Szőke Nyíl is elröppent – Alfredo di Stéfano (1926-2014)

Sport

88 éves korában elhunyt az argentin-spanyol futball-legenda, akit a kissé felületes, ám sportszerető magyar közvélemény leginkább onnan ismer, hogy hat éven át egy csapatban játszott vele Puskás is.

A labdarúgás élő klasszikusai közé számított: az utóbbi fél évszázadban nem létezett olyan húszas, ötvenes, százas best of lista, melyre fel ne került volna a neve.

false

Az ő szintjén szinte magától értetődően kivételesen csiszolt technikai tudásához, játékintelligenciájához átlagon felüli gólérzékenység társult: jellemző, hogy ma is ő a spanyol bajnokságok történetének legeredményesebb gólzsákja. De a kortársak visszaemlékezése szerint leginkább a sokoldalúsága volt varázslatos: kevesen láttak úgy a pályán, mint ő, taktikai érzéke pedig egészen káprázatos volt. Ehhez még rendkívüli, manapság a modern foci gladiátorjellege miatt teljesen ismeretlen elegancia társult, s ráadásul erőnlét, tüdő és ruganyosság is. A fiatal di Stéfano (akinek nevét később ugyanannyiszor írták Di Stéfanónak) a maga korában rendkívül gyors labdarúgónak is számított, de karrierje csúcsán, Real Madrid-labdarúgóként is "Saeta Rubia", azaz Szőke Nyíl volt a beceneve - sőt, ezzel a címmel 1956-ban életrajzi film is készült róla.

Labda és vándorbot

A népek igazi olvasztótégelyében, Argentínában született, Alfredo Stéfano di Stéfano Laulhé néven. Nagyapja, Miguel volt az első di Stéfano, aki a tengerentúlra vetődött Capri szigetéről - édesanyja, a szinte valószínűtlenül dallamos nevű Eulalia Laulhé francia-ír származású volt. Alfredo di Stéfano tizennyolc sem volt, amikor (még a háború alatt) leigazolta a River Plate ifjúsági csapata - az első csapatba kissé nehezebb volt bekerülnie, hiszen előbb kölcsönadták a szintén neves Huracánnak -, de 1947-ben már kirobbanthatatlan volt az első csapatból. Sőt, abban az évben a válogatottal megnyerte a Copa América elődjének számító Dél-amerikai Bajnokságot is. Argentínai karrierje azonban nem tartott sokáig: a szokás szerint káoszba süllyedő országban 1949-ben a labdarúgók is sztrájkba léptek - ő pedig inkább szezon közben megpattant az akkori legjobb kolumbiai csapatba. A bogotai Millonariosszal is megnyert mindent, amit lehetett, számolatlanul lőtte a gólokat, de ami a legfontosabb, hogy egy 1952-es spanyolországi tornán az ő vezérletével győzte le csapata a Real Madridot. Akkor kinézték maguknak, a következő évben pedig szerződtették is a madridiak. Igaz, nem egykönnyen, hiszen a Barcelona is szemet vetett rá: s ez végképp megrontotta a két rivális amúgy sem példás viszonyát. (Lásd Gyűlölni egymást mindhalálig című írásunkat.)

A többi már legenda: a di Stéfano vezette Real egészen kivételes teljesítménnyel, 1956 és 1960 között zsinórban egymás után ötször nyerte meg a BL elődjét, a Bajnokcsapatok Európa Kupáját úgy, hogy az argentin mindegyik döntőn rúgott legalább egy gólt. De a teljességhez tartozik, hogy játszott ő vesztes BEK-döntőkben is: 1962-ben a csoda-Benfica kalapálta el a Realt 5-3-ra, 1964-ben pedig Helenio Herrera Milanja 3-1-re. Az szinte potomság, hogy 11 madridi idényéből nyolcat a madridisták (Los Merengues - a habcsókfiúk) nyertek meg, di Stéfanónak közben kétszer ítélték a legjobb európai focistának járó aranylabdát (1957-ben és 1959-ben). És azt se felejtsük el, hogy 1958-tól már együtt játszott Puskás Ferenccel, a "mi" zseninkkel, akivel (s még megannyi csapattársával, hogy csak a spanyol Gentót vagy a francia-lengyel Raymond Kopát említsük) együtt vezették sikerre a Realt például a máig ájult tisztelettel emlegetett 1960-as BEK-döntőn, ahol az Eintracht Frankfurtot zúzták le 7-3-ra (Puskás 4 és di Stéfano 3 góljával), amit azóta is a klubfutball egyik nehezen felülmúlható csúcsteljesítményeként tartanak számon. Idővel érezhetően a munkamegosztás is módosult köztük: 1954 és 1959 között di Stéfano ötször nyerte el a spanyol gólkirályi címet, míg 1960 és 1964 között Puskás négyszer. Annyi biztos, hogy a Realnak rúgott 216 gólját (262 bajnokin) és a BEK-ben rúgott 49-et (ehhez 58 kupameccs kellett) egyaránt csak egy kései Real-legenda, Raúl tudta először felülmúlni.

