Gyászhuszárok, talpig abroszban (Németország-Horvátország 2:1)

szerző
- vadak -
publikálva
1996/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

- vadak -

Amikor egy Slaven Bilic nevű gasztarbajter előbb barátságosan megpaskolta, majd tüdőn rúgta a földön fekvő Ziege középpályást, hirtelen vége lett mindennek. Nem mintha addig olyan nagyon lehetett volna drukkolni a horvátoknak, de mégis. Végső soron: mitől volt jobb Ceausescu Steauája 1986-ban a BEK-döntőben, vagy a tömeggyilkos cukrász Zvezdája 1990-ben, mint Tudjman "történelmi küldetést teljesítő fiai" 1996-ban; és Belodedici és Stojkovic-Piksi művészetének elfogulatlan élvezetét mit sem homályosította a tény, hogy az épp aktuális fasiszticski rezsimszki a győzelmet saját tulajdonává stilizálta. (Ad absurdum: mi köze Rákosinak Puskáshoz? Persze sok, no de kérném alázattal...) A horvátok - felületes sajtószemlém alapján ítélve - ezúttal leginkább az "Európával" szembeni frusztrációikat gyömöszölték bele a futballba: bebizonyítani, hogy "ott vannak", illetve legyőzni azokat, akik ezt nem hiszik el, s ezáltal bebocsáttatni közéjük, sőt, rögtön le is alázni őket. (Mintha bárkit is érdekelne, hogy hol eszi a fene a horvátokat.) Az igazán ellenszenves az volt, hogy ehhez mindössze egy félidőnyi futballt produkáltak (a dánok ellen, talán), a többi belefulladt a nagyképűség és a kishitűség egymást váltó görcseibe, az ostoba ravaszkodásba (hogy kikapni a portugáloktól, és így elkerülni az olaszokat), meg a végén a sunyi brutalitásba. Bilic meg Stimac vérben forgó tekintete a németek elleni meccs alatt, amikor már minden veszve kezdett lenni, és evvel mintegy párhuzamosan Vlaovic meg Suker bénázása az ordító gólhelyzetekben arra a valamely távoli vidékről Bécsbe érkezett élőállat-kereskedőre emlékeztetett, aki a Grinzingben vásárolt szakmunkásnőnek először hosszú előadást tart (anyanyelvén) a marhapiac aktuális kérdéseiről és a hazájában épp folyó szabadságharc állásáról, azután pedig, felbőszülve saját tehetetlenségén és alkalmi partnere értetlen tekintetén, az illető hölgyet agyba-főbe veri.

A kudarc mélységeit látni egyelőre lehetetlen. Ez a horvát csapat, ha tetszik, ha nem, még Jugoszláviában nőtt fel, egy másik ország termelte meg őket: Bobanék jugoszlávként nyertek ifi-VB-t 1987-ben. Úgy, ahogy az öregedő bolgár és a román zsenik is egy másik, letűnt rendszerben tanultak meg focizni. Az a világ, ami most jött, erre alkalmatlan.

Hagi menthetetlenül csúszik lefelé; Sztojcskov alig fér be a Parmába, Lecskov anyósa Lecskov bőröndjébe; Balakovért a Stuttgart után állítólag a MÉH jelentkezett. A horvátok legjobbjai harminc felé járnak, több esélyük nincs; a levezető mozgás a nagy nyugati bajnokságok alsóbb régióiban, netán a másodosztályban; aztán a sörmeccsek, szerény díjazásért, a burgenlandi falusi kocsmárosok által szponzorált csapatokban. Utoljára láttuk őket. És utánuk nincs semmi.

szerző
- vadak -
publikálva
1996/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...