Magyar Narancs: Mi a baj a suttogóval?
Mészáros Gyula: Azért nem tartom találónak, mert a lovak alapvetően testbeszéddel fejezik ki magukat, a szavakkal viszont mindent be kell náluk kódolni. A hitemet igazolja az a merőben új felfedezés is, amely szerint a lovak agyi rezgésének a hullámhossza a rendkívül intelligens delfinekével egyezik meg. A delfin sem kifejezetten verbális lény, célszerűbb a lovakhoz is inkább testünk kifejezőeszközeivel közeledni.
MN: Hogyan kell bánni a lóval?
MGY: Semmilyen elvárásom nincs vele szemben, szelíden és empatikusan alárendelem magam az akaratának. A ló sokkal intelligensebb és együttműködőbb, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor a ma annyira divatos erőszakos forszírozás és idomítgatás hatására általában bezár. Én arra törekszem, hogy meglegyen köztünk a kohézió, elfogadjon a mentorának. Így tízből tíz esetben visszatér hozzám, mindenfajta erőszaktevés nélkül. Egyetlen ló sem erőlteti rá magát a másikra, egyetlen ló sem ülteti vagy fekteti le a másikat, szerintem az ember se tegye ezt vele. A legnagyobb dicsőség, és ezt a diákjaim is belátják, ha nyugalmi helyzetben lefekszik mellém a ló, nálam akar megpihenni. Ez nekem többet jelent minden kupánál. Minden élőlényt a természetének megfelelően kell használnunk, a lovak pedig menekülő állatok: leginkább állnak, lépnek és legelnek. Ez a természetes jármódjuk, csupán elvétve vágtáznak. De a mai ember azonnal vágtázni akar, és ez teljesen ellenkezik a ló akaratával. Aki társának tekinti a lovat, ismeri a mondást: minden egyes vágta után eggyel kevesebb marad az állatnak.
| ||
MN: Hol tanulta ezt?
MGY: Mivel gyerekkorom óta vonzódom a kiszolgáltatott lényekhez, kezdettől fogva olyan mestereket kerestem, akik nem erőből foglalkoznak a lóval. A nyolcvanas évek végén találkoztam a legendás tanárral, Monspart Gáborral. Az egykori huszártiszt akkoriban az örkénytábori katonai lovaglótábort vezette, de ő készítette fel az 1980-as moszkvai olimpián sikerrel szereplő militarylovasokat is. Később Új-Zélandra költöztem a családommal, a szigetországban van a legkomolyabb hagyománya a lovastusáknak és a militarylovaglásnak, úgyhogy volt mit tanulmányoznom. Új-Zélandon valóban társnak fogadják el a lovat, jobbára együtt legelészik a tehenekkel, háborítatlanul éli az életét. Miután viszszatértem, elvégeztem a kaposvári mezőgazdasági főiskola állattenyésztési karát, néhány évig különböző lovasmagazinokba írtam, de látva a hazai helyzetet, kezdett nagyon nem érdekelni a magyar lovasélet. Aztán egyszer, az utolsó utáni pillanatban szólt a főszerkesztőm, hogy utazzam Bécsújhelyre, mert valami nemzetközi nagykutyával kell interjút csinálnom. Gondoltam, felteszek néhány hülye kérdést, és haladjunk. Pat Parellinek hívták a lovast, és az ötórás bemutatója alatt leesett az állam. Tudtam, hogy őt kerestem. Könnyedsége és eleganciája visszaigazolta, hogy létezik az ideális hozzáállás a lóhoz. Parelli megerősített abban, hogy amit korábban gondoltam a kiképzésről, helyes volt, és mostantól bátran cselekedhetek úgy. A bemutatót követő néhány héten belül már felszerelés nélkül vezettem fel és ugrattam is a lovakkal. Később részt vettem a világhírű etológus, dr. Robert M. Miller lovagláskurzusán, és egy csikó születését követő imprint ("bevéső") tréningen. Tavaly felkértek, hogy vegyek részt a nemzetközi csikóelindító bajnokságon Kentuckyban. Ezen a versenyen egy még teljesen betöretlen, vad csikót kell úgy megszelídíteni, hogy később nyereggel a hátán teljesítsen egy pályát. Magyar versenyzőt még sosem hívtak meg.
MN: Egyre többen foglalkoznak nálunk lovakkal.
MGY: A legtöbb lovas és lótartó eltávolodott a természettől, és istent játszik. Még sosem volt olyan szerepkörben a ló, mint manapság. Hét végi hobbiállatként tartják, és teljes mértékben iskolákba kényszerítik. Arra használják a gazdái, hogy mindenáron rákényszerítsék a saját akaratukat. Holott a lovat isten társállatnak teremtette: azért, hogy békében és háborúban egyaránt segítse az életünket.
MN: Magától értetődő, hogy patkó kell a lóra, nyerget és ostort használnak...
MGY: Nem azzal van a gond, hogy mit szeretnénk a lótól, hanem azzal, ahogy ezt marketingeljük az állat felé. Nem az a baj, hogy felülünk vagy kantárt teszünk rá, de eszünkben sincs figyelembe venni alapvető fájdalmait, a természetes sebességét, az értelmi képességét. A szülők nem tudják, hogy javarészt félig-meddig vad lovakra teszik fel a gyereküket. Kizárólag az érdekli őket, van-e kobak vagy gerincvédő a kicsin. Az már kevésbé foglalkoztatja őket, hogy lehetne szeretetteljes a kapcsolat ló és gyermek között. A szülő mindenáron véghez akarja vinni az akaratát az állaton és a gyermekén. Ennek már semmi köze a rózsa illatához. Meg lehet így erőszakolni egy lovat, csak az a baj, hogy az állat meg fogja unni, és megtorolja valamiképp a ragadozó bánásmódot. Emiatt történik rengeteg baleset is, amely ellen nem elsősorban gerincvédővel vagy kobakkal védekezhetnénk, hanem valós kapcsolatra kellene törekednünk az állattal. Számtalan olyan lóval találkozom, akit rabszolgaként használnak: szerintem ez olyan, mintha egy nőt megfognék az utcán, és anélkül, hogy akarná, lasszót dobnék a nyakába, majd elrángatnám a cukrászdába.
MN: Hogyan kellene viszonyulnunk a lovakhoz?
MGY: A ló többet érdemel. Meg kell ismernünk, és érdemes lelassulnunk a szintjére. Sosem alakul ki valós kapcsolatunk vele, ha megspóroljuk az ismerkedési folyamatot. Mondtam már, hogy menekülő állat: először mindig arról dönt, hogy a környezetében levő élőlény veszélyes-e rá nézve. Valamennyi lónak szüksége van egy javaslattevőre az életében. A ménes is így működik, ott mindig egy idősebb kanca a vezető. Megfelelő alázattal a lovasnak addig kell változtatnia az összes megnyilvánulásán, amíg a ló ki nem választja a saját javaslattevőjének. Ilyen kivételes pillanatokban a javaslattevő a ló anyja helyébe lép, úgyszólván meg kell szülnöm a lovat. El lehet persze azt is érni az állatnál, hogy félelemből tartson tiszteletben, de ez már nem az a partnerségi kapcsolat, ami a cél kellene, hogy legyen. A lovak között sosincs agresszivitás természetes körülmények között, a vadonban. Kizárólag az ember által előidézett helyzetekben vadul meg.
MN: Meddig lehet eljutni a "lóközpontú" kiképzési módszerrel?
MGY: El kell fogadni, hogy a ló klausztrofóbiás lény, ha megérzi a teljesítménykényszert, akkor mentálisan bezárhat, mintha autistával lenne dolgunk. Ha a csikó születésekor kialakuló szeretetteljes kapcsolat mentén haladunk, és a ló választ ki bennünket, akkor bármit elfogad tőlünk, akár nyerget is tehetünk rá. Ugyanakkor objektív jelei is vannak, ha nem jövünk be neki, például hirtelen felemeli a fejét, csikorgatja a fogait, vagy pörgeti a farkát. Aki forszírozza a lovat, különböző attrakciókra kényszeríti, az nem szereti igazán.
