Gyászhuszárok, talpig abroszban (Németország-Horvátország 2:1)

  • - vadak -
  • 1996. június 27.

Sport

- vadak -

Amikor egy Slaven Bilic nevű gasztarbajter előbb barátságosan megpaskolta, majd tüdőn rúgta a földön fekvő Ziege középpályást, hirtelen vége lett mindennek. Nem mintha addig olyan nagyon lehetett volna drukkolni a horvátoknak, de mégis. Végső soron: mitől volt jobb Ceausescu Steauája 1986-ban a BEK-döntőben, vagy a tömeggyilkos cukrász Zvezdája 1990-ben, mint Tudjman "történelmi küldetést teljesítő fiai" 1996-ban; és Belodedici és Stojkovic-Piksi művészetének elfogulatlan élvezetét mit sem homályosította a tény, hogy az épp aktuális fasiszticski rezsimszki a győzelmet saját tulajdonává stilizálta. (Ad absurdum: mi köze Rákosinak Puskáshoz? Persze sok, no de kérném alázattal...) A horvátok - felületes sajtószemlém alapján ítélve - ezúttal leginkább az "Európával" szembeni frusztrációikat gyömöszölték bele a futballba: bebizonyítani, hogy "ott vannak", illetve legyőzni azokat, akik ezt nem hiszik el, s ezáltal bebocsáttatni közéjük, sőt, rögtön le is alázni őket. (Mintha bárkit is érdekelne, hogy hol eszi a fene a horvátokat.) Az igazán ellenszenves az volt, hogy ehhez mindössze egy félidőnyi futballt produkáltak (a dánok ellen, talán), a többi belefulladt a nagyképűség és a kishitűség egymást váltó görcseibe, az ostoba ravaszkodásba (hogy kikapni a portugáloktól, és így elkerülni az olaszokat), meg a végén a sunyi brutalitásba. Bilic meg Stimac vérben forgó tekintete a németek elleni meccs alatt, amikor már minden veszve kezdett lenni, és evvel mintegy párhuzamosan Vlaovic meg Suker bénázása az ordító gólhelyzetekben arra a valamely távoli vidékről Bécsbe érkezett élőállat-kereskedőre emlékeztetett, aki a Grinzingben vásárolt szakmunkásnőnek először hosszú előadást tart (anyanyelvén) a marhapiac aktuális kérdéseiről és a hazájában épp folyó szabadságharc állásáról, azután pedig, felbőszülve saját tehetetlenségén és alkalmi partnere értetlen tekintetén, az illető hölgyet agyba-főbe veri.

A kudarc mélységeit látni egyelőre lehetetlen. Ez a horvát csapat, ha tetszik, ha nem, még Jugoszláviában nőtt fel, egy másik ország termelte meg őket: Bobanék jugoszlávként nyertek ifi-VB-t 1987-ben. Úgy, ahogy az öregedő bolgár és a román zsenik is egy másik, letűnt rendszerben tanultak meg focizni. Az a világ, ami most jött, erre alkalmatlan.

Hagi menthetetlenül csúszik lefelé; Sztojcskov alig fér be a Parmába, Lecskov anyósa Lecskov bőröndjébe; Balakovért a Stuttgart után állítólag a MÉH jelentkezett. A horvátok legjobbjai harminc felé járnak, több esélyük nincs; a levezető mozgás a nagy nyugati bajnokságok alsóbb régióiban, netán a másodosztályban; aztán a sörmeccsek, szerény díjazásért, a burgenlandi falusi kocsmárosok által szponzorált csapatokban. Utoljára láttuk őket. És utánuk nincs semmi.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.