Gyászhuszárok, talpig abroszban (Németország-Horvátország 2:1)

  • - vadak -
  • 1996. június 27.

Sport

- vadak -

Amikor egy Slaven Bilic nevű gasztarbajter előbb barátságosan megpaskolta, majd tüdőn rúgta a földön fekvő Ziege középpályást, hirtelen vége lett mindennek. Nem mintha addig olyan nagyon lehetett volna drukkolni a horvátoknak, de mégis. Végső soron: mitől volt jobb Ceausescu Steauája 1986-ban a BEK-döntőben, vagy a tömeggyilkos cukrász Zvezdája 1990-ben, mint Tudjman "történelmi küldetést teljesítő fiai" 1996-ban; és Belodedici és Stojkovic-Piksi művészetének elfogulatlan élvezetét mit sem homályosította a tény, hogy az épp aktuális fasiszticski rezsimszki a győzelmet saját tulajdonává stilizálta. (Ad absurdum: mi köze Rákosinak Puskáshoz? Persze sok, no de kérném alázattal...) A horvátok - felületes sajtószemlém alapján ítélve - ezúttal leginkább az "Európával" szembeni frusztrációikat gyömöszölték bele a futballba: bebizonyítani, hogy "ott vannak", illetve legyőzni azokat, akik ezt nem hiszik el, s ezáltal bebocsáttatni közéjük, sőt, rögtön le is alázni őket. (Mintha bárkit is érdekelne, hogy hol eszi a fene a horvátokat.) Az igazán ellenszenves az volt, hogy ehhez mindössze egy félidőnyi futballt produkáltak (a dánok ellen, talán), a többi belefulladt a nagyképűség és a kishitűség egymást váltó görcseibe, az ostoba ravaszkodásba (hogy kikapni a portugáloktól, és így elkerülni az olaszokat), meg a végén a sunyi brutalitásba. Bilic meg Stimac vérben forgó tekintete a németek elleni meccs alatt, amikor már minden veszve kezdett lenni, és evvel mintegy párhuzamosan Vlaovic meg Suker bénázása az ordító gólhelyzetekben arra a valamely távoli vidékről Bécsbe érkezett élőállat-kereskedőre emlékeztetett, aki a Grinzingben vásárolt szakmunkásnőnek először hosszú előadást tart (anyanyelvén) a marhapiac aktuális kérdéseiről és a hazájában épp folyó szabadságharc állásáról, azután pedig, felbőszülve saját tehetetlenségén és alkalmi partnere értetlen tekintetén, az illető hölgyet agyba-főbe veri.

A kudarc mélységeit látni egyelőre lehetetlen. Ez a horvát csapat, ha tetszik, ha nem, még Jugoszláviában nőtt fel, egy másik ország termelte meg őket: Bobanék jugoszlávként nyertek ifi-VB-t 1987-ben. Úgy, ahogy az öregedő bolgár és a román zsenik is egy másik, letűnt rendszerben tanultak meg focizni. Az a világ, ami most jött, erre alkalmatlan.

Hagi menthetetlenül csúszik lefelé; Sztojcskov alig fér be a Parmába, Lecskov anyósa Lecskov bőröndjébe; Balakovért a Stuttgart után állítólag a MÉH jelentkezett. A horvátok legjobbjai harminc felé járnak, több esélyük nincs; a levezető mozgás a nagy nyugati bajnokságok alsóbb régióiban, netán a másodosztályban; aztán a sörmeccsek, szerény díjazásért, a burgenlandi falusi kocsmárosok által szponzorált csapatokban. Utoljára láttuk őket. És utánuk nincs semmi.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.