Arról nem is beszélnénk, hogy miután megkapta a spanyol állampolgárságot, az argentin és (a szőrös szívű FIFA által el nem ismerten) a kolumbiai után a spanyol válogatottban is bemutatkozhatott - 1957 és 1961 között 31 meccsen 23 gólt rúgott, csakhogy a spanyolok végül nem jutottak ki az 1958-as svédországi vb-re. A négy évvel későbbi chileire többek között di Stéfano aktív segítségével végül kvalifikálták magukat, de azt meg Szőke Nyílnak kellett kihagynia makacs lábsérülése miatt.

Ennyi nagyszerű siker talán előtte is elhomályosíthatta, hogy mindeközben a Franco-diktatúra egyik reprezentáns (lásd "Nagyon szeretem Katalóniát - kivéve a katalánokat!" című keretes írásunkat) kirakatcsapatát képviselte - ez a szituáció alighanem Puskásnak is ismerős lehetett. Márpedig ennek sajátos következményeként át kellett élnie, hogy 1963 augusztusában elrabolja egy venezuelai balos gerillacsoport, amelynek tagjait egy spanyol kommunista vezető (volt barcelonai csekista) kivégzése háborította fel. Igaz, két nap múlva bántatlanul, váltságdíj nélkül elengedték - 42 évvel később egy film kapcsán az akkor már idős focifenomén találkozott elrablójával, Paul de Rióval, aki azóta hazájában figyelemre méltó festő- és szobrászkarriert futott be.

Betört kirakat

Érdekes, hogy a Real után még az Espanyolban levezető di Stéfano edzőként is figyelemre méltót alkotott, de igazi sikereit nem a Reallal, hanem néhány argentin klubbal és a Valenciával érte el - utóbbival még a hetvenes években. Már az is csoda volt, hogy 1971-ben sikerült megelőznie csapatával a két nagyot, és spanyol bajnoki címet szereznie (a BEK-ből azután pont az akkori idők klasszis Újpesti Dózsája verte ki a Valenciát kettős győzelemmel), de amikor öt év szünet után visszatért a spanyol városba, az 1979/80-as szezonban KEK-győzelemig vezette a Bonhof-Kempes-duó miatt is rettegett csapatát.

Ráadásként nyert még egy argentin bajnokit a River Plate-nek is, a következő két év viszont megmutatta, hogy nincs kínosabb feladat, mint élő legendaként a Realt edzeni. Az 1982/83-as szezonban - sajátos világrekordot felállítva - úgy lettek másodikak a bajnokságban, hogy elvesztették a spanyol szuperkupa, a Ligakupa és a Király Kupa döntőjét is, és esélyesként bukták el a KEK fináléját ama skót Aberdeen ellen, amelynek edzőjét Alex Fergusonnak hívták. Annyit azonban utódai is a javára írtak, hogy tökéletes érzékkel karolta fel a saját nevelésű tehetségeket Sanchístól, Mícheltől Martín Vazquezen át az első bajnokiján rögtön duplázó Butragueñ–óig. 2000-től a Real tiszteletbeli elnöke volt, öt évvel később szenvedte el az első szívrohamát - az idei már elvitte.

"Nagyon szeretem Katalóniát - kivéve a katalánokat!"


A Real Madrid történetének megkerülhetetlen alakja a néhai mindenható elnök, Santiago Bernabéu, akinek a Real jegyében és érdekében leélt, minden szempontból tartalmas élete maga a merő ellentmondás. Mi is lehetne más, hiszen 1943 és 1978 között vezette a klubot - vagyis a Franco-rezsim szinte teljes ideje alatt, és ahhoz maximálisan lojálisan.

A későbbi klubelnök is reményteljes labdarúgóként kezdte pályafutását, s csatárként bemutatott mérlege voltaképpen impresszívnek mondható. A futballcipőt azonban már 1927-ben szögre akasztotta, s onnan kezdve kedvenc klubja alkalmazásában dolgozott, szolidan emelkedve a belső hierarchia lépcsőin. A fordulatot Bernabéu életében is a polgárháború hozta el: a Gil-Robles vezette ultrajobboldali CEDA tagjaként a madridi köztársasági hatóságok letartóztatták, de megszökött (meglehet, a kivégzés elől), beállt a francóista hadseregbe, és a 150. marokkói divízió (azaz a Spanyol Légió) altisztjeként harcolt, Muñ–oz Grandes tábornok (utóbb a keleti fronton a Wehrmacht alárendeltségében, német egyenruhában harcoló Kék Hadosztály parancsnoka) katonájaként. Mindezt azért is érdemes elmondani, mert Bernabéu később is előszeretettel beszélt a nyilvánosság előtt is Katalónia (a helyi polgári lakosság által gyűlölt) reconqistájáról - Real-vezetőként rendre nagy nyilvánosságot kapó megjegyzéseivel tovább szaggatva a polgárháború óta be sem gyógyult sebeket.

