"A világbajnokságok történetének legrosszabb olasz válogatottja" - írta a Szlovákia elleni sokkoló vereség másnapján a Gazzetta dello Sport publicistája, és valószínűleg kevesen szálltak vitába vele, hiszen a vb leggyengébb csoportjából,
győzelem nélkül,
az utolsó helyen zuhant ki a címvédő. Pedig látszólag csak az a kicsi hiányzott, ami általában nem szokott: ezúttal is hajszálon múlott a három döntetlennel való kínkeserves továbbjutás, mint a világbajnoki győzelemmel zárult 1982-es spanyolországi tornán. Csakhogy ez a garnitúra - a négy évvel ezelőttihez hasonlóan - aligha nevezhető tipikus olasz csapatnak. Nem alibizte át az első két meccset: végig robotolt, izzadt, gyötrődött, teljesítménye épp ezért döbbenetes. Az olaszok egyszerűen játékerőben, sebességben képtelenek voltak felvenni a versenyt a világ középmezőnyével.
A sportsajtó már a keret alakulása során nekilátott Marcello Lippi élveboncolásának, most pedig minden okuk megvan a halotti torra. (Az Il Giornale illusztrációján például azúrkék koporsóban fekszenek az antihősök.) A szövetségi kapitány - aki a berlini mámort követő két évet többnyire adriai jachtokon, szivarozással töltötte - 2008-ban, Roberto Donadoni akkor még csúfosnak talált Eb-buktája után tért vissza a kispadra, és egy percig sem titkolta, hogy a berlini győztes csapatra építi majd keretét. (A 23 fős keretben végül 10 világbajnok kapott helyet.) Ennek jegyében a Torinóban félistenként tisztelt edző maga forszírozta a válogatott pilléreinek Juventusba szerződését: Lyonból érkezett (a végül otthon hagyott) Fabio Grosso, Madridban pedig valóságos örömünnepet ültek, miután visszatért korábbi klubjához a berlini csoda után teljesen szétesett Fabio Cannavaro. Lippi annak ellenére kitartott a Juventusra épülő válogatott ideája mellett - alapcsapatában hat játékossal számolt -, hogy a torinóiak történetük egyik legrosszabb szezonját futva csak a hetedik helyen végeztek. Nem erőltette az egykori szellemi vezér, Francesco Totti visszatérését, ellenben (szó szerint)
végsőkig ragaszkodott
a már dubai levezetésére készülő 37 éves Cannavaróhoz, a kiégett, gyenge idényt produkáló Pirlóhoz és Camoranesihez, és a torna talán leglassúbb szélső hátvédjéhez, Zambrottához. De a közvélemény ennél is nehezebben emésztette meg az ihletett formáját állandósító fantasista, Antonio Cassano mellőzését, amire Lippi két év alatt sem akart épkézláb magyarázatot adni.
A saját szerepét érezhetően túlértékelő szövetségi kapitány kihagyta a nehezen kezelhető egyéniségeket, s helyükre - jobb híján - érett, de nemzetközi szinten tapasztalatlan harcosokat hívott meg, mint Pepe, Palombo, Quagliarella, vagy a 33 éves Di Natale, aki a napokban maga vallotta be, hogy remegő térdekkel várta élete első világbajnoki meccsét. Lippi húzása leginkább azért volt meglepő, mert négy éve épp ő tudott tanári módon bajnokcsapattá kovácsolni igazi megszállottakat (Materazzi, De Rossi, Gattuso) és primadonnákat (Totti, Inzaghi, Del Piero, Pirlo).
A kapitány magára vállalta a felelősséget, de a sajtó várhatóan nem elégszik meg az ő keresztre feszítésével, hisz' az olasz futball vergődése nélküle is évek óta tart. Nem véletlen, hogy a sportlapok a csatárzseniken túl sem a középpályára, sem a hátvédsorba nem követeltek senkit, a liga egyszerűen kifogyott az egyéniségekből. Ennek egyik oka, hogy - szemben a spanyol, a francia és az angol bajnoksággal - Olaszországban csak elvétve találunk olyan fiatal tehetségeket, akik huszonhárom éves korukra a legmagasabb szinten bizonyíthatnak hétről hétre, mivel a nagycsapatok a kész játékosokat és az idegenlégiósokat preferálják.
A calcio válságát mutatja, hogy a Milan 2007-es győzelme óta az olasz csapatok gyakorlatilag statisztaszerepet játszanak a Bajnokok Ligájában, az Inter idei diadalát pedig a futballközvélemény nem érzi magáénak. (Mourinho csapatában csak mutatóban volt egy-két olasz, a döntő egyetlen itáliai résztvevője a 30 másodpercre becserélt Materazzi volt.) A négy éve húzódó Calciopoli gyakorlatilag az összes nagycsapatot elérte, s bebizonyosodott, hogy a korrupció (a bíróküldés manipulálása, a vesztegetés) hosszú évek óta rutinszerűen működik vezetői szinten. Az elmúlt húsz évben a nagy európai ligák közül egyedül a Serie A nem tudott értelmes válaszokat adni a szurkolói erőszak megfékezésére (a mélypont 2007 volt, hárman haltak meg a stadionok körüli erőszak miatt), eközben az infrastruktúra
végtelenül lehasznált,
az élvonalbeli stadionok zöme közel nyolcvanéves. Jellemző, hogy a Juventus jövő évben nyíló új arénája az 1990-es világbajnokság óta a második új építésű stadion lesz az országban. Az olasz mentalitást ismerve kérdés, mennyire kavarja meg az állóvizet a dél-afrikai leégés. Nem valószínű, hogy a Lippit visszaédesgető Giancarlo Abete szövetségi elnök helyén maradhat. Azt már kinevezésekor tudni lehetett, hogy a kapitány a vb után távozik, a torna előtti hetekben pedig véglegessé vált, hogy utódja a Fiorentina vezetőedzője, Cesare Prandelli lesz. Feladata nem egyszerű, az új generáció körvonalai ugyanis homályosak. Két éve van az ukrán-lengyel Eb-ig, hogy megtanítsa őket nyerni, olaszosan, "séróból".
