A domolykót nemcsak az átlagemberek, de még a zsírhorgászok nagy része is előbb gondolja mondjuk legendás cigányzenész-dinasztiának, mint annak, ami, vagyis halnak. Márpedig a domolykó hal, sőt a magyar pisztráng, ami azért érdekes, mert vannak - igaz, kis létszámban - született hazai pisztrángok is. A domolykó egyébként kisebb a "rendes" pisztrángnál, viszont nagyobb a csukánál, úgyhogy meglehetősen nehéz felszippantani.

Szárazedzésre a pákozdi majális "sporthorgászat" pavilonjában került sor, ahol engedélyezett doppingszer - rizlingfröccs - használata mellett sikerült három, az első nyereményosztályba tartozó fapontyot kifogni, amelyeknek csereértéke egy műanyag vízilópersely, egy rózsaszín plüssnyúl, valamint egy képeslap formátumú születésnapi üdvözlet volt. A domolykóra utazó horgász nem a hal miatt választja a magyar pisztrángot, sokkal inkább a technika és a leleményesség számít. A domolykó ugyanis a Velencei-tóhoz hasonló állóvizek mellett a sebes vizű patakokat is kedveli, és igazából az a pálya, ha ilyesfajta földrajzi fogalomból sikerült kifogni egy-egy megtermett példányt. A patakban horgászónak állandó mozgásban kell lennie és egy pillanatra sem lankadhat a figyelme. A kellőképpen elszántak számára egy Velencei-tó csupán kitérő lehet, az erőgyűjtés állomása, hiszen az igazi cél, a Gaja-patak elérését olyan akadályok nehezítik, mint a Székesfehérvár határában álló City büfé. A szúnyoghálókkal álcázott helyen puffancsba kitett retkes (legyünk igazságosak: és savanyú káposztás) rántotthússzerűség jelenti a hamburgert, útbaigazításként pedig azt mondják, "úgy jutnak el Bodajkra, hogy mennek, és akkor ki lesz írva, hogy Bodajk, és akkor ott befordulnak", viszont a ház végében használt Ikarus buszt is lehet vásárolni.

A meglehetősen kemény próbatételt követően útra keltünk, de nem vártuk meg, hogy ki legyen írva az, hogy Bodajk, türelmetlenebbek voltunk, és már Mohánál lekanyarodtunk. Csupán egy kegyetlenül ronda hídon kellett áthajtani, és máris a Gaja-patakhoz érkeztünk. A tiszta vízben csak nagy ritkán bukkan fel egy-egy margarinosdoboz, viszont hemzsegtek a domolykók. A víz csobogása megnyugtatott, akkor még úgy tűnt, nagyszerű délután elébe nézünk: ideális időjárás, lelkesedés, megfelelő felszerelés, rutin, szóval semmiben sem szenvedtünk hiányt. Különösebben az sem zavart, hogy a patakparton felsorakozó és a legváltozatosabb felszerelésekkel (Jééé Raktáráruház - Székesfehérvár feliratú nejlonzacskótól a zsebpecáig) rendelkező sporttársak gúnyos mosollyal vették tudomásul, hogy itt vannak a pestiek, bebújnak a bokor mögé, és úgy csinálnak a botjukkal, mintha ostort suhogtatnának. Pedig éppen ez a koreográfia a lényeg, a domolykó ugyanis óvatos duhaj, nem elég, hogy észreveszi a horgászt, de még a haverjait is értesíti, tehát meg kell téveszteni, el kell bújni, sőt még arra is figyelnünk kell, hogy ne vessünk árnyékot, és lehetőleg ne egy párducrózsaszín dzsoggingban látogassuk a terepet.

A bújócska mellett a műlegyeknek jut még fontos szerep a domolykózás során, ilyenkor május elején nincs jobb egy-egy házilag elkészített tegzeslégy-csalinál. A technikai rész abból áll, hogy úszik a horogban végződő műlégy, a hal pedig megkívánja, "fölnyúl" érte, és ezt a pillanatot kell a horgásznak megragadnia.

Sötétedett már, amikor végre beláttuk, vannak a világon ennél egyszerűbb dolgok, ráadásul a domolykó-riadólánc is jobban működött a megszokottnál. A helyiek már régen leléptek a zacskóikkal, zsebpecáikkal, a varjú nagyságú szitakötők is nyugovóra tértek, amikor végre hazaindultunk. A kocsi csomagtartójában öt közepes méretű domolykó lapult nedves abroszba bugyolálva, mint hét és fél (!) óra alatt megszerzett horgászzsákmány.

- legát -