Spanyol nacionalistaként amúgy is gyűlölte a katalán vagy a baszk autonómia gondolatát - ezt a címben is hasonló épületes mondatokkal juttatta kifejezésre. Bernabéu azonban nem csupán a Barcelona-Real-ellentét élezésében jeleskedett: minden erejével igyekezett felépíteni a Real Madridot mint a kontinens, sőt a világ legjobb futballklubját, amely egyben az ország reprezentatív kirakatcsapataként is szolgált. Bernabéu a francóista hatóságok támogatásával, egy szurkolói erőszakkal kísért El Clásico (Real-Barcelona-meccs) után került a kiürített és szinte lepusztult Real élére, amely 1943-ban még nem számított reprezentatívnak: a rezsim hivatalos futballcsapata akkor a légierő klubjává tett Atlético Madrid volt.

Az ő kemény munkában eltöltött elnöksége alatt került megannyi világsztár a Realhoz (di Stéfano és Puskás nyomdokain később a nyugatnémet Netzer, majd Stielike is), ő építtette a Real új stadionját, a Chamartínt, amit halála után róla neveztek el. Meglehet, mindvégig hű franquista maradt, mégis számos alkalommal került összeütközésbe akár magas rangú katonatisztekkel is. Például a Real díszpáholyába önkényesen bejáró és ott otrombán viselkedő Astray tábornokkal, a spanyol idegenlégió rettegett parancsnokával, akit végül kitiltatott a VIP-szektorból. Megtehette: volt tábornoka, az 1950 után hadügyminiszter, a hatvanas években miniszterelnök-helyettes Muñ–oz Grandes ugyanis rendre mellé állt. Abból sem lett baja, ha a Real egy külföldi meccsére meghívta a királyi családot, sem abból, hogy a Real kitüntető aranyjelvényét adományozta a Spanyolország által el nem ismert Izrael hősének, Moshe Dayannak.

 

Gyűlölni egymást mindhalálig


A Barca-Real ellentét oly régi, hogy a mai megfigyelő azt hihetné, az idők kezdete óta gyűlölik egymást, pedig az utálat hőfokát lépésenként sikerült egyre feljebb csavarni. Annyi biztos, hogy a viszony kettejük között a kezdetektől fogva erősen átpolitizált, mintegy lenyomata a teljesen soha nem egységesült Spanyolország belső megosztottságának. Az FC Barcelona már a harmincas évek elejére a katalán büszkeség és nemzeti identitás szimbóluma lett, ami szembeszegül (a fociban is!) Madrid központosító tendenciáival. A közhiedelem szerint a katalánok számára különösen tragikus kimenetelű polgárháború leginkább az FC Barcelonát sújtotta, melynek elnökét, Josep Sunyolt (civilben a Katalóniai Köztársasági Baloldal Cortés-képviselőjét) a polgárháború első napjaiban elfogták és kivégezték a falangista lázadók. De valójában Rafael Sanchéz-Guerra, a Real akkori elnöke is köztársaságpárti volt, akit szintén letartóztattak a francóisták, majd külföldre szökve az emigráns kormány tagja lett. (A Real operatív irányítását Madrid ostroma alatt Antonio Ortega, egy kommunista ezredes végezte, aki a háború végén esett fogságba - többet senki sem látta...) Annyi biztos, hogy Franco alatt a legtöbb Barcelona-szurkoló gyűlölte az uralkodó rezsimet, ezzel szemben a tudatosan kirakatcsapattá épített Real drukkerei között domináltak a lojalisták. A Franco-rezsim gyanakodva tekintett a katalán autonómia gondolatára, a modern, progresszív (jobboldali, konzervatív szemszögből: destruktív) európai gondolatok importjában élen járó tartományra és fővárosára, Barcelonára, melyet Franco csak ritka alkalmakkor, sajátos rituálé szerint látogatott meg. Az FC Barcelona mottója sem véletlen: "Más que un club" vagyis "Több mint egy klub". Az utóbb a sok évtizedes versengés során elmélyült (és időközben a világ szinte minden államára kiterjesztett) ellentét odahaza ma sem nélkülöz némi politikai felhangot. Az utóbbi időben készült felmérések szerint a Barca hazai drukkerei között továbbra is felülreprezentáltak a baloldali szavazók, a spanyolországi Real-hívők viszont inkább jobbra voksolnak.

Figyelmébe ajánljuk

Madarak és angyalok

  • - turcsányi -

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.