvükben - a 32 éves Temesszentandrási Kristóf évek óta járja a konfliktusövezeteket. Az egykori rendőr az egyik legaktívabb, de korántsem az egyetlen backpacker. A Lonely Planet tavalyi útikönyve óta Afganisztán akár populáris turistacélpontnak is tekinthető. "Annak ellenére, hogy backpackerek is használni fogják, a könyvet nem nekik írtam. Elsősorban azoknak szól, akik dolgozni mennek Afganisztánba" - mondja a szerző, Paul Clammer.
A tálib rezsim bukása óta egyre többen érkeznek a közép-ázsiai országba. "Legtöbbjük fiatal férfi. Sokuk elsődleges célja, hogy eldicsekedjenek, mennyire veszélyes helyen jártak, de ez szerintem nem a legjobb motiváció ennyi kockázat felvállalásához" - folytatja Clammer. Az útikönyv szerzője említi a terület évtizedes turisztikai hagyományait is. "Afganisztán már az 1973-as legelső Lonely Planet útikönyvben is szerepelt. Az eredeti hippiösvény részeként, főképp a gyönyörű tájairól és vendégszeretetéről volt híres. Az emberek kíváncsiak, mennyi maradt meg ebből. A válasz pedig az, hogy meglepően sok."
Hajthatatlanok
Blaskó László 2004-ben, 21 évesen járt két társával Afganisztánban. Idejük nagy részét Heratban töltötték, ahová Iránból jöttek busszal. Innen Kabulba repültek, ám mivel forrongó területeket is érintették volna, a buszozást nem merték vállalni. "Sajnos csak tíz napot maradhattunk, mivel a szállások iszonyatosan drágák. Nyolcvan dollárnál olcsóbban nehezen lehetett kihozni egy éjszakát - leszámítva egy kis falut Charikar közelében, ahol a karavánszerájok hagyományai szerint, miután ettünk-ittunk, ingyen szállhattunk. Heratban egy pakisztáni kamionsofőrnél laktunk, nála voltunk a legnagyobb biztonságban, élveztük a törzse vendégszeretetét" - meséli László. Már indulás előtt próbáltak információkat szerezni az internetről, de térképeken kívül nem találtak semmi használhatót. Útikönyv még nem volt, de nem is bánták, szerintük hamis biztonságérzetet kelt egy napról napra változó területen. Úgy vélték, a helyieken kívül nincs megbízható forrás, ezért az ő szavukra hallgattak, amikor elindultak Heratba. Más backpackerekkel ellentétben vízumot nem Bécsben, hanem Teheránban csináltattak. "A magyar nagykövetségen találkoztunk a kulturális attaséval, aki le akart beszélni, de amikor látta, hogy hajthatatlanok vagyunk, engedélyezte az utat. Csak arra kért, hogy írjunk neki egy e-mailt, ha biztonságban elhagytuk Afganisztánt. Ellátott tanácsokkal, utána pedig aláírtuk a 'végrendeletünket', egy hivatalos iratot, amiben lemondtunk a nekünk járó konzuli védelemről."
A tálib rezsim bukása után ugyan szűk keretek között, de beindult az idegenforgalom. László olyan szállást is látott, ahol luxuskert volt pálmafákkal, s a szuvenír-boltok kirakataiban felbukkantak a hetvenes évekből megmaradt, kissé fakult képeslapok. Clammer a szervezett turizmusról azt mondja: "Van pár helyi túraszervező, főleg Kabulban, akik csoportokat szállítanak az országban. Semmi nem veszélytelen, de elég jó a biztonsági hálózatuk." Turistaáradattól persze nem kell tartani. "Kabulban nem láttunk fegyvertelen külföldieket, igazi turistákkal csak Heratban találkoztunk. Két nővel, egy idősebb amerikaival és egy fiatal franciával, akit a tenyerükön hordoztak a helyiek, valószínűleg azért, mert tetőtől talpig be volt öltözve, nehogy megsértse a vendéglátókat" - mondta László. ' utólag sem tartja vakmerő vállalkozásnak az útjukat, noha a jelenlegi kockázatok miatt nem ismételné meg. "Legtöbbször eszünkbe se jutott, hogy veszélyben lennénk. Bár a Kabulból részben törzsi területeken át a pakisztáni Peshavarba vezető úton eléggé féltünk. De ez egy afgán utastársunknak is köszönhető, aki végig az ujjával mutogatta, hogyan fogják elvágni a nyakunkat a tálibok. A pakisztáni határon aztán beszállt mellénk egy katona, akinek meg kellett váltanunk a jegyét, mert nélküle nem mertek minket elindítani."
