Interjú

"Ebből tudok főzni" - Boronkay Péter paratriatlon-világbajnok

  • Pásztory Dóra
  • 2013.04.01 14:52

Sport

Dolgozott szociális munkásként egy drogambulancián, speciális iskolában tartott testnevelésórát értelmi fogyatékos gyermekeknek. Az egyetemen ismerkedett meg a triatlonnal. Kétszeres világbajnok, négyszeres Európa-bajnok. Jelenleg Bécsben él, biciklis futár.

Boronkay Péter: A szüleim úgy neveltek, mintha természetes lenne, hogy az egyik karom hiányzik könyöktől - így születtem. Két nővérem van, úgyhogy két lány után úgy voltak vele, hogy teljesen mindegy, hogy hiányzik valamije a gyereknek, csak fiú legyen. Vidám, elfogadó környezetben nőttem fel, ahol a humor sok mindenre megoldás volt. Mindenkinek meg kell találnia azt az utat, ahol előnyt tud kovácsolni a hátrányából.

Magyar Narancs: Hamar kiderült, hogy ez a sport lesz?

BP: 6-7 évesen kezdtem el úszni, kezdetben azért, hogy megerősítsük a bal oldalamat, ne legyen gerincferdülésem. Egy gyereknapi úszóversenyen ismerkedtem meg Málnai Istvánnal, aki az egész életét arra tette fel, hogy fogyatékos gyerekeket tanítson úszni. A találkozás nagy hatással volt rám, elindított a versenysport irányába. Kecskeméten nem voltak adottak a lehetőségek, akkoriban én voltam az ország egyetlen leigazolt sérült vízilabdázója, amikor pedig a gimnázium után Szegedre kerültem, komolyan kezdtem el úszni. Túl késő volt, húszévesen nem tudtam fejlődni. De mivel 2004-ben arról döntöttek, hogy a paralimpiai bajnokok is ugyanakkora jutalmat kapjanak, mint az ép sportolók, felkeresett pár sikeredző, akik szívesen foglalkoztak volna velem. Az athéni paralimpia előtt tagja voltam a bő keretnek, de 4 hónappal a verseny előtt kikerültem a csapatból. Ez nagy törés volt, majd elkezdtem az egyetemet, és már nem a sport volt a legfontosabb.


Fotó: Németh Dániel

MN: De jött a triatlon.

BP: Igyekeztem mindennap mozogni. Lejártam úszni, néha elmentem kocogni, a biciklizés már korábban is része volt az életemnek. Egyszer az uszodában láttam, hogy a mellettem lévő pályán a triatlonosok edzenek, nemsokára csatlakoztam hozzájuk. Fogalmam sem volt arról, hogy létezik paratriatlon, de nem is nagyon érdekelt, egyszerűen csak élveztem, hogy épekkel edzhetek, versenyezhetek. Elindultam néhány itthoni versenyen, megcsináltam egy féltávú ironmant (1,9 km úszás, 90 km kerékpár, 21 km futás - a szerk.), majd 2007-ben Győrben elindultam a duatlon-világbajnokságon (futás-kerékpár-futás - a szerk.), ahol profik és amatőrök, minden korosztály együtt versenyzett. Az utolsók közt végeztem, de odajött hozzám egy szervező, aki a nemzetközi triatlonszövetségnél dolgozott, és gratulált, hogy ennyi résztvevő között egyetlen parasportolóként teljesítettem a távot. Ez nyár elején volt, s megtudtam, még az év szeptemberében rendeznek paratriatlon-vb-t Hamburgban. Volt egy versenybiciklim, apukám összerakta az utazásra a pénzt, a triatlonszövetségen keresztül beneveztem, és a negyedik helyen végeztem.

MN: Az úszókból, a futókból vagy a kerékpározókból lesz jó triatlonos?

BP: Más az ironman távnál és más a sprinttávnál. Az előbbinél a kerékpárosmúlttal rendelkezők vannak előnyben, mert az a leghosszabb szakasza a versenynek. Az utóbbinál viszont az úszók, mert az úszást elég fiatalon kezdi el az ember, a szervezet keringése így jobban felkészül a terhelésre. Van egy alap-állóképesség, ami a másik két sportágban is kamatoztatható.

MN: Kezdettől fogva a sprinttávokra készültél?

BP: Többnyire igen, de a magam kedvéért néha elindultam féltávú ironmanen is. Ám tavaly, Zürichben, amikor először teljesítettem az ironmant (3800 m úszás, 180 km kerékpár, 42 km futás - a szerk.), az életem legnagyobb élménye volt. Az egyetlen parasportoló voltam az 1800 fős mezőnyben, sajtótájékoztatón vettem részt, hatalmas tisztelet vett körül. Egészen más felkészülést igényelt, mint a sprinttáv, de egy álom vált valóra, amikor célba értem.

MN: Mennyire zsigerelted ki a szervezeted?

BP: Ebben a sportágban nagyon számít a rutin. Ha van elég versenytapasztalatod, akkor optimálisan tudod beosztani az idődet, sokat tudsz spórolni az öltözködésen, tudod, hogyan kell összerakni a három sportágat. Akár 30-40 éves korig ott lehet lenni a világ legjobbjai között. Ráadásul olyan élményeket kaptam a triatlontól, amire úszóként nem lett volna esélyem. Olyan ez az egész, mint egy nagy család, ahol vannak egy kicsit "gikszeres" családtagok. Ezek vagyunk mi, a parások.

MN: Nem félsz attól, hogy megszűnik ez a családias hangulat attól, hogy bekerült a paralimpia programjába?

BP: ", dehogynem! Tartok a doppingszerek feltűnésétől, és hogy elkezdődik a kategóriákkal való visszaélés. Olyan profik jelennek meg, akikkel én nem tudom felvenni a versenyt. Olyanok, akiknek nem kell elmenniük egy másik országba, hogy meg tudjanak élni. Csapat áll mögöttük, és hivatásuk a sport. Mindenkinek megvan a saját problémája, de könnyebb úgy eredményeket elérni, ha az embernek nincsenek mindennapos anyagi gondjai. Optimista vagyok, nem szeretek panaszkodni, ezért igyekszem erőt meríteni azokból, akik mögöttem állnak, és szurkolnak nekem. Ha én mindent megteszek a sikerért, de a körülményeim nem ideálisak, akkor el kell fogadnom, hogy csak ennyire futotta. Én ebből a vízből tudok főzni.

MN: Milyen állami támogatást kapsz?

BP: Korábban a Fogyatékosok Nemzeti Szövetségén keresztül kaptam hozzájárulást a versenyekhez, most a Magyar Paralimpiai Bizottságtól, ami a triatlonszövetségen keresztül jut el hozzám - évi 400-500 ezer forintot. Hogy ez mire elég? Tavaly elmentem az Eb-re, ami 170 ezer volt, a madridi vb-futamra csak a nevezés 30-40 ezer. Oda már én szereztem szállást, és az apukám alapítványa finanszírozta a repülőjegyet. Maradt kétszáz-valahányezer forint, de a világbajnokságot Új-Zélandon rendezték, és csak a repülőjegy 360 ezer volt. A hiányzó öszszeget mi kalapoztuk össze. Szerencse, hogy egy magyar házaspárnál lakhattam, így szállásra nem kellett költenem. Saját pénzemből kajáltam.

MN: A Magyar Paralimpiai Bizottságon belül megalakult a paratriatlon szakág. Többen fogtok osztozni ezen a kevés pénzen?

BP: Engem ez nem érdekel. Inkább megoldom magamnak a szállást és az étkezést, ha még egy ember el tud jönni egy versenyre. Biztosítsák a nevezést, a repülőjegyet, a többit elintézem magamnak. Engem mindig spórolásra neveltek, nem érezném jól magam egy szállodában, ha tudnám, hogy abból a pénzből más is itt lehetne.

MN: Mindig másokon próbáltál segíteni?

BP: Viccesen azt szoktam mondani, hogy ha valaki az oviban elesett a háromkerekűvel, már akkor felsegítettem. Szociális munkásként végeztem, de elég rosszul választottam szakmát, mert abból nálunk nem lehet megélni. Majd a purgatóriumban biztos jól jön, hogy sokaknak segítettem, és jó dolgokat csináltam. De komolyra fordítva, szerettem tanulni, nagyon sok területre adott rálátást. Dolgoztam idősek otthonában, gyermekotthonban és drogambulancián. Ott az utolsó féléves egyetemi gyakorlatomat töltöttem, majd náluk maradtam alkalmazásban.

MN: Hivatásnak érezted?

BP: Egy darabig. Emberekkel foglalkoztam, emberekkel beszélgettem, de 3-4 év után úgy éreztem, hogy nincs sok értelme. Nagyon kevés sikeres terápia volt, és még kevesebb pozitív visszajelzés. Zavart, hogy nem láttam a munkám gyümölcsét, ellenben sok link emberrel találkoztam: drogkereskedőkkel, akik kibulizták, hogy ne börtönbe kelljen menniük.

MN: Gyerekekkel kezdtél foglalkozni. Könnyű volt egy másik fogyatékossági típussal bánni?

BP: Visszamentem Kecskemétre, egy iskolában tartottam tesiórákat enyhe, középsúlyos, súlyos értelmi fogyatékosoknak és halmozottan sérült gyerekeknek. Az elején igazi sokk volt, de velem együtt két hozzám hasonló tanár került oda, és mi hárman megreformáltuk az egész testnevelést az intézményben. Mindenki szeretett, elfogadott minket. Olyan dolgokat értünk el, amit azelőtt senki. Olyan gyerekeket mozgattunk meg, akikről teljesen lemondtak. Volt egy 180 centis srác, akinek háromkerekű biciklit akartak venni, mert úgysem tud megtanulni biciklizni. Egyhavi munkám volt, de úgy megtanult, hogy nem lehetett lelőni a kerékpárról. Foglalkozni kellett vele, ennyi volt a titok.

MN: Miért hagytad abba?

BP: Hiába imádtam, ráadásul a triatlonnal is összeegyeztethető volt, hiába éreztem, hogy nekem ez az életutam, ha egyszerűen nem tudtam belőle fenntartani egy önálló egzisztenciát. Tíz év munkatapasztalat után is alig kerestem százezer forintot, ehhez hozzájött a szakmai irigység és az emberek állandó negatív hozzáállása. Ebből lett elegem.

MN: Fogtad magad, és inkább kimentél Bécsbe, ahol most biciklis futárként dolgozol. Könnyen találtál munkát?

BP: Egy hónapig semmit. Aztán egyszer a nővéremmel sétáltam a Mariahilferstrassén, amikor megláttunk egy biciklis futárt. Odamentünk hozzá, kikérdeztük, jelentkeztem, és megkaptam a munkát. Sajnos nem beszélem annyira a németet, hogy a saját szakterületemen el tudjak helyezkedni. Egy szociális munkásnak nagyon fontos, hogy jól fejezze ki magát. Persze futárkodni sem könnyű, de ha választani lehet, hogy itt éljek egyik napról a másikra, vagy otthon, akkor inkább itt teszem, mert tudom, hogy annyit keresek, amennyi munkát beleteszek, emellett nem kell hallgatnom mindenki búját-bánatát. Közben a napi biciklis penzumom is megvan. Remélem, hogy meg tudom teremteni itt azt a hátteret, hogy nyugodtan készülhessek a versenyekre. Még nem látom az út végét, de most talán elindulok kicsit felfelé. Persze ha valami csoda folytán változás lenne otthon, elgondolkoznék a hazamenetelen, de egyelőre kivárok.

MN: Egy paralimpiára nem lehet felkészülni hobbiból.

BP: Egy-két éven belül ki kellene alakulnia egy olyan szponzori háttérnek, amivel el tudom kezdeni a komoly felkészülést, és nyugodtan felülhetek a Rióba menő gépre, mert tudom, hogy mindent megtettem a sikerért. Hinni akarom, hogy van értéke annak, amit csinálok, ez az álmom, de most már nem akarom mindenáron. Sok ajtón kopogtattam, de csak nagyon kevés nyílt ki. Nem vagyok az az ember, akit ha az ajtón kidobnak, akkor bemászik az ablakon. Ha egyszer nemet mondanak, akkor nem megyek újra és újra. Nem akarok mindenáron meghunyászkodni. Úgy érzem, eleget tettem le az asztalra, hogy az eredményeim beszéljenek helyettem. Egy sportolónak az a legkellemetlenebb, amikor saját magát kell eladnia. Az eddigi támogatásaim mind azon múltak, hogy megismertek és megkedveltek. Rendes srácnak tartottak, aki a magánéletében is mindig a segítőszakmában dolgozott, megérdemli a segítséget. A nagy cégek naponta százával kapnak megkereséseket, nem csoda, hogy lepattantam róluk. Ha előbb-utóbb nem tudok kizárólag a sporttal foglalkozni, akkor nem vállalom az indulást. Nincs értelme úgy, hogy belefektetem a munkát, de nem tudok pihenni, mert a megélhetésért küzdök. Így nem lesz eredmény. Felettem is eljár az idő, nem minden a sport, és egyszer családot is szeretnék.

MN: Mennyivel tartanál előrébb, ha főállású sportoló lennél?

BP: Nem lennék mentálisan ennyire fáradt. Nem egy baráti vagy épp párkapcsolatom ment rá a triatlonra. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy miért csinálom. Ebből nekem semmilyen anyagi hasznom nincs, sőt inkább csak ráfordítás, és állandó sérülésnek vagyok kitéve. Nyáron gyógytornászhoz jártam, mert annyira tönkrement a hátam, a sportdoki "viccesen" azt mondta, ha nem csinálom rendszeresen a gyakorlatokat, nemcsak végtaghiányos leszek, de kerekes székes is. Ennek ellenére a triatlon számomra nemcsak sportág, hanem életcél, hivatás, amivel meg tudom mutatni az embereknek, hogy nincs lehetetlen. Nem egy embert ugrasztottam ki a fotelból.

Neked ajánljuk