Nagy égések a focivébén: Franciaország - Mítoszok és antihősök

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2010. július 1.

Sport

Franciaország idei vb-szereplése - a Thierry Henry keze és bírói műhiba révén szerzett góllal induló, majd a sportág és a politika sztárjait szerte a világon köznevetség tárgyává tevő performansz - akár egy felszabadító katarzist is hozhatna. Ha a Dél-Afrikában a várakozásoknak megfelelően pocsékul szereplő galloknak sikerülne végleg megtorpedózni a nemzeti hős sportoló és a futballpatrióta testvériségének mesterséges mítoszát...
Franciaország idei vb-szereplése - a Thierry Henry keze és bírói műhiba révén szerzett góllal induló, majd a sportág és a politika sztárjait szerte a világon köznevetség tárgyává tevő performansz - akár egy felszabadító katarzist is hozhatna. Ha a Dél-Afrikában a várakozásoknak megfelelően pocsékul szereplő galloknak sikerülne végleg megtorpedózni a nemzeti hős sportoló és a futballpatrióta testvériségének mesterséges mítoszát...

A franciák saját nemzeti legendája az 1998-as vébén kezdődik, amikor a házigazdák Zidane, Thuram és mondjuk Lizarazu nevével fémjelzett csapata az ország első és máig utolsó világkupáját nyeri meg. E megdicsőülésből támadt a Black-Blanc-Beur máig élő mítosza - eszerint a rasszizmus, az akkortájt legsikeresebb európai szélsőjobb és a nyilvánvaló diszkrimináció felett szimbolikus győzelmet arató bajnokok létjogosultságot szereznek a "fekete-fehér-arab" nemzeti trikolórnak. Zidane-ék a futball ma is meglévő népi jellegének legszebb bizonyítékaként azt az igazságtalanságot látszottak feloldani, hogy a világ egyik legnagyobb bevándorlóországában a nyolcvanas évektől politikai tőkét lehetett kovácsolni az integráció megkérdőjelezéséből, nem utolsósorban azért, mert a lakosság egy részének valóban nem jutott a kollektív sikerek gyümölcseiből.

A '98-as győzelem másik, mára egyre szembeszökőbb aspektusa az volt, hogy a sportág felelős szervei nem tudtak mit kezdeni a nekik is váratlan sikerrel, így fennmaradt az addig megszokott, "családias", a la Sopranos struktúra, miközben a média, a politika és persze maguk a játékosok is a kortárs profi környezethez igazodtak. A szövetség legnagyobb ballépése bizonyára az volt, hogy a 2008-as Európa-bajnokság kudarca ellenére is meghosszabbította Raymond Domenech, a már akkor is közutálatnak örvendő edző mandátumát, aki aztán az előre megjósolt tragikus végkifejlet felé vezette a Kékeket. Utolsó meccsének és karrierjének záróakkordjaként pedig nem volt hajlandó kezet fogni a győztes csapatot trenírozó brazil kollégájával.

A sajtóval paranoiás viszonyban lévő Domenech az abszurd nyilatkozatok mestere. 2008-ban a vesztes meccs után élő adásban kérte meg barátnője kezét, az idén pedig a francia csapattal átélt elképesztő pillanatokat ünnepelte. A "kivételes pillanatok" egyikéről már értesült a nagyérdemű a L'Équipe sportújság jóvoltából. A hétfői kiesést megelőző pénteki játszma szünetében a Domenech állítólagos kritikájára reagáló Nicolas Anelka durva szitkaiból a francia sajtótörténet vélhetően legtrágárabb címlapja kerekedett szombatra. A botrány nyomán a sportszövetség hazahívja Anelkát, a csapatnál hírstopot vezetnek be, Nicolas Sarkozy Medvegyevvel tartott sajtótájékoztatóján, újságírói kérdésre el-fo-gad-ha-tat-lan-nak minősíti az affért. A vébére elképesztő méretekre duzzasztott médiagépezet boldog-boldogtalantól nyilatkozatot követel, és jobbára kap is, megszólalnak a már korábban sportkommentátorrá avanzsált politikusok. A nap végére Anelka már a meccs elvesztéséért is felelős, Domenech depressziós tüneteiről nem is beszélve. Vasárnap azután komikus elemek vegyülnek a nemzeti tragédia szövetébe, a csapat edzése helyett előbb némi börleszket rögzíthetnek a kamerák, majdnem tettlegességig fajuló kakaskodás, elhajintott stopper, elfúló hangú lemondó nyilatkozat, és a csúcspont, az Anelkát sújtó döntés ellen az edzés megtagadásával tiltakozó, "sztrájkoló" játékosok, akiknek közös levelét senki nem hajlandó felolvasni. Így az áldozati szerepre egyre jobban ráérző Domenech közvetíti a csapat üzenetét a sajtónak, mellesleg azt is illusztrálva, hogy az éppen általa beválogatott hangadók puccsolják meg.

Henry és a válságstáb

A média, a Fédé (azaz a futballszövetség), a csapat és az edző után a politika kerül a cselekmény középpontjába. Az elvileg illetékes sportállamtitkár, aki egyébként kegyvesztettként, az emberi jogi tárca éléről került nulla tapasztalattal erre a posztra, már korábban diszkvalifikálta magát, amikor a megszorítások és a válság divatba hozta új morál jegyében dorgálta meg ötcsillagos szállodája luxusáért a csapatot. A Capital magazin szerint valóban a franciák keresték volna a legtöbbet a tornán, gólonkénti lebontásban. Rama Yade államtitkár azonban nemcsak a kormány és a csapat ellenszenvét vívja ki. Hamarosan kiderül, hogy a politikus asszony és kísérete részére lefoglalt lakosztály jóval borsosabb árú, és ezen már az sem segít, hogy Yade végül valóban szerény helyeken húzza meg magát, hisz a korábbi foglalást is rendezni kell.

E szintén tragikomikus ügy tulajdonképpen csak ismétli a már Henry kezezése után elemi erővel felszínre törő legitimációs és imázsproblémákat. Miközben a sportágat a nemzet tükreként, egyesítő erejeként és az ifjúság elé helyezhető morális példaként próbálja láttatni az uralkodó diskurzus, épp az ennek az imázsnak a kozmetikázásában éllovas politikusok és újságíró-kommentátorok azok, akik elsőként kárhoztatják a rendszer leginkább előtérben lévő szereplőit, magukat a játékosokat, ha személyes érdekük úgy kívánja. Az államtitkárnak elvileg igaza van, de kritikájának célja saját imázsának építése, és amikor napokkal később majd a sportszervezet szétrobbantását követeli, csak tovább növeli azt a legitimációs vákuumot, amit felettesei egy emberként próbálnak meg töltögetni.

Elsőként Roselyne Bachelot egészségügyi miniszter, aki jól-rosszul, de legfőképp diszkréten vezényli a szakma és a lakosság körében is népszerűtlen kórházreformot. Nem csoda, hogy nyilvánvaló megkönnyebbüléssel vette át a vébé ügyeit, hátha így feledtetheti a megszorításokat, az összeférhetetlenségi gyanúval terhelt, pazarló és amatőr, nátha elleni kampányt. Jellegzetes moliére-i karakter, aki nagy hangon ostorozza a "gyerekesen" viselkedő Kékeket, majd maga is elérzékenyül, amikor felidézi, hogy néhányuk tekintetében könnycseppek csillogtak, amikor a helyszínre sietve a nemzet nevében jól megdorgálta őket.

Ugyanebben a regiszterben, a deus ex machina funkciójával próbálkozik Sarkozy, aki szokás szerint látványosan és mesterkélten avatkozik a dolgok menetébe - válságstábot hív össze a miniszterelnök és az illetékes tárcagazdák részvételével, az épp folyamatban lévő nyugdíjreformja ellen tiltakozó milliós tüntetésekkel egy időben, és a G20 találkozó előtt egy nappal bizalmas beszélgetésen fogadja... Thierry Henryt.

Caid

Aztán az is kiderült, hogy a L'Équipe földindulást kiváltó és szenzációhajhász címlapjából - amelyen bíbor háttér előtt gyűlölettől eltorzult arccal acsarkodik az egymással szembe montírozott Domenech és Anelka - még az idézőjelek sem igazak. Az edző anyukája sem került szóba, és a csatár maga elé morogta és nem az edző arcába, hogy hova is menjen, illetve hova tegye a játékszisztémáját. Rosszhiszemű tévedésen vagy hazugságon alapulnak Alain Finkielkraut filozófus és a nála kisebb kaliberű megmondóemberