Magyar Narancs: Vonzod a bajt?
Dombvári Bence: Amikor anyukám a tavalyi kokainügy után azt mondta, nyugi, mindig van lejjebb, én visszakérdeztem: innen, hova? Hát, igaza volt, tényleg van.
MN: Hányszor pörgetted már végig a fejedben, hogy mi történt? (Erről lásd korábbi cikkünket: Kígyófészek, Magyar Narancs, 2016. július 21.)
DB: Egyszer sem, mivel nem volt konkrét története ennek az egésznek, csak annyi, hogy megbuktam. Azt meg hiába pörgetem le, nem segít. Inkább próbálok minél kevesebbet gondolni rá. Sokan mondják, beszéljem ki magamból, mert attól jobb lesz, de én itt még nem tartok. Sokan próbálnak segíteni, sokan biztatnak, sok levelet kapok. Ez egyrészt nagyon jólesik, örülök és köszönöm, másrészt viszont nagyon rossz, mert egyelőre abban a stádiumban vagyok, amikor még nem fogadom el, hogy ez történt. Úgy érzem, az a jó, ha nem foglalkozom vele. Hogy nem szabad rá gondolnom. Most ezzel tudom lelkileg segíteni magam. Persze, minden egyes levélre személyesen válaszolok, de ahányszor válaszolok, annyiszor esik nagyon rosszul, hogy ez velem megtörtént. Az egyedüli módszer ennek az időszaknak a könnyebbé tételére most a teljes megtagadás, hogy olyan dolgokat csinálok, amik egyáltalán nem emlékeztetnek erre, csak olyanba fogok, ami teljesen kikapcsol és eltereli a gondolataimat. Az olimpiát is elzárom magamtól, ha meghallom a rádióban ezt a Kate Perry-számot, már kapcsolok is tovább. És egyelőre még az érzéseimet sem tudom kordában tartani, amikor például Hufival (Hufnágel Tibor, Dombvári társa a párosban – a szerk.) találkozom, elég meglátnom és elbőgöm magam. Pedig tíz éve nem sírtam. De tudom, hogy mennyire szeret engem és tudom, hogy neki legalább olyan rosszulesik ez a történet, mint nekem. Együtt harcoltuk ki az olimpiai indulás jogát, de én nem ülhetek majd benne a hajóban. Rajta keresztül még jobban érzem ennek az egésznek a súlyát.
MN: De mégiscsak sztanozololt találtak az A és a B mintádban is.
| ||
DB: Ezért is ennyire abszurd ez az egész. Mert ez egy olyan doppingszer, amit kúraszerűen kell szedni, ráadásul olyan kis mennyiségben, mint amennyit nálam találtak, nem is érdemes. És még itt van ez a két ellenőrzés közötti háromhetes időszak (május 19., Duisburg, pótkvalifikációs világkupa és június 9., négyes olimpiai válogató Szolnokon – a szerk.), ami alatt egy ilyen kúrát nem lehet lefolytatni. Ha mégis megtettem volna, akkor olyan magas lett volna a sztanozololszintem, hogy kiveri a mérőt, és a gép besípol. Az én esetemben azonban olyan kis mennyiségről beszélünk, mintha egy 50 méteres medencében egy csepp sztanozololt találtak volna. És amit egyébként ilyen kis mennyiségben a világon összesen két akkreditált laboratóriumban tudnak kimutatni. Vagyis ha egy másik laborba vitték volna a mintámat, akkor én most megyek az olimpiára. Ez az egyik, ami nagyon idegesít, és amivel nem is nagyon tudok mit kezdeni. Mindenesetre ilyenkor azért hajlamos vagyok elhinni, hogy tényleg létezik az a besúgórendszer, amiről Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport (MACS) vezetője beszélt pár hónapja egy doppingellenes előadásán. Eleinte kételkedtem ebben, de most már olyan, mintha ez valóban működne, és aki ezt tette velem, aki közbenjárt abban, hogy ez a szer a szervezetembe kerüljön, az közbenjárt abban is, hogy melyik laborba jusson el a mintám. És Horváth Bencéék esete is ezt erősíti bennem, hogy ők is ennek a besúgóhálózatnak lettek az áldozatai. Háromszor vettek tőlük a doppingellenőrzés során vért – én nem nagyon emlékszem, hogy a 17 évem alatt ilyesmi egyszer is előfordult volna velem –, náluk is tudatosan kerestek valamit, amit egyelőre nem találtak meg, de tudták, hogy ilyen módon esetleg le lehet őket buktatni. És pont ez a lényege ennek: rá lehet mutatni bizonyos dolgokra, amiket egy doppingellenőr amúgy nem láthat, hiszen nem tudja, mit keressen, mert mindenre nem vizsgálhat egyszerre. Vért venni sem mindig lehet, mert ez anyagilag is hatalmas teher a kajakszövetségnek és a MACS-nak is.
MN: Amikor kiderült, hogy pozitív a június 9-i A mintád, mi volt?
DB: Épp az Eb-t követő egyhetes pihenő után voltunk, örültem, hogy végre Szolnokon edzhetek, kezemben volt a lapát, hogy akkor most itt az ideje a kemény melónak, felkészülünk rendesen az olimpiára, tényleg motivált voltam. És akkor Storcz Botond hívott (a kajak-kenu válogatott háromszoros olimpiai bajnok vezetőedzője – a szerk.), hogy menjek fel Pestre, mert nem írtam alá egy MOB-os papírt. Gondoltam, ha ő mondja, tényleg nagyon fontos lehet. Aztán benyitottam és ott ült a teljes vezetőség. Akkor már tudtam, hogy valami nagy baj van, majd Baráth Etele (a Magyar Kajak-kenu Szövetség elnöke – a szerk.) mondta, hogy sztanozololt találtak, és kérdezték, doppingoltam-e? Először visszakérdeztem, hogy sztanozololról beszélünk-e tényleg, aztán átfutott az agyamon, hogy csak vicc az egész. Aztán arra gondoltam, elcserélték a mintákat, vagy valamit elszúrtak és ez egy véletlen, az enyém nem lehet, mert én soha nem nyomtam magamba ilyen szert és soha nem is doppingoltam. Aztán megkérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy nem mehetek az olimpiára? És amikor azt felelték, igen, hiszen ez egy pozitív minta, akkor összetörtem. Kértem, hívjuk Horit (Horváth Gábor, a Honvéd kajak-kenu szakosztályának kétszeres olimpiai bajnok vezetője – a szerk.), tudtam, egyetlen értelmes szó sem fogja már ott elhagyni a számat. Aztán húsz perc múlva, amikor Hori megérkezett, újra elbőgtem magam. Aztán elvitt az ügyvédekhez.
MN: A poligráfos hazugságvizsgálat, amit a Honvéd kért, milyen volt?
DB: Műanyag gatyában mentem és egy bőrszékben ültem kettő és fél órát, 35 fokban egy 3 négyzetméteres szobában, egy viszonylag ijesztő hangú orvossal. Ez egy rossz ötlet volt részemről, legközelebb pamutgatyában megyek… Nagyon leizzadtam, ennek ellenére zökkenőmentesen ment, az eredmény is negatív lett, egyértelműen megállapították, hogy nem vettem be ilyen szert. Vagyis akik egy picit is kételkedtek abban, hogy igazat mondok, ezzel választ kaptak. Ez egy profi szerkentyű, elvileg átverhetetlen. És ugyan a gyakorlatban mindent át lehet verni, de nem hiszem, hogy én ehhez elég felkészült lettem volna, sőt az előzetes teszteken is az jött ki, hogy nekem ez nem megy.
MN: Ha lenne ilyen utólagos lehetőség, hogy bármit másképp csinálhatsz?
DB: Ha visszamehetnék az időben, akkor azt mondanám magamnak, hogy csak a piros kulacsaimra figyeljek. Mert 99 százalékig biztos vagyok abban, hogy ezek közül valamelyikbe tette be valaki ezt a szert. Hat-hét ilyen van nálam egyszerre egy időben és egy helyen egy edzőtáborban, különböző italokat tartalmaznak. Igyekeztem mindegyiket szem előtt tartani, igyekeztem nem ott felejteni egyiket sem mondjuk a hangár előtt, hogy még véletlenül se nézze be senki. Igaz, a szobákat nem zártuk, mert egész nap ki-be mászkáltunk, sokszor különböző időpontokban, és nem is akartunk úgy élni, hogy eldugdossuk a szobakulcsot. De az utolsó időkben már nem is B betűket rajzoltam a kulacsaimra alkoholos filccel, hanem X-eket, miközben magamban arra gondoltam, ne legyek már ennyire paranoiás. Most meg az a legszörnyűbb, hogy még tippem is van, ki tehette.
MN: Ha visszamehetnél, nem kötnél egy olyan okos kompromisszumot, hogy elengeded a négyest?
DB: Nem, még akkor sem, hogy ha így utólag visszanézve valóban úgy tűnik, hogy a négyes miatt voltam útban. Amikor megnyertem az egyest és Hufival a párost is, a Honvéd kitalálta, hogy legyen egy saját négyese is, amiben Hufnágel Tibor ül az első lyukban, én a másodikban, Ceiner Benjámin a harmadikban és a Vasasból Kugler Attila a negyedikben. Azt érzékeltük, hogy rajtunk kívül senki sem akarta, hogy ez a négyes elinduljon a válogatón. Kati néni (Fábiánné Rozsnyói Katalin, a Vasas edzője – a szerk.) nem akarta benevezni Kuglert, mire megkértük Csabai Edvint, akinek a szövetség szakmai igazgatójaként van ilyen joga, hogy nevezze be ő. Először azt mondta, rendben, majd azt, hogy inkább Somorácz Tamást nevezné be. Ezen mindannyian felháborodtunk, hiszen úgy készültünk és gyakoroltunk, hogy a negyedik lyukban Kugler Attila ült és nem Somorácz Tamás. Végül fél nappal a verseny előtt kiderült, hogy mégis mehetünk, majd történt, ami történt: lenyomtuk őket. Úgy, hogy pár órával a verseny előtt odajött hozzám a rivális négyes egyik tagja és olyanokat mondott, hogy minek kell nektek négyest jönnötök, akkor sem viszitek el, ha nyertek, tudod, hogy ez ettől még nem lesz lejátszva. De ilyesmit már korábban, az edzőtáborban is mondott. Aztán a négyes győzelmünk után vittek el doppingvizsgálatra, aminek az eredménye pozitív lett. Utólag visszagondolva az volt velem a gond, hogy pofátlan módon három számot akartam menni az olimpián, amit szerintem el is bírtam volna. De konkrétan a négyes miatt jelentettem problémát.
MN: Pénzről szól?
DB: Igen, rengeteg pénz forog kockán, ebben a sportágban az olimpia az egyetlen kiugrási lehetőség, egyetlen vébégyőzelem sem ad ekkora ázsiót. Miközben ugyanarról a versenyről beszélünk egyébként, ugyanazok a versenyzők állnak rajthoz. Csak az egyik egy vébé, a másik pedig az olimpia, amit csak négyévente rendeznek. És most egyesek kapzsibbak lettek a korábbi évekhez képest.
MN: Te is?
DB: Nem azért szerettem volna három számot indulni, mert azzal több pénzt kereshettem volna. Hanem mert azt gondoltam, hogy ha valaki 23 évesen fejben és fizikailag is meg tud felelni egy ilyen kihívásnak, akkor hadd csinálja már meg, és hadd juttassa ki a csapattársait is. Hori miatt is akartam, aki nagyon szerette volna, hogy menjen ez a négyes, Ceiner Benji miatt is, és persze, magam miatt is, hogy bebizonyítsam: négyesben is ugyanúgy tudok teljesíteni, mint egyesben és párosban.
MN: Nehéz veled?
DB: Igen. Sosem voltam jó gyerek, már kiskoromban is azért küldtek el kajakozni, mert verekedtem az iskolában. Három-négy évvel ezelőtt pedig beszippantott az éjszaka, elég züllött életmódot folytattam egy élsportolóhoz képest. Ennek is lett a következménye a tavalyi drogbotrányom. És ez változott meg az utóbbi egy évben, a kokainügy után. De sosem voltam mintagyerek, nehéz velem bánni, nehéz dolga van velem az edzőmnek, Kiss Istvánnak is. Nehéz kezelni azt, amikor úgy érkezem meg a hétfői edzésre, hogy ki vagyok még ütve a hétvégi buli után. Hogy gyakorlatilag az egész heti edzés végén, még szombat délután hulla fáradtan is jobb formában voltam, mint amilyenben aztán hétfőn meg-megjelentem. Ilyenkor Vidi teljes joggal ideges. Velem ez a nehéz. Vagy az, amikor feltámad bennem a vágy a szolnoki edzőtáborban, hogy most azonnal be kell mennem a városba, azonnal le kell gurítanom pár fröccsöt és azonnal csocsóznom kell a haverokkal. Másnap azért nem vagyok olyan jó formában.
MN: És csapattársként milyen vagy?
DB: Azt nem mondom, hogy kívánni sem kívánhatnának nálam jobbat, de például pont Hufi az, aki tudja, hogy én attól csak jobb leszek, ha leadom a stresszt. Hiába vagyok kiütve hétfőn és esetleg még kedden is, szerdától szombatig olyan edzésmunkát végzek, amire a hétvégi stresszoldás nélkül nem lennék képes.
MN: A pia miért kell?
DB: Ezért, hogy levezessem a stresszt.
MN: Min stresszelsz?
DB: A kajakozáson. Az edzésen. Hogy nem okoz örömöt a sportág. 17 éve csinálom és 17 éve nem okoz örömöt. Nem a szívem választotta, hanem az osztályfőnököm szólt, hogy keressünk valami sportágat, mert ez így tarthatatlan. A szüleim pedig fogtak, és levittek kajakozni.
MN: Miért maradtál?
DB: Nem azért, mert azt mondták, tehetséges vagyok, az csak jó 9 évvel később derült ki. Hanem mert apu azt mondta, járnom kell.
MN: Addig mi volt?
DB: Teknősbéka-nézegetés, fürdés edzések után, haverok, hülyülés, edzések lecsalása, lődörgés, tanulásról való ellógás, ürügy. Ezek.
MN: Akkor se szeretted?
DB: Nem. Soha nem szerettem kajakozni. És ezt nem azért mondom, mert most meg vagyok sértődve a sportágra. Csak eddig nem nagyon beszéltem erről. Általában inkább olyanokat mondtam, amiket az emberek szerettek volna belém látni. Soha nem beszéltem erről igazán őszintén, soha nem mondtam el, hogy én igazából utálom ezt a sportágat. Rossz fényt vetett volna rám és most is rossz fényt vet rám… Én a két edzés közötti időt szeretem. Szeretek edzőtáborban lenni, szeretek jókat kajálni, este playstationözni, jókat röhögni a csapattársaimmal. Szerettem a sevillai edzőtáborban hétvégén elmenni és meginni egy pohár bort, vagy enni egy jó halat, szerettem Abu-Dzabiban a szabadidőmben csúszdaparkba járni. Nekem a kajakon belül csak az tetszik, ami pihenés. Nyilván a könnyebbik része. Szeretek jókat aludni kaja után tele hassal. De az edzés részét, ami egy kínszenvedés, azt gyűlölöm. Hogy reggel, amikor felkelek, már tudom, megint kőkemény fizikai fájdalmakkal teli napom lesz. Megint nyomnom kell, és amikor már úgy érzem, elértem a teljesítőképességem határát, még jobban kell nyomnom. Azt gyakorlom, hogy az agyam ne blokkoljon le és a kezem ne tegye le a lapátot, amikor jön ez a horror. És minden kajakos ezt csinálja, csak én nagyon rosszul viselem: egy szörnyű szellemi és fizikai stressz a testemnek. Nagyon kevés olyan pillanat van a kajakomban, a vízen, amiről azt mondom, hogy ezért érdemes elkezdeni és csinálni ezt a sportágat. Létezik ilyen pillanat, de rettentő ritka.
| ||
MN: Mikor van mégis?
DB: Két-három havonta előjön egy olyan formám, ami engem is meglep, amit én sem tudok megmagyarázni: beülök a kajakba és erő nélkül lekajakozok mindenkit. Ha ez pont versenyen történik, az általában jól sül el, vagyis még kamatoztatni is tudom. De ha csak edzésen – ami számomra mindig is a legrosszabb része lesz ennek az egésznek –, akkor is jó érzéssel szállok ki a kajakból. Olyan, ami ezen kívül örömöt okozna a vízen, az edzésen, olyan nincsen. És azt is tudom, hogy ilyenkor is ugyanúgy meg kell csinálnom az edzést, ami csak parányival lesz könnyebb. De ez a könnyebbség nagyon jó. Ez olyan, mint abban a Jean-viccben, hogy hogyan okozzon örömöt a kutyájának. Ismered?
MN: Nem.
DB: Jeantól megkérdezik, hogy miért kötötte ki a kutyát? Mert hogy fog majd örülni, amikor elengedem. Ez pont ilyen. Ugyanígy érzem magam: milyen szuper lesz, ha három hónap múlva eljön az a forma arra az egy edzésre, amikor egész jól fog menni. Fogalmam sem lesz, hogy mitől, hogyan megy így, de néha, tudat alatt eljön és úgy érzem, hogy világbajnok lehetnék azon az edzésen. De ez tényleg csak egyszer jön. Szerencsére vannak ezt megközelítő formáim is, amiket versenyen elő is tudok valahonnan varázsolni, néha mondjuk el sem tudom képzelni, hogy honnan, de van egy-két ilyen edzés is. Az összes többi, 100-ból 99, fos. És ez még egy nagyon enyhe kifejezés, amivel megpróbálom jellemezni, hogy milyen egy átlagos edzés nekem. Hatalmas nagy szenvedés. És látom, hogy mások is így szenvednek, csak én náluk rosszabbul bírom.
MN: És ha nyersz, az nem ellensúlyozza?
DB: Idén minden egyes nyerés egy lépést jelentett az olimpia felé. De felnőttvébén, olimpiai távon, 2013-ban volt az utolsó normális eredményem: egy 3. helyezés. Az jó érzés volt, de ha csak négyévente lesz ilyen, akkor nem fogom csinálni. Egyébként a nyerés sem olyan érzés, mint amikor például wakeboardozom. Abban örömömet lelem, mindig megvan a tanulás élménye, örülök, ha valami sikerül és boldogan megyek haza. A kajakban meg szétgyűröm magam.
MN: És a tehetséged?
DB: Az én tehetségem az, hogy magasabb a felső testem. Tulajdonképpen egy velem született testi adottság. Nagyon magas az ülőmagasságom. Ennyi. Ha magas az ülőmagasságod, annak kajakban számtalan előnye van. Nekem extrán magas. Ezért vagyok jó. Az pedig, amit még rólam mondanak, hogy többnyire az 1000 méter végén is siklik a hajóm, az a 17 év eredménye. Egy 3:30 alatti jó pálya lényege és szerintem egyetlen lehetséges kivitelezési módja az, hogy ha tökéletesen osztod be az erődet: sohasem mehetsz gyorsabban annál, mint ahogy adott 100 méterre belőttétek a sebességed. Hogy minden egyes méteren pontosan annyi energiát fektetsz be, amennyit kell. Én tartalékolok, nagyon takarékosan evezek és viszonylag jó technikával. Ezért van az, hogy az utolsó 200-on nekem még van energiám, a többieknek meg már nincs. Meg aztán a feljövő hajónak van egy hatalmas ereje: tudat alatt begyorsulsz. Ami amúgy nem mindig jó, mert a tested nem lesz erősebb, az ugyanúgy besavasodik.
MN: Olyankor mi van?
DB: Olyan fizikai fájdalom, amitől legszívesebben ordítanék. Először a tüdőm kezd el fájni, mert sajnos nem vagyok állóképes versenyző. Aztán elsavasodnak az izmaim, az egész testem, a lábam, a combom, a vállam, az alkarom, a csuklyás izmom, és a végén már azokat az izmokat is használom erőkifejtésre, amiket edzésen addig nem, mert már nincs más, amit használhatnék. Közben az agyam is savasodik, hülyeségekre gondolok és megpróbálom becsapni az agyamat, azt hazudom magamnak, hogy meg bírom csinálni. Duisburgban, amikor tudtuk, hogy csak az első hely ér kvótát, ez kétszer is sikerült, egyesben és párosban is. Edzésen csak kevésszer.
MN: Anyukád most mit mond?
DB: Hogy hagyjam az egészet a francba! Úgy látja, nemkívánatos személy vagyok a sportágban, menjek inkább ki Olaszországba hozzá, keresünk valami takarítói állást és közben nyelvet tanulok.
MN: És?
DB: Még nem tudom, gondolkodom ezen is. Az biztos, hogy könnyebb lenne az életem… Lejárogatok kondizni, mert Hori azt tanácsolta, hogy tartsam magam formában. De 60 kilóval 30 fekvenyomás motiváció nélkül csak 25. Tate Smith – ő az ausztrál olimpiai bajnok négyes vezérevezőse, az egyetlen, aki olimpián le tudta győzni a Kammerer-féle egységet, és akivel két éve ugyanez történt a szolnoki edzőtáborban – feleségétől kérdeztem, elmúlik-e majd egyszer ez a fájdalom. Azt felelte, hullámokban tör rá a férjére, hol dühös, hol szomorú, de múlni nem múlik. Pedig az ő élete már sínen van, nyert olimpián aranyat, gyönyörű családja van. És ezzel nem sajnáltatni akarom magam, csak hiába mondja azt Tiszeker Ágnes a telefonba, hogy pontosan tudja, mit érzek. Mindenki megpróbálja elképzelni, senki nem tudja rajtam kívül. Olyan, mintha meggyilkoltak volna. Tönkretették az életemet.
MN: Mire számítasz?
DB: Sajnos abban már nem reménykedem, hogy felmentenek, mert azzal elismernék, hogy valahol valakik hibáztak. Ennek a felelősségét szerintem senki sem vállalja magára. Várjuk a rendőrségi nyomozás végeredményét, ha ott legalább az idegenkezűséget megállapítanák, az kedvezően befolyásolhatná a végső döntést. Ha két évre tilt el a WADA, akkor folytatom, elsősorban Hori és a klubom miatt, mert ennyire bíznak bennem, de pokoli nehéz lesz, nem is látom, hogy fogom végigcsinálni, és hogy tudok majd visszatérni ebbe a sportágba a történtek után. Lehet, összeállunk majd Kucserával, Dudás Mikivel, Horváth Bencével és megalakítjuk a bukottak klubját. Négyéves eltiltásnál viszont abbahagyom. Akkor elmegyek pizzafutárnak. Ezen idáig mindenki röhögött, de olyan dolgokat szeretnék most már csinálni, amiket valóban élvezek. És simán el tudom képzelni, ahogy ülök a szar kis motoromon, húzom a bajszát és én vagyok a város királya. Lavírozok a dugóban, nem kell fizetnem a parkolásért, számíthatok a jattra.
MN: Nézed majd az olimpián a kajakversenyeket?
DB: Csak a Hufnágel–Ceiner párost fogom, az az egyetlen szám, amit majd bőgés nélkül kibírok.
