Magyar Narancs: Sok sportoló van a családodban, de vízilabdázót nem látok köztük.
Magyari Alda: És kapust sem találsz! Mindenki sportolt a családban, csak mindenki mást csinált. A nagymamám ifjúsági Eb- és vb-győztes diszkoszvető volt, a nagypapám vívott, az anyukám kosárlabdázott, az egyik nagybátyám röplabdázott. Anya miatt kosaraztam én is, meg a röplabdát is szerettem, de a térdem nem bírta ezeket a mozgásformákat. Úszóból lettem vízilabdázó, miután olyan általános iskolába jártam, ahol még a tornát és a birkózást lehetett választani. Az úszás megfogott, szerettem. Aztán, ahogy idősödtem, egyre unalmasabbnak tartottam. Kilencévesen megkérdeztem anyától, mi lenne, ha a vizet és a labdát összekötnénk? A Honvédban kezdtem, mezőnyjátékosként. Már az első edzésről úgy mentem haza, hogy ez az én sportágam, éreztem, hogy számomra ez a minden, ebben szeretnék olimpiai bajnok lenni. Igaz, akkor még azt gondoltam, a világ legjobb bekkje leszek.
MN: Hogyan lettél végül kapus?
MA: Két év után, egy edzésen valahogy bekeveredtem a kapuba, és rögtön azt mondtam, soha többé nem jövök ki onnan. Pedig gólt lőni is szerettem, de sokkal jobb érzés volt kivédeni a lövéseket, látni azt, hogy az ellenfélnek ez mennyire rossz, még egy kapott gólnál is lesújtóbb. Ezt gondoltam 12 évesen is, és ezt gondolom ma is. Tetszett, hogy csapatsportág és a sikerhez mindenki kell, megéreztem, hogy milyen az együttműködés – teljesen más az úszáshoz képest, ahol csak én és az edző vagyok. Ugyanakkor a kapuban is egyedül vagyok, ráadásul az utolsó pont a csapatban. És mivel az első három évben kisebb labdával játszottunk, még a kapumból is tudtam gólt lőni.
MN: Otthon simán átment a döntésed?
MA: Egy hónapig titkoltam, aztán egy nap úgy mentem haza, hogy „képzeld, anya, kapus lettem”. Teljesen lefagyott. Anno úgy vitt le Tóni bá’-hoz (Rottler Antal 9-től 18 éves koráig volt Alda edzője a Honvédban – a szerk.), hogy „bármi lehet a gyerek, csak kapus nem!” Ahogy felocsúdott, annyit mondott: „Jó, de ha jön a labda, húzd le a fejed és bukj le a víz alá!” És hogy kijön a következő meccsemre, és nagyon reméli, hogy nem fognak fejen lőni, mert ő azt nem bírná ki. „Anya, még egyszer sem lőttek fejen.” Elkezdődött a mérkőzés, elhozta az ellenfél a labdát, első támadás, megúszás, jövök ki krisztusba, erre izomból fejen lőnek, a labda kipattan, a lelátóról meg hallom anyát: „Ne, Csibe, mondtam, hogy húzd le a fejed, ha jön a labda!” Sokkot kapott, most azonnal jöjjek ki a kapuból! Én meg nem hittem el, addig még sosem történt ilyen, erre jön anya, ezzel fáraszt. Mondtam is neki, hogy ezt ő vonzotta be. „Kösz szépen, ez a te hibád!”
MN: Nincs is benned félelemérzet?
MA: Ha a fejemmel kell védeni, azzal védek. Be is törhet, nem zavar. A legtöbb női kapus elhúzza a fejét, és nekem is vannak érzékenyebb napjaim, amikor közlöm is a véleményemet. Hogy ne haragudjál már, de két méterről miért lősz arcon, amikor ezt a hatalmas kaput kell eltalálnod, én pedig csak ekkora vagyok benne? Volt, hogy megrepedt az orrom, meg olyan is, hogy betört a fejem, spriccelt a vér, a többiek szóltak, hogy menjek már ki, én meg mondtam, nem fáj, mehet tovább. Meccs közben a fájdalmat sem érzem. Jó, amikor az olimpián kiugrott a kisujjam, az tényleg durva volt, nagyon fájt, pláne, hogy magától csak félig ment vissza, meccs után rakta helyre az orvos. De amikor elkap a flow, csak később jön, hogy baszki, mi történt a kezemmel?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