A segítség távol
Az utazás szépségei ellenére nem szabad elfelejteni, hogy az ország déli és keleti része továbbra is háborús zóna, hangsúlyozza Clammer. "Itt még mindig állandóak az összecsapások a NATO és a tálibok között. Más részek, mint például Bamiyan, viszont kifejezetten csendesnek és biztonságosnak nevezhetők. Az állam ugyanakkor gyenge, ha egy átutazóban lévő turista biztonságosnak talál egy helyet, az még nem jelenti azt, hogy holnap is úgy lesz. Az sem elhanyagolható, hogy slamasztikába kerülve a segítség nagyon távol van."
A kellemetlenségeket Orsi (23) és Péter (28) saját bőrén tapasztalta, amikor üzbég útjuk részeként két napot akartak Afganisztánban tölteni, de végül három hétig kényszerültek a határ közeli Mazar-e Sharifban maradni. "Az üzbégek nem engedtek vissza az országba, folyton hitegettek minket, hogy pár nap múlva meglesz a vízum" - foglalja össze Péter. A hazautat végül Orsi biztosítója tette lehetővé, fizetett neki egy repülőutat Iránból. Péternek ugyan sokba került, de nem bánta különösebben, a repülőjegy árát többszörösen is megspórolta azzal, hogy korábbi útjain sem kötött biztosítást.
Az általunk kérdezett biztosítótársaság szerint Orsinak kivételes szerencséje volt, hiszen az, hogy egészséges embert politikai okból kelljen a biztosító költségén hazaszállítani, az egész Európai Unióban ki van zárva az utazási irodák szabályzatából. "Ha valakit nem engednek át a határon, azon nem tudunk segíteni. A biztosítási törvény sem engedi, és a felügyelet is megróná a biztosítót. Egy ilyen eset után minden utas felléphetne hasonló igényekkel, s drasztikusan emelnünk kellene az árainkat." Még hozzátették, hogy a biztosítások az egész világra kiterjednek, de csak baleset, betegség és poggyászsérülés esetén áll módjukban fizetni. Az utazásra nem javasolt országokban a katonai műveletekből vagy terrorizmusból adódó károkért nem vállalnak felelősséget, és előfordulhat, hogy az orvosi költségeket is csak utólag, Magyarországon tudják téríteni.
A Külügyminisztérium nem tesz különbséget biztonságos vagy kockázatos besorolású ország között. Konzuli védelemre valamennyi magyar állampolgár jogosult, függetlenül attól, hogy hol tartózkodik. Ha az adott országban nincs magyar diplomáciai vagy konzuli képviselet, az állampolgárok érdekvédelmét az Európai Unió egy másik tagállama is elláthatja. Ha valaki önhibájából jutott bajba, akkor Précsényi Árpád, a Külügyminisztérium konzuli felügyeleti és tájékoztatási osztályának vezetője szerint: "Fokozott közreműködői szerep hárul az érintett személy hazai hozzátartozóira, szóba jöhető egyéb kezeseire. Az egyes EU-tagállamok gyakorlatában, amikor az állampolgár a külügyminisztériuma kifejezett tiltása ellenére utazik és bajba kerül, a kimenekítés költségét utólag rendeznie kell az állam felé."
Fő az egészség
A betegségek is számos problémát okozhatnak, mint Lucának, a 21 éves művészettörténésznek és az arab-iráni szakos, 25 éves Tamásnak Pakisztánban. Tamás Pandzsáb tartomány közigazgatási székhelyén, Lahórban lett rosszul. "Már odautazásunk előtt felhívták a figyelmemet, hogy a városban a légszennyezettség elképesztő. Az utcán sétálva hirtelen rám tört egy asztmás roham. Hiába vettem elő az inhalálómat, nem segített. A közlekedési helyzet itt annyira kaotikus, hogy a mentők is hoszszan állnak a dugóban, nem maradt más választás, mint elmenni a közeli szegények kórházába, ami pár perc gyalogútra volt tőlünk" - emlékezik vissza. "Már a váróban is középsúlyos betegek feküdtek, de minket kiemelten kezeltek, mert külföldiek voltunk. Azonnal bevittek az egyetlen belső terembe, majd onnan át a röntgenre. A kórházban ötpercenként elment az áram. Amikor megvoltak a leletek, adtak egy injekciót, és előírtak egy egyhetes kúrát, amitől végül Tamás teljesen helyrejött. Az orvosok mind Angliában tanultak, és a körülményekhez képest nagyon felkészülten kezelték a problémát, egyikük meg is adta a telefonszámát, és mondta, hívjuk fel, ha bármi baj lenne. A kezelés alatt csak a hiányzó higiénia aggasztott, ezért ragaszkodtunk hozzá, hogy előttünk nyissák fel a tűt, amit meg is tettek" - mondja Luca.
A huszonéves Zoli a pakisztáni Csitrálban járt kórházban - hasmenéssel. "Befektettek egy zsúfolt kórterembe, a gyógyszereket és a csöveket nekem kellett beszereznem a boltokban, de amikor ez megvolt, szinte ingyen elláttak. Amint befeküdtem, megjelent egy szórakoztató brigád, négy-öt pakisztáni, akik mangólevet hoztak, majd egyikük egy sállal terroristává maszkírozott és kiabálni kezdett, hogy Bin Ládin, Bin Ládin. Mint később kiderült, egy rendőr volt, aki sok helyihez hasonlóan ilyen viccekkel próbálta elbagatellizálni, hogy a fél világ terroristáknak tartja őket."
Más országokban még rosszabb a helyzet, a sokkal biztonságosabbnak vélt Kambodzsáról és Burmáról például többen is mondták, hogy a legkisebb rosszullét esetén ajánlatos Thaiföld felé venni az irányt, mert a helyi gyógyellátás csak ront a helyzeten.
Érdemes elővigyázatosnak lenni, és valamely hivatalos helyen bejelenteni, hova megyünk, milyen útvonalon, és meddig maradunk, hogy probléma esetén a mentésünkre indulóknak legyen támpontja. Arra nem érdemes építeni, hogy mobiltelefonon hívunk segítséget, mert a beszámolók alapján csak a legritkább esetben van vételük a nyugati szolgáltatóknak. "A magyar állampolgárok kimenekítése, segítségnyújtásának előmozdítása érdekében állampolgáraink az erre a célra fenntartott honlap igénybevételével előzetesen is bejelenthetik külföldi tartózkodásukat a konzuli szolgálatnak, illetve az illetékes külképviseletnek" - jelenti ki a minisztérium munkatársa. Ez ugyanakkor nem kötelező, így csak kevesen élnek vele, s ez a veszélyzónákban járó turisták számának becslését is lehetetlenné teszi. Mi is csak a hazatérők beszámolójára tudunk támaszkodni. Például Zoliéra, akinek Pakisztánban egy rendőrőrsön kellett jelentkeznie, mielőtt beléphetett a törzsi területekre. Minden országról voltak ott kimutatások, hogy hányan jártak arrafelé az elmúlt kilenc évben. Elmondása szerint ő volt a huszonharmadik magyar, de az amerikaiak és a görögök száma több száznál tartott.
Biztonságosan is megy
Bármilyen különös, a vendégszeretet az egyik első számú indok, amiért érdemes elindulni. Qcora, a 24 éves geográfus például Kurdisztánban azt tapasztalta, hogy még a rendőrök is igyekeztek a kedvükre tenni, jéghideg vízzel és cigivel kínálták őket. Amikor ott járt, 2006-ban, szerinte Kurdisztán teljesen biztonságos volt. Az utazási fórumok ezzel szemben arról számolnak be, hogy az utóbbi időben már terroristák is működtetnek megtévesztésként ellenőrző pontokat. László Afganisztán-túrája kapcsán egy francia turistáról mesélt, aki egyetlen külföldiként ült egy helyi buszjáraton, amikor a távolban megjelentek a tálibok. Elmondása szerint az egész busz összedolgozott, hogy megmenekítsék a biztos haláltól, végül sikerült. Ugyanakkor az ilyen esetek rengeteg támadási felületet adnak a katasztrófaturizmus ellenzőinek, hiszen az ilyen akciókkal egy sereg jóindulatú helybeli életét veszélyeztetik.
Temesszentandrási Kristóf igyekszik árnyalni a képet, vele megtörtént, hogy vendéglátói elemeltek egy kisebb összeget a zsebéből, Bagdadban pedig egyedül találta magát sötétedés után az utcán, mert két palesztin vendéglátója váratlanul kirakta a lakásból. "Mennem kellett, mert a háztulajdonos választás elé állította őket, ha nem küldenek el, ki lesznek lakoltatva, mivel a szomszédságban már elterjedt, hogy egy állítólagos amerikait bújtatnak - meséli. - Leintettem egy autót, és kértem, hogy vigyen el a Tigris folyó partjára, tekintve, hogy minden jármű taxiként is funkcionál. Itt a rendőrállomáson töltöttem az éjszakát. Később, amikor újra Bagdadban jártam, próbáltam megint itt éjszakázni, de a rendőrök elküldtek, hogy vegyek ki valami szállodai szobát. Mivel nem akartam pár száz dollárt kiadni a szállásért, úgy döntöttem, hogy felverem a sátramat a rendőrőrs bejárata előtt, hátha erre lépnek valamit. Végül is az ott dolgozó tolmács felajánlotta, hogy egy estére vendégül lát." Amúgy Kristóf nem is a forrongó kedélyektől, hanem a közlekedéstől tart a leginkább. "Az Etióp-magasföldön majdnem meghaltam, mert egy szerpentinen a busz elkezdett visszafele gurulni a szakadék felé. Szerencsére a buszvezetőnek volt még annyi lélekjelenléte, hogy a sziklafal felé tekerje a kormányt, így végül csak a busz lett totálkáros."
Út a világosság felé
A hatvanas évektől kezdve tömegesen indultak nyugati fiatalok a spirituális megvilágosodás (magyarul: olcsó drogok) reményében az egykori Jugoszlávián és Bulgárián keresztül Isztambulba. Itt a "Sátor" névre hallgató hullámvas lemezekből és vászonból összetákolt bódéban laktak a Gülhane Hotel tetején. A továbbutazáshoz szükséges információkat az útikönyvek elődjének tartott, azóta legendássá vált Pudding Shop étteremben szedték össze. Törökországból aztán Észak-Iránon keresztül Afganisztánba mentek, ahol a kabuli Chicken Streeten pihentek meg, hogy továbbindulhassanak Pakisztánon keresztül Indiába, esetleg onnan Nepálba, a Katmandu név csengését ugyanis igencsak szerették.
"A helyzet nem olyan veszélyes"
Tony Wheeler, a Lonely Planet könyvkiadó tulajdonosa
1973-ban, saját Ázsia-túrája dokumentálására hozta létre feleségével a kiadót. Miután George W. Bush bevezette a gonosz tengelye kifejezést, Wheeler útra kelt, hogy meglátogassa az inkriminált országokat. Tapasztalatait Bad Lands című könyvében írta le, és gonoszságmérőjével lepontozta, mennyire démoniak az említett országok valójában. A backpackerveteránt a veszélyes turisztikai célpontokról kérdeztük.
Magyar Narancs: Mi szól amellett, hogy a gonosz tengelyéről válasszunk úti célt?
Tony Wheeler: Mindenki, aki "gonosz" országokba indul, tisztában van vele, hogy nem olyan lesz, mintha Európában nyaralna. Ennek ellenére vagy pont ezért, mindig vannak, akik elsőként akarnak felfedezni bizonyos területeket. Az utóbbi időben például egyre többeket látok útra kelni a Kongói Demokratikus Köztársaságba. Ugyanakkor ha egy területet veszélyesnek kiáltanak ki, nem jelenti feltétlenül azt, hogy veszélyben van ott az ember. Az utóbbi hónapokban jártam például Haitin és Kolumbiában, ezeket az országokat sokan még mindig veszélyesnek tartják, pedig a helyzet egyáltalán nem olyan vészes. A Bad Landsben szereplő országokban egyébként változó számú nyugati turistába botlottam, Burmában és Kubában rengetegen voltak, Afganisztánban alig, míg Szaúd-Arábiában, Líbiában, Észak-Koreában és Irakban szinte senki.
MN: Felkészültek ezek az országok a turistákra?
TW: A kevés látogatót fogadó országokban a szállások száma is csekély. Kivétel Szaúd-Arábia és Irak, ahol rengeteg szállodát láttam, de nagyon ritkán van nyitva nyugati turistáknak. Az előbbiben a zarándokokra, az utóbbiban a helyiekre és az üzletemberekre koncentráltak.
MN: Állította, hogy soha nem érezte magát igazán veszélyben.
TW: "vatos vagyok, soha nem mentem olyan területekre, amelyek igazán veszélyesnek számítanak: Irakban csak az északi Kurdisztánban voltam, Afganisztánban pedig elkerültem Kandahar és Helmand tartományokat, miközben intenzíven utaztam az ország más területein.
MN: Mennyire volt nehéz bejutni ezekbe az országokba?
TW: Vízumot három országba tudtam csak nagyon nehezen szerezni: Szaúd-Arábiába, mivel ott a turizmust a muszlim zarándokok jelentik, s a nyugati utazókra nincsenek felkészülve, Észak-Koreába, mivel a vízumok limitált száma miatt az igénylőknek csak egy kis része juthat be, és Líbiába, ahol minden ok nélkül bosszantóan nehézkes az ügyintézés. Irakba meg se próbáltam vízumot szerezni, mert bíztam benne, hogy a kurdok nem fogják kérni, és ez bejött.
MN: Ha egy országról útikönyv jelenik meg, az általában azt jelenti, hogy az adott területen biztonságosan lehet utazni. Az Afganisztán útikalauz után nyugodt a lelkiismerete?
TW: Minden országot megpróbálunk feltérképezni, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a backpackerek biztonságban vannak ott, de szeretnénk a tőlünk telhető legalaposabb munkát végezni, felhívni a figyelmet a várható veszélyekre és elővigyázatosságra késztetni az utazókat.
