Magyar Narancs: Személyesen milyen érzelmeket vált ki belőled a film?
Polgár Zsófia: Olyan, mint egy időutazás, mintha a saját családi albumunkban lapozgatnánk, nagyon megható.
MN: Rögtön az elején megtudjuk, hogy édesapátok nem véletlenül a sakkot választotta teóriája eszközéül, mely teória lényege, hogy bármilyen egészséges gyerekből lehet zsenit nevelni, csak kitartás, akarat, koncepció és kemény munka kell hozzá. Mit gondolsz, ha nem sakkzsenit nevelt volna belőletek, hanem bármi más sportolót, tudóst vagy akár művészt, ugyanezt az eredményt érte volna el?
PZS: Igen. Amilyen szeretettel, energiával és odafigyeléssel a szüleink ezt véghezvitték, bármilyen hivatásban kimagasló eredményeket értünk volna el. A sakk csak eszköz volt arra, hogy bebizonyosodjon, édesapánknak igaza van. Tulajdonképpen kicsit még sajnálom is, hogy épp erre esett a választása, hiszen végül is ez csak egy játék, az emberiség többet tudott volna profitálni abból, ha, mondjuk, orvosok leszünk.
MN: Nem éreztétek soha úgy, hogy az, hogy zsenik legyetek, az ő vágya, nem a tiétek. Nem lettetek megkérdezve, ez a modell, sors, életpálya jutott nektek, alternatíva nem volt. S noha a kísérlet rátok irányult és a kivitelezése hihetetlen figyelemmel és szeretettel zajlott, de mindez az ő akarata, ambíciója volt, egy gyereknek pedig joga lenne mást akarni.
PZS: Minket ez nem foglalkoztatott különösebben. Ez a médiát foglalkoztatta, folyton azt kérdezgették tőlünk, nem hiányzik-e nekünk a szabadság, a „normális” gyerekkor. Kívülről nehezen értik meg ezt az emberek. Mi tényleg olyan helyekre jutottunk el fizikailag, eredményekben és boldogságban is, hogy igazán nem lehet okunk panaszra. Arról pedig meg vagyok győződve, hogy a szüleim mindezt tényleg szeretetből és meggyőződésből tették, ráadásul hihetetlen áldozatokat vállalva. Az ő életük egyedül körülöttünk forgott.
MN: Azt mondja Polgár László, azért választotta a sakkot, mert az különösen sikeres és szimbolikus játéka volt a kommunista rezsimnek, és jól látszik benne a siker, mert egzaktul mérhetők az eredményei.
PZS: És az is szempont volt, hogy olcsó. A teniszt például nem tudták volna megfizetni.
MN: A folyamatos versenyhelyzet, teljesítménykényszer, az egyre többre, jobbra törés növelte vagy olykor megtépázta az önbizalmatokat?
PZS: Mindenképp önbizalom-növelő volt. A versengés, a versenyhelyzetek megtanítanak kezelni a győzelmeket, a vereségeket, és jobb, ha ez a sporton keresztül történik, mint ha először az élet nehezebb területein találkozik ezekkel a helyzetekkel az ember.
MN: Ti már mégis más szellemben nevelitek a gyerekeiteket.
PZS: Nekünk természetes volt, hogy úgy nőttünk föl, ahogy, hiszen a gyerek azt tekinti természetesnek, amibe beleszületik, amibe belenő. Ahhoz, hogy a szülők a zsenivé nevelés kísérletét végrehajtsák velünk, az ő nagyon szilárd akaratuk és kitartásuk is kellett. És ne feledjük, a szocializmus idején ez kitörést is jelentett, ennek révén utazhattunk, versenyekre járhattunk, kitekinthettünk a hazai mindennapokból, tehát az egész dolog túlmutatott önmagán. Akkor mást jelentett ez az egész. Én talán önzőbb vagyok, bennem nincs ez a végletes megszállottság, ez a fanatikusság, engem más is érdekel. Édesapámmal a gyereknevelés tekintetében nem mindenben értünk egyet. Ráadásul az én gyerekeimet nem érdekli a sakk. Kiskorukban jól játszottak, begyűjtöttek ők is elég trófeát, de mára elvesztették az érdeklődésüket. De azt én is vallom, hogy a sport és a nyelvek alappilléreit képezik a nevelésnek.
MN: Hangsúlyozzátok, hogy sosem volt köztetek féltékenység, nem voltatok irigyek egymás eredményeire. Ugyanakkor a film tanúsága szerint te 20 év versenyzés után azért hagytad abba, mert addigra Judit eredményei még a tieidet is túlszárnyalták, és nem akartál harmadik lenni.
PZS: A film így állítja be, és sokan tényleg így gondolják, de a valóság az, hogy engem tényleg sok minden más is érdekelt, az élet több annál, mintsem hogy a sakktábla körül forogjon. Belsőépítészetet tanultam Izraelben a főiskolán, ma illusztrációkat készítek, festek, írok, még titkárnő is vagyok, az igen karrierorientált ortopédsebész férjem mellett én intézem például a betegei körüli számítógépes adminisztrációt. És persze családot akartam alapítani.
MN: Ez épp Izraelben történt meg.
PZS: Egy mérkőzésen, a sakktábla fölött találkoztuk a férjemmel, aki az orvosi hivatása mellett sakknagymester. Szerelem volt első látásra.
MN: A legidősebb nővéred, Zsuzsa a Webster egyetemen dolgozik St. Louisban, ott él a férjével és a fiaival, te Tel-Aviv mellett. Egyedül Judit maradt Budapesten, de ő is külön a családtól. A film egyik erős jelenete az édesapátok mai életét mutatja be, amint rendezgeti a jiddise máme CD-it, illetve az egykori sakkjátszma katalógusait. A szemében valami hihetetlen fájdalommal. Az ő nagy kísérlete véget ért.
PZS: Valóban ez a film legérzékenyebb pillanata, ezzel tudnak a legtöbben azonosulni. Én ezt nem annyira a sakkal vagy az életfeladatával hozom összefüggésbe, inkább csak arról van szó, amiről minden szülőnél, bármi is legyen a gyereke, amikor kirepül, azt nagyon nehéz feldolgozni, függetlenül attól, hogy egy másik országban, egy másik kontinensen vagy néhány utcányira él. De nemcsak a szüleimnek nehéz, nekünk, testvéreknek is. Nagyon hiányzik mindannyiunknak a család, még szerencse, hogy a technika eszközeivel azért kapcsolatban tudunk maradni.
MN: A rendszerváltás előtt, illetve a feszített munkatempó közepette mennyire foglalkoztatok a zsidóságotokkal?
PZS: Nem vagyunk különösebben vallásos család, hagyományőrzők viszont vagyunk. Egy évben egyszer-kétszer, a nagyobb ünnepekkor elmentünk a Dohány utcai zsinagógába, és persze rendszeresen beszéltünk a múltról. A filmben is szó van arról, hogy apai nagyapám első családját kiirtották, így ha megnéztünk egy háborús filmet, nem lehetett nem gondolni arra, hogy a nagypapa családja a kéményeken keresztül szállt el a füstben. Ugyanakkor akkoriban talán kevésbé kellett félni attól, hogy bármi történik az emberrel, mint ma, a határtalan szólásszabadság idején.
MN: Szüleid anyagilag is óriási áldozatokat hoztak, lakótelepi lakásban éltetek pici gyerekkorotokban, apukád bevallása szerint sokszor az is nagy szó volt, ha a zsíros kenyér mellé volt paprika. Aztán édesanyátokat kirúgták a munkahelyéről, amiért elkísérte Zsuzsát egy nyugat-európai versenyre.
PZS: Nagyon beosztottak a szüleim minden fillért, de amikor elkezdtünk külföldi versenyekre járni, még a legkisebb eredményért is rendes összeget kaptunk, és abból már el tudtuk tartani magunkat.
MN: Ma hogyan telnek a mindennapjaid?
PZS: Rettentő korán kelünk, a férjem reggel 7-re jár a kórházba, én indítom útjukra a gyerekeket, aztán otthon dolgozom, írok, rajzolok, illetve komolyan részt veszek Judit Sakkpalota projektjében, amely abban segít, hogyan lehet a kreatív képességeket fejleszteni a sakkal. És festeni is újra festek.
MN: Játszol még naponta?
PZS: Versenyszerűen egyáltalán nem.
MN: Édesapátok úgy fogalmaz, azért kell zsenit nevelni a gyerekből, mert ez a boldogsághoz vezető út a gyerek számára, hiszen az eredmények és az, hogy különleges képességek birtokában van, semmihez sem fogható örömmel töltik el.
PZS: Ez az egyik út, de más utak is vannak.
(A filmet az izraeli Sarieli Films nem adja magyarországi forgalmazásba, csak alkalmankénti vetítést szervez.)
