Gyorskorcsolya-vb: Napfény a jégen

  • Para-Kovács Imre
  • 2001. február 15.

Sport

és azt mondja, hogy milyen szép ez az ország, csak kár, hogy magyarok lakják.
Ilyenkor mindig népem védelmére sietek, és hosszasan győzködöm, hogy milyen nagyszerű embereket adott ez az ország a gyorskorcsolyasportnak, a futballnak, a nemzetközi fafaragó életről nem is beszélve, de csak fitymál, aztán odébb megy. Mint később kiderül, egy harmincöt fős csapat tagja, akik utálják a gyorskorcsolyát, fogalmuk sincs, mit keresnek itt, ők tulajdonképpen futballszurkolók, és csak azt látták, hogy indul egy busz narancssárga ruhás emberekkel.

A szokatlanul meleg idő miatt szünetelnek a versenyek, a kezdést fél hatra ígérik, úgyhogy van idő feltérképezni a világbajnokság szatellit intézményeit, például az öltözőket és a vendéglátó-ipari egységeket. A restaurant feliratot viselő sátor, ahol a minden bizonnyal alapos válogatás után megbízott csapat mérte az ételeket, nem okozott nagyobb meglepetéseket: hétszáz forintért műanyag tányérba mérték a gulyáslevest, de volt még palacsinta is kétszázért, amivel tulajdonképpen az étlap végére is értünk, ha nem akarunk megemlékezni a szendvicsekről, márpedig nem akarunk.

A holland és norvég szurkolókat mindez nem döbbentette meg, hiszen jártak ők már ennél rosszabb helyen is, csak akkor néztek furcsán, amikor a pultoshölgy tagoltan és érzékenyen arra biztatta egyiküket, hogy aprót, érti, aprót adjon, és a nyomaték kedvéért többször a kasszára mutatott, amiben csakugyan aprópénzek hevertek. Rengetegszer leírtunk már hasonló eseteket, igazából már poénkodni sem lenne kedvem a jelenségen, hogy egy nemzetközi rendezvény kiszolgáló részlege annyira, de annyira magyar, hogy sírva kell vigadni tőle.

A VIP-étterem már kategóriákkal jobban funkcionált, csak azt nem értem, hogy miért kellett a sátor bejáratára ötszörös életnagyságban elhelyezni egy a Parlament előtt hegedülő, bajuszos parasztot, mellé pedig egy copfos holland parasztasszonyt, mert ha a rendezők kedvességnek szánták, akkor lehetett volna még a dolgon csiszolni egy kicsinyt mind művészileg, mind emberileg.

A holland fúvószenekart azonban semmi sem zökkenthette ki a ritmusból, amint megjelentek, azonnal megbolondult mindenki, a saját szememmel láttam például, hogy egy tehénjelmezes férfi két békával ugrándozott, miközben jól szituált családanyák és családapák narancssárga műhajakban énekeltek és táncoltak. Hibátlan hangulat volt, egy darab Hollandia, amit csak erősített a Vajdahunyadvár makettjellege és a belvíz jellegű időjárás.

A városligeti csónakázótó egyébként is tökéletes helyszín egy nagyszabású nemzetközi rendezvény lebonyolítására, a versenyzők is gyönyörködtek a látványban, csak azt nem értették, hogy miért nem lehet az öltöző és bemelegítő teremben kezet mosni, valamint, hogy miért kell kijárniuk a ház előtti hordozható vécékbe, de ez persze nem von le semmit a szervezők odaadó munkájának értékéből, hiszen amit lehetett, megtették, a Városligetet csak nem lehetett átépíteni egy kétnapos rendezvény miatt.

A gyorskorcsolya, mint az talán az eddigiekből kiderült, a hollandok és az északi népek között a legnépszerűbb. A hollandok azért szeretik, mert meglehetősen lapos országukban kiválóan lehet gyorskorcsolyázni, az északiak pedig azért, mert ott gyakran van hideg. Ezt egyébként eredményeik is tükrözik, tehát különösen büszkék lehetünk arra, hogy a mi lányaink beférnek a legjobbak közé (Egyed Krisztina 19., Hunyady Emese, aki osztrák színekben indult, 13. lett), annak ellenére, hogy Magyarország se nem elég lapos, se nem elég hideg.

Para-Kovács Imre

Figyelmébe ajánljuk