Húsz évvel ezelőtt a Budapest Sportcsarnok a magyar hokiválogatott sikerével debütált, az elődök itt harcolták ki a B csoportba jutást. A megálmodott koreográfia szerint Ocskayéknak a Budapest Sportréna (BSA) első nemzetközi sportrendezvényén kellett volna bekerülniük a világ legjobb tizenhat csapata közé.Pedig tavaly már majdnem sikerült, másodikok lettünk a Dunaújvárosban és Székesfehérváron rendezett Divízió-1-es vb-n, ami az új lebonyolítási rendszerben a B csoportnak felel meg. Példátlan módon idén ismét mi kaptuk a rendezés jogát, így a továbbjutás hovatovább elvárásként rögzült. Végül is a sikerkapitány Jan Jasko maradt, négy teljes értékű sorról beszélt, szuperkapusunk hazatért a Saint John Flamesből, ráhangoló meccsen legyűrtük a norvégokat, és az utolsó pillanatban Mádl Ferenc is aláírta Sille Tamás szlová-kiai védő honosítási papírjait.
Nem szégyen
A BSA az előzetes porhintés ellenére jégcsarnokként is megállta a helyét, bár ez csak addig volt téma, amíg el nem kezdődött a vb. A csapatok a szűkös öltözőkhöz plusz technikai helyiségeket kaptak, a jég is elkészült a rövid határidő ellenére. A pálya fölé függesztett többfunkciós eredményjelzőt lehet ugyan kritizálni, hiszen a játékosoknak nem sok hasznuk volt belőle, a "hazai - vendég: 1-1" viszonylathoz szokott nézőket viszont maximálisan kiszolgálta, az érdekesebb jeleneteket visszajátszották. A körítés amerikai hangulatú volt, és nemcsak a seregnyi, rózsaszínbe bújtatott pompon lánynak köszönhetően. Sehol nem lehetett ugyanis dohányozni, és a mérkőzés jellegzetes periódusaiban felharsant a We will rock you című tapsalávaló. A jegyek jól fogytak, a magyar-hollandon még bizakodó fél ház, a románok elleni összecsapáson már kilencezer néző töltötte meg a csarnokot, csak a tömeg fele annyi életösztönt sem vitt a szurkolásba, mint tavaly a pár száz fős fehérvári kemény mag. A VIP-páholyban ott volt Böröczki József (a Lewinsky-korszak olcsó Clinton-imitátora), Csintalan Sándor és a Kartell (pár bilétáért újból Ganxstáék szállították a vb indulóját, Ég a jég címmel), és felbukkant néhány üzletember is, szemük sarkában befektetői szándékkal. A széles körű csodavárásra simán rámehetett volna a csapat imázsa, ha a szurkolók nem józanabbak a sajtónál vagy a szakszövetség elnökénél, aki egy láda whiskybe fogadott a továbbjutásban. Így amikor a kazahok elleni kis különbségű vereséggel (4-1) gyakorlatilag már a harmadik meccsen elvesztettük a feljutás esélyét, a közönség díjazta a helytállást, és némi részvéttel állapította meg: Koreskovéknak elég volt tíz percre kozmikus sebességre kapcsolniuk, hogy leszámolhassunk illúzióinkkal. Az egykori szovjet és a tanulni vágyó magyar iskola osztálykülönbsége - hiába bírtuk tüdővel, hiába parádézott Szuper kapus és ütköztünk eleget - számszerűen kevesebb lett, mint ami a valóság. Az A csoport egyelőre nem a mi galaxisunk, a lengyelek elleni derbin legfeljebb arra kerestünk választ, hogy a csodakapacitásunk kifulladt-e a tavalyi vb-n. Kikaptunk (1-3), és ezzel harmadikak lettünk, de a lényegen az örömittas győzelem sem változtatott (volna): a sportág lehetőségei határán teljesít, miközben a létesítmények számát vagy a szakmai-szervezeti hátteret tekintve aránytalanul szűk bázisra számíthat. Bár ez sem lebecsülendő: az elmúlt 10-12 évben a hoki gyakorlatilag önerőből hajtotta végre a struktúraváltást, és jelenleg két egyesületnél (Alba Volán, Dunaferr) a felnőttcsapat játékosai profik, akik a fizetésért nemzetközileg mérhető eredményt produkálnak (amit a fociban már másfél évtizede joggal reklamálnak). A válogatott a tavalyi vb-ezüstnek is köszönhetően idén részt vehetett a fajsúlyosabb hokinemzeteket felvonultató Euroligában (EICC), és szoros meccseket játszva ikszelt például az olimpiai negyedik Fehéroroszországgal. A Dunaferr a negyedik körig jutott a Kontinentális Kupában, az Alba Volán pedig megnyerte a környező országok legjobbjai részére kiírt Interligát.
Jégtörők
1990 előtt a magyar hokisok évente átlagosan száz napot edzhettek a jégen, és óriási eseménynek számított, amikor a Belügyminisztérium pár meccs erejéig Újpestre hozta Melnyikovot, a szovjet csapat hálóőrét, az évtized légióshullámának korai hírnökét. A hazai játékosok a hoki mellett főállásban dolgoztak, illetve a külföldi túrákat használták ki némi seftelésre. A válogatott doyenjének, Kangyal Balázsnak virágüzlete volt, és éjjel egykor kelt, hogy időben megjárja a nagybanit. Míg Erdélyben vagy főként Szlovákiában a jégkorong szinte nemzeti(ségi) üggyé vált a szocializmus idején, a legenda szerint Rákosi úri sportnak tartotta, és akkor sem támogatták, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a versenyképesség záloga a rövid jeges szezon meghosszabbítását lehetővé tevő fedett csarnok. Mint általában a téli sportokra, a népszerűnek számító jégkorongra sem figyeltek oda. A nemzeti csapat beleőszült a C csoportba, ahová a gárda az 1983-as BS-beli győzelmet követően ismét visszapottyant. A magyar hoki állóvizét a külföldi (ukrán, román, szlovák) játékosok tömeges megjelenése - például Jászberényben a legendás kijevi sor - kavarta fel. A bajnokság vagy a kupa sorsáról ekkoriban a szezon előtti igazolás döntött, a Lehel, a Fradi vagy az Alba Volán legjobbjai - néhányuk legendás vodkanyelő kapacitása ellenére - a meccsek kétharmadában pályán voltak, és simán lekorcsolyázták a mieinket. (1994-95-ben végül három főben limitálták a légiósok számát.) A hazai korongosok számára a szakmai áttörést a Kercsó Árpád vezényelte, 1975/76-os korosztályra épülő Dunaújváros hozta meg, ami köré a korosztályos válogatott is szerveződött: az első felnőtt bajnoki idényében a csapat átlagban öt-tíz góllal múlta felül az ellenfeleket. A mai B csoportos tagságunk is lényegében ennek a jól menedzselt gárdának köszönhető. A külföldiek pénzt hoztak a jégkorongba, az állami támogatás hiánya viszont gyorsan lerendezte, kik képesek a profisport feltételeit megteremteni.
Divat, csarnok
Ma az eredményes felnőttcsapatok mögött szponzorok (önkormányzat, névadó támogató, magánbefektetők) állnak, fedett csarnokban edzenek, ahol akár évi 300 napot is jégen lehetnek a játékosok. Egykori nagy múltú csapatok megszűntek (Lehel SC) vagy statisztaszerepet játszanak (UTE, FTC), a mindenkori szövetségi kapitány 50-60 hadra fogható hokis közül válogathat. A szakemberek egyöntetű véleménye szerint a legnagyobb gond, hogy elenyésző a fedett jégpályák száma, illetve a fővárosban nincs is. A hollandok elleni győzelem bravúrként értékelhető, ha az ottani létesítményhelyzetet vesszük figyelembe (20 csarnok), de több a fedett jégpályája az Egyesült Arab Emírségnek (3), Dél-Afrikának (6) és Mexikónak (12) is. A szerkezetkész káposztásmegyeri csarnok átadásával és az újpesti rekonstrukció befejeződésével - az utóbbinál még csak az első kapavágás történt meg - a jéghiány valamelyest enyhül, de a beígért Millenáris sátor mellett sürgősen szükség lenne egy-két pesti csarnokra, ahol az utánpótlás és a felnőttcsapat is több edzéslehetőséghez jutna. A Nemzetközi Jégkorong Szövetség (IIHF) kidolgozott egy részletes programot ésszerű és olcsó műjégpálya-építési projektek megvalósítására, amelyben a finanszírozás és működtetés elvein túl konkrét prototípusokat ajánl. A kézikönyvvel már jó ideje házal Kovács Zoltán, a Magyar Jégkorong Szövetség (MJSZ) főtitkára, a vb alatt a meccsek szünetében is a jégstadion-építés "csináld magad"-járól láthattunk kedvcsináló rövidfilmet. A projektmenedzser finn cég - az általunk ismert listás árból engedve - 400 millió Ft + áfáért ötszáz nézőt befogadó csarnok építésére tett ajánlatot. A bekerülés egy NB I-es középszintű futballcsapat évi költségvetéséhez hasonlítható, a stadionrekonstrukciónak legfeljebb töredéke. A leírás pontosan részletezi az építés, az energiahatékony működtetés személyi és anyagi vonzatait. A hírek szerint Győr, Szombathely, Pécs, Debrecen, Kaposvár már jelezte érdeklődését, Zalaegerszegen pedig rövidesen megvalósul az első ilyen jellegű beruházás. A jégcsarnok nemcsak a hokinak kínál edzéslehetőséget, hanem a mű- és gyorskorcsolyázóknak, valamint a curlingnek is.
Miközben adottságait túlszárnyalva szállítja a hoki az eredményeket (az ifjúsági válogatott feljutott a B csoportba, és alakul a női szakág is), a központi költségvetés nem igazán díjazza a szövetség erőfeszítéseit: a jelenlegi szint megtartásához, a 29 fős csapat utaztatásához 85-90 millióra van szükség, ebből csak ötmillió az állami támogatás. Az MJSZ előre- menekül: a vb-rendezést is azért vállalták kétszer egymás után, mert a Divízió-1-re jobban kinyílt az állam (40-40 millió) és a szponzorok erszénye. Ha nem sikerül az olimpiai selejtezőt Magyarországra (a debreceni Főnix csarnokba) hozni, ami könnyen elképzelhető, hiszen a nemzetközi szövetség a rendezés tekintetében a magyarok mohóságának letörésére állítólag ki akar találni valamit, akkor a szövetség megint törheti a fejét, miből versenyeztesse a legjobbakat. A selejtező esetleges hasznából az MJSZ nem részesül, hiszen jelenlegi bevételei mellett nem mehetett bele a BSA próbarendezvényén nehezen felmérhető üzleti kockázatokba (biztonsági szolgálat, catering stb.), így a pénzügyeket a sportminisztérium által alapított Sportmarketing Kft. vállalta magára: ha kell, ő fizet rá, és övé a haszon. (Ellenben a BSA, amely a minisztériumi napok terhére ingyen bocsátotta rendelkezésre a létesítményt, a háromszázba kerülő kóla- és zsömle-, illetve háromszázötven forintos sörár mellett biztosan kaszált a profitból.) A reklámhelyek értékesítését egységesen a Kirch-média jogutódja intézte, a szövetség csak korlátozott mértékben, csomagban vásárolhatott és adhatott tovább felületet. A VIP-páholyok elosztásánál pedig főként barterüzletek érvényesültek. A világversenyek hozadékaként inkább csak azt remélhették, hogy a nagyobb publicitás néhány új támogatót hoz a konyhára.
Előremenekülés
Az elsődleges potenciális áldozatok azonban nem az egyszerű marketingmenedzserek, hanem azok a hokis apukák és anyukák, akik legyűrve előítéletüket, hogy a jégkorong durva sport, ami csak arra jó, hogy kiverjék a gyerek fogát, idővel erőn felül megfizetik csemetéjük mániáját. A jégkorong ugyanis nemcsak a világ leggyorsabb sportja, hanem az egyik legdrágább csapatjáték. "Ha egyre többen kezdenek korongozni - véli a főtitkár - előbb-utóbb feltűnik egy bankelnök vagy csúcsmenedzser szülő, aki magánvagyonából hozzájárul a szakág fejlődéséhez." A szövetség főszponzora, az AstraZeneca Gyógyszergyártó vezetőjének két fia korongozik, a svéd apuka a káposztásmegyeri csarnok építője, az új Kercsó-csapat, a Budapest Stars mecénása. Kicsiben pedig minden szülő ugyanezt teszi: a gyerek sportoltatása simán elvisz évi 100-150 ezer forintot, csak a havi tagdíj 5-6 ezer forint, nem beszélve a csapat önköltséges túráiról. Az UTE-ban, ahol kb. 200 fiatal hokizik nyolc korcsoportban, a 15-20 milliós költségvetésből jobbára csak az edzők premizálására futja. Szerelést, botot nemigen tudnak biztosítani. Míg a serdülők gyorsabban növik ki a szuszpenzort vagy a korcsolyát (15 ezer Ft-tól indul), a felnőttek meccsén olykor két-három bot is eltörhet (12 ezer Ft/db). Bár a köztudatban a hoki még nem rögzült az elit sportjaként, mint az öttusa vagy a vízilabda, mintha mégis az új felső középosztály tagjai számára találták volna ki. Látványos, változatos, ezért vonzó a média számára, az NHL-közvetítésekből pedig sokan ráharapnak. Szabadidős sportként is űzhető, jégfüggetlen változata (görkoris hoki) csomó kötöttség alól szabadította fel, a gyártók pedig ünnepelnek, hiszen a hokimezeket felkapta az outdoor-divat. Ezt pedig mind a szülők pénztárcája sínyli meg: az arénában Palkovics vagy Szuper meze tizenegyezret, egy eredeti NHL-lebernyeg 23 ezer forintot kóstált. Azt sem lehet mondani, hogy utánpótlásszinten ne lenne elég gyerek: a korosztályos bajnokságok 8-10 csapat részvételével zajlanak, a felnőttmezőnyben is induló hat csapat utánpótlása (a profik mellett például Miskolc, Győr) átfogja az összes generációt, de még Kazincbarcikán, Pomázon és Péten is játsszák a sportot. Csakhogy idővel sokan lemorzsolódnak, mert a rossz jéghelyzet vagy a szűkös élmezőny miatt nem látnak perspektívát a jégkorongban. Pillanatnyilag nincs is magyar juniorbajnokság, az Ocskayék utáni generáció kiesett, ezért a mostaniaknak legalább 4-5 évig hasonló szinten kellene teljesíteniük, hogy bent maradhassunk a Divízió-1-ben.
Ahogy lesz, úgy lesz
A külföldről érkezett edzők (a Székelyföldről jött Kercsó, az ukrán Puskarjov, a szlovák Jan Jasko és Dusan Kapusta) sikeres munkája alapján nyilvánvaló, hogy a hazaiak tudása megkopott, nem mérhető össze a szomszédos hokihatalmak szakembereinek hozzáértésével. Ennek megfelelően már az Alba Volán utánpótlásában és az U-18-nál is külföldiek tevékenykednek. Nálunk amúgy is kevés a képzett edző, a Testnevelési Egyetemen tavalyelőtt startolt felsőfokú stúdium 21 hallgatójából mára csak öten maradtak. Az edzéselméletet, anatómiát stb. magában foglaló program szakirányú foglalkozásait dr. Jakabházy László tanszékvezető, egykori többszörös szövetségi kapitány tartja (a tananyag az általa hajdanán összeállított jegyzetekből áll), aki az MJSZ-szel közösen külföldi tanulmányutakat (pl. Finnország) és hazai előadásokat is szervez. Legutóbb a szlovák válogatott kapitánya tartott workshopot a hallgatóknak.
Míg az eredmények a humán importot maximálisan igazolták, a munkaerő átvedlése amatőrből profiba nem ment zökkenőmentesen. "Jaskót nem érdekli a kanadai táblázat, csak az a lényeg, mennyire vagy hasznos" - mesélte lapunknak Rajz Attila, az Alba Volán védője. "Divatba hozta az osztott edzést, amikor két sor kondizik, a másik kettő pedig a jégen van, aztán csere. Ezzel minden felgyorsult, szisztematikusabbá vált, nincs időd lazsálni. Mindenért büntet: ha késel egy percet, ezer forint mínusz. Ha túlsúlyos vagy, rád köt egy ötkilós tárcsát. Szakmailag sokat tud, csak kicsit nyers, lenéző. Érezteti, hogy mi nem vagyunk igazán profik." Ifj. Ocskay Gábor szerint viharos gyorsasággal történtek a változások, és álmodni sem merte volna, hogy ebből valaha meg fog élni. "Páran felvették a ritmust, néhányan még próbálják, van, aki csak a szerződéskötéskor törekvő, mások pedig az egésszel hadilábon állnak." Az élő legenda Ancsin János szerint Jasko nekünk még túl profi, és ekkora létszám mellett nem engedhetjük meg magunknak, hogy személyes ellentétek miatt olyan játékosokról is lemondjunk, akik képességeik alapján beférnének a válogatottba. Információink szerint a legjobbak ma 300-600 ezer forint között számláznak havonta. Tíz és fél hónapot vannak jégen, heti 8-10 edzésen plusz a mérkőzéseken vesznek részt. A szünetre is egyéni edzéstervet kapnak, ami átlagosan heti hat-nyolc mozgást (futás, fitnesz, labdajáték) ír elő. A jövő megalapozására keresetük nem elég, viszont a napi terhelés mellett van idejük, hogy tovább tanuljanak. A válogatottak 30-40 százaléka diplomás, illetve másoddiplomájára készül.
Az uniós belépéssel a jégkorongnak is szembe kell néznie néhány kellemetlen változással: az önkormányzatok az EU-ban bújtatott módon sem támogathatják az élsportot, a játékosok a klubok alkalmazottai lesznek, így az összes járulékfizetési kötelezettség őket terheli. Az előbbi a jelentős városi támogatással bíró Alba Volán költségvetését érinti, míg a Dunaferrnek időközben túl kéne élnie a névadó szponzor megrendülését és várható privatizációját. (Tudomásunk szerint Ladányiéknak még nincs szerződésük a következő szezonra.) 2004 után, amennyiben elkészülnek a tervezett csarnokok, a növekvő kereslet mellett megindulhat a hokis munkaerő szabad áramlása. Még több szlovákiai és romániai magyar hokis honosítására nyílhat mód, a szlovák élvonalból úgyis szinte lehetetlen bejutni a szlovák nemzeti csapatba. Az Interliga más nemzetek bevonásával tovább fejlődhet, míg a legjobb magyaroknak nagyobb sanszuk lesz bejutni a nívósabb osztrák 1-be vagy a német másodosztályba. A legtehetségesebbeket pedig nemcsak ledraftolják az észak-amerikai játékosvásáron, hanem végre szóhoz is juthatnak.
Bogár Zsolt
