Világ proletárjai (Anglia-Spanyolország 0:0, tizenegyesekkel 4:2)

  • - kk -
  • 1996. június 27.

Sport

- kk -

Az angolok meg a spanyolok nagyjából olyan történelmi viszonyban vannak egymással, mint a románok meg a magyarok, az utóbbi időkben talán valamivel absztraktabban járják le, de utálják egymást, még a kora újkorból talán, aztán volt még Amerika gyarmatosítása, chicanók meg a jenkik, szóval rossz nekik egymással. Az angolokat valamiféle úriember-absztrakciókkal szokták ábrázolni, de van nekik egy proletariátusuk, na ahhoz képest semmi nincs sehol, és a foci azért az ő sportjuk.

Még akkor is, ha bizonytalan a jövőjük, ha a németekkel játsszák is az elődöntőt, és korántsem kizárt, hogy le lesznek gázolva, bele lesznek darálva a németekbe, és kínosan fognak vigyorogni utána: Pearce a tizenegyese után, a borvirágos orrával, ahogy rohan, van olyan paradigmatikus jelenség, mint mondjuk Varsóban a Tudomány és Kultúra palotája, aminél effektívebb proliemlékmű ritkán akad. Talán néhány bevásárlóközpont Németországban, csak annak összetettebb a jelentéstartalma, állítólag. Meglehet, semmi köze semmihez. De a foci, az egy birodalmi sport, olyan, mint a nagyregény, vannak mindenféle országok (Hollandia, Dánia, egy időben a magyarok állítólag, Románia stb.), amik felbukkannak, aztán eltűnnek. Anglia, Németország, Oroszország, Olaszország, ezek a birodalmi tudatú csapatok viszont maradnak (ha a válogatottjuk épp nem, akkor a csapataik vannak benne folyamatosan a világélvonalban), csak Franciaország marad távol a klubból - bár Hollandia legyőzésével ők is valami nagyon hasonlót műveltek, mint az angolok a spanyolok ellen, csak talán nem olyan látványosan.

A birodalmaknak ugyanis másmilyen a proletariátusuk, mint azoké az országoké, ahol legfeljebb a szomszéd megverésében reménykedhetett az ember egész történelme során: még nagy, tehát történelmi léptékben is ezt a gyakorlatot intézményesítették. A portugál, a cseh, de még a holland csapat sem énekli a himnuszukat, az angolok, németek, oroszok viszont lelkesen harsonázzák túl a fúvósegyüttest, hogy öröm hallani. A birodalmi proliban igenis van nemzettudat, nemcsak a kocsmából hazafelé tántorogtában, amikor lámpaoszlopoknak tart előadást közös hazájuk sérelmeiről, vagy a nyugati bevásárlóközpont előtti parkolóban, csomagoláskor, amikor a szajré sehogy se akar beférni a csomagtartóba, a pótkerék, a marmonkanna és a nagyi mellé, hanem akkor is, amikor a hazája nevű absztrakcióért küzd.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.