Magyar Narancs: Mikor kezdődött a sportolók mentális felkészítése?
Lénárt Ágota: Az '50-es években került előtérbe, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a szocialista országokban is, ahol óriási jelentősége volt a sportteljesítménynek. A Szovjetunióban és az NDK-ban folyt a legmagasabb szintű munka. A repülésből, űrhajózásból is vettek át módszereket.
MN: Maga lelt erre a hivatásra?
LÁ: A lövészklubunk elég korán elvitt minket sportpszichológushoz. Ott nagyon hamar lemorzsolódott mindenki, nekem viszont anynyira megtetszett, hogy mondtam Turnovszky Évának - az akkori sportpszichológusomnak -, hogy én ezeket a módszereket szeretném bevezetni az általános iskolában, ahol tanítok.
MN: Mik az alapvető módszerek?
LÁ: A nemzetközi osztályozás szerint négy csoportba lehet besorolni a sportpszichológiában használatos módszereket: az elsőbe tartoznak a relaxációs módszerek, ezen belül a különböző autogén tréningek. Ez egy koncentratív átkapcsolást jelent a nyugalmi tónusra. A segítségével megtanulható az ember pillanatnyi állapotának a szabályozása. A másik nagy csoport a mentáltréning, ami mozgások, mozdulatsorok fejben való begyakorlását jelenti. Ez alkalmas a hibák kijavítására, a jó mozdulatok rögzítésére, de még a sérülés vagy utazás miatt kieső edzések pótlására is. Nagyon fontos elem a versenyek, edzések modellezése, ami segít felkészülni a különböző szituációkra, így a helyszínen ebbe már nem kell energiát fektetni. Vannak még a kognitív, tehát gondolkodással, megismeréssel kapcsolatos módszerek. Stratégia, taktika, cél formulák, ellenféllel való bánásmód.
MN: Minden sportolónak tudnak pluszt nyújtani?
LÁ: Általában igen, hiszen ez a folyamatos fejlődés lehetőségét is jelenti. Ha a sportoló használ olyan módszereket, amiket addig még nem, az előre mozdíthatja a sportszakmai karrierjét. Ha a sportoló ezt kihasználja, akkor ezek után nyugodt szívvel mondhatja, hogy tényleg mindent megtett a sikerért. Sajnos még mindig sokan gondolják azt, hogy csak az edzésen eltöltött idő számít. Pedig fejben, mentálisan ugyanúgy készülni kell, mint fizikálisan. Egy amerikai sportlövész a harmadik olimpiáját rontotta el ugyanazzal a hibával. Mindháromszor az aranyérme múlott rajta. Fájdalmas nézni, hogy az a hiba rögzült a fejében, és képtelen kijavítani. Vannak, akik ösztönösen ráéreznek a módszerekre, de ők vannak kevesebben.
MN: Megtörténik, hogy valaki nem a megfelelő szakemberrel dolgozik, és váltania kell?
LÁ: Nagyon sok szerencselovag jött az utóbbi években. Sokan még pszichológus végzettséggel sem rendelkeznek, de a pszichológusok között is vannak, akik azt gondolják, hogy a sportolóval ugyanúgy kell bánni, mint egy hétköznapi emberrel. Ez nem igaz, és nagyon komoly pszichés károkat tudnak okozni. Sajnos sokan nem is ismerik fel, hogy váltani kellene, és rossz kezekben vannak. Ezért próbálunk most kiépíteni egy regionális hálózatot. Regisztert készítünk azokról a szakemberekről, akik megszerezték az elméleti, gyakorlati és szakmai tudást ahhoz, hogy valóban segítsék a sportolók pályafutását.
MN: Mennyire kell a szakembernek alkalmazkodnia a sportolóhoz?
LÁ: Az alapvető módszerek ugyanazok, mindenki azokkal dolgozik. Ez egy integratív tudomány, nagyon jó, ha legalább 4-5 területen jó módszertani képzettséggel rendelkezik a szakember.
MN: Mi van, ha egy sportoló nem hisz ebben?
LÁ: Nem gond. Arra kérem, hogy gyakoroljon, és figyelje meg a tapasztalatait. Amint érzi a változást, ez többé már nem kérdés. Előfordul az is, hogy a sportolót úgy küldik hozzám, ilyenkor megkérdezem, hogy van-e olyan dolog, amiben tudok segíteni, amivel akár egy alkalom után is jobban tud szerepelni a legközelebbi versenyen.
MN: Egyéntől függ, hogy mikor látható az eredmény?
LÁ: Ez szinte megjósolhatatlan. Az "alapcsomag" általában 2-3 hónap, amiben benne van az autogén és a mentáltréning, a figyelemfókuszálás. Ezekkel a gyakorlatokkal el tudunk indulni. Van, aki akár egy-két hét alatt elsajátítja az alapokat. Volt, akin csak több év után látszott az eredmény. Általában azt tapasztalom, hogy egy szezonon belül már jelentős teljesítményjavulást lehet elérni.
MN: Nagyobb a bizalom, ha a sportpszichológus maga is sportoló?
LÁ: A sportolók szerint egyértelműen igen. Hitelessé válik a szakember attól, hogy saját élménye van sikerről és a kudarcról. A sportpszichológus-szakképzésbe ezért építettük be sportági alapismereteket. A hallgatók saját bőrükön tapasztalják meg a sporttal járó érzéseket. A személyes sporteredmények hozzájárulnak egy jó értelemben vett szakmai önbizalomhoz. Az is nagyon jó érzés, amikor egy versenyem után elismerő üzenetet kapok egy-egy tanítványtól.
MN: Létezik olyan, hogy valaki mentálisan nem sportoló alkat?
LÁ: Egész pici korban eldől, hogy valaki versengő alkat vagy sem. Szakmai vélemények szerint ez velünk született adottság, és akiben nincs meg, az nem lesz jó sportoló, pusztán azért, mert nem vonzza ez a fajta kihívás. Valamilyen szinten tanulható, de az a tapasztalat, hogy akiben ez a hajlam nincs meg, egy idő után eltávolodik a közegtől, mert nem érzi jól magát benne.
MN: Azt látják, ha valaki nem a neki legmegfelelőbb sportágat űzi?
LÁ: Igen, elég gyakran előfordul. Sokféle oka lehet, az egyik a pszichés, de lehet biológiai, élettani is. Van, aki nem elég magas, erős, fejlett, nem megfelelő a testösszetétele az adott sportághoz. Ilyenkor a terhelés-élettani laboratóriummal együtt igyekszünk megoldani a problémát.
MN: Milyen korban kell elkezdeni a mentális felkészülést?
LÁ: Egyes sportágakban már egész fiatalon elkezdenek versenyezni, nekünk az életkornak megfelelően kell kialakítanunk a módszereket. Úszásban, tornában, műkorcsolyában már 7-8 évesekkel is lehet dolgozni, de a fejlődéslélektan szerint a serdülőkorban kerül előtérbe az a megközelítés, miszerint annyit érek, amennyit teljesítek. A teljesítménymotiváció megjelenésekor érdemes beemelni a sportpszichológiát a felkészülésbe. 12-13 évesen már megértik a lényegét, akarják is a sikert, be is tudják építeni a módszereket.
MN: Előfordul, hogy egy sportoló "kész" van?
LÁ: Az alapvető módszereket egy idő után elsajátítja a sportoló, úgyhogy a párbeszéd adott szituációkra fókuszál. Elmondja, hogy mi volt a probléma, mi pedig megoldási javaslatokat kínálunk. A teljes repertoárt már nem kell végigcsinálni - de csiszolgatni mindig lehet és érdemes is a módszereket. A mostani olimpián is előfordult, hogy egy sok-sok éve velem dolgozó sportoló kiélezett helyzetben másképp reagált, és egy kis változtatás, egy apró jó tanács érmet jelentett.
MN: Edzőkkel is dolgoznak?
LÁ: Igen, és örvendetes, hogy az utóbbi időben egyre több edző jelentkezik nálunk. Rájönnek, hogy a sportpszichológus segíti a munkájukat, és nem ellene van. Sokszor az edzők már konkrét "megrendeléssel" érkeznek, ami nekünk jó irányadó: megmondják, mit szeretnének, mi a gond, hol a hiba, amit ki kell javítani. Az ideális az lenne, ha a sportolóval és az edzővel is mindig együtt tudnánk működni.
MN: Hogyan oldható meg, hogy a sportolónak ne kelljen választania ön és az edző között?
LÁ: Az edző többet van együtt a versenyzővel, tehát ha a versenyző inkább az edzőre hallgat, akkor a sportpszichológus lemorzsolódik. Ha a versenyző néhányszor megtapasztalta, hogy az edzője rosszul időzítette a formáját, és erre ráment néhány versenye, akkor talál egy olyan egyensúlyt, ahol elfogadja az edző szakmai munkáját, de bizonyos dolgokat a saját kezébe vesz. Általában megpróbálunk leülni az edzővel, és közös nevezőt találni. Ez személyiségtől függ.
MN: Mondta már sportolónak, hogy váltson edzőt?
LÁ: Alapvetően ez nem a sportpszichológus dolga, de vannak helyzetek, amikor a lépés elkerülhetetlen, akár szakmai, akár személyes okokból.
MN: Hány olimpiai bajnokunk dolgozott sportpszichológussal?
LÁ: A mostani nyolcból heten. Az elmúlt években sokat fejlődött a szakma, főleg annak köszönhetően, hogy elkezdtük a képzést a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán. Az egyetemi diploma megszerzése után lehet felvételizni a 4 féléves felsőfokú szakirányú képzésre, ez ugyanaz, mint az orvosoknál a szakvizsga.
MN: A sikeres sportolókról általában tudunk, de volt kudarcélménye is?
LÁ: Ha valami nem sikerül, akkor másképp kell csinálni. Általában menet közben végzett tesztekkel, vizsgálatokkal tudjuk mérni, kinek hol van a teljesítménye maximuma. Ha kiderül valakiről, hogy biológiailag nem alkalmas arra, hogy olimpiai bajnok legyen, akkor az egyéni csúcs lehet a legnagyobb célja. Ez az ő maximuma, amit el kell fogadni. Ez nagyon sokszor megnyugvás a sportolónak, mert ha a környezete extrém eredményt vár el tőle, amire ő valamilyen szempontból nem alkalmas, akkor sokkal nehezebb jól teljesítenie.
MN: Mennyire nehezíti meg a dolgukat a közvélemény eredménycentrikussága?
LÁ: Sok sportágban nem hagynak elég időt arra, hogy felnőjenek a tehetségek, hogy megtanulják a szakmát, hogy élvezzék a sportot, és csak utána követeljenek tőlük eredményt. Ez a magyar sport egyik nagy hibája. A legnagyobb klubok, például az FC Barcelona, 12 éves korig nem versenyezteti a futballistáit, hanem csak a játék szeretetére és technikájára tanítja őket. Magyarországon egy 7-8 éves gyerek 3-4 meccset játszik hét végén. Az életkorra szabott, megfelelően előkészített sportági alap sokkal fontosabb lenne. Sajnos az egyesületek életben maradása és gazdasági helyzete rontja ezeket a lehetőségeket, de meg kellene találni az egyensúlyt, ahol megfelelő módon építkeznek, versenyeztetnek, és nem égetik ki a tehetségeiket. Hagyni kell nekik időt, hogy szépen kifussák a formájukat, és sok-sok évig élsportolók tudjanak maradni. Nálunk nagyon nagy a sportolás abbahagyásának aránya, de ez az Európai Unióban is probléma. Több mint 80 százalékos a lemorzsolódási arány 12 éves kor körül. A gyerekek úgy érzik, hogy nem képesek teljesíteni és nem elég jók az adott sportágra. Ebben az életkorban nem erről kellene szólnia a mozgásnak. Népegészségügyi szempontból is nagyon fontos, hogy a gyereknek milyen marad a viszonya a sporthoz, hogy áll hozzá felnőttként, majd később szülőként.
MN: Milyen problémákkal fordulnak önhöz?
LÁ: A leggyakoribb a szorongás, rosszabb teljesítmény versenyhelyzetben, a hibajavítás képtelensége, mozgáskoordinációs és figyelemkoncentrációs problémák, stratégia hiánya. Gyakorlatilag bármi előfordulhat, sokszor magánéleti vonatkozásokat is rendezni kell a sikeresség érdekében.
MN: Egy olimpiai bajnok mentálisan is kiemelkedő adottságokkal bír?
LÁ: Általában igen. Egy-két óra alatt elég jól meg lehet ítélni, hogy kinek milyen kvalitásai vannak. Például ha adok neki egy feladatot, azt milyen gyorsan tudja megcsinálni. Abból is lehet következtetni, ahogyan az élményeiről, érzéseiről beszél, és annak milyen minősége van. Voltak olyanok is, akik az elején nem mutattak semmit, de egy-két hónap alatt fantasztikus fejlődésen mentek keresztül.
MN: Gyurta Dani döntőjét hátradőlve nézte végig?
LÁ: A helyszínen drukkoltam végig a döntőt, de nem hátradőlve. Tökéletesen sikerült a felkészülésünk, de tudtuk, hogy az angolok mindent megtesznek, hogy hazai sikernek örülhessenek a lehető legtöbb versenyszámban. Berki Krisztiánnak is azt mondtam a döntője előtt, hogy te akkor is a világ legjobb tornásza vagy, ha holnap lepontoznak.
MN: A kudarcra is készülnek?
LÁ: Többféle forgatókönyvet modellezünk, hogy minden helyzetre fel tudjunk készülni. Ez Dani esetében is így volt. Neki mindig az volt a taktikája, hogy leszakítja az ellenfeleket, de Londonban lehetett látni, hogy ez nem fog működni. Ezt az első úszása után láttuk, és akkor kellett módosítani a taktikán.
MN: Azt gondoltam, csak az aranyéremre koncentrálnak.
LÁ: Soha nem gondolunk az aranyéremre, mindig csak arra, amit csinálni kell érte. Soha nem nevezzük meg az eredményt, hanem mindig a lehető legjobbat, legtöbbet.
MN: Mi kell ahhoz, hogy négy év múlva is ilyen sikeresek legyünk az olimpián?
LÁ: Több sportpszichológusra lenne szüksége az olimpiai csapatnak. Most hárman voltunk kint Londonban, de ennél sokkal több szakember kell, hogy lefedje az olimpiai keretet. "riási tartalékok vannak ezen a területen. Szisztematikus felkészüléssel kétszer ennyi olimpiai bajnokunk is lehet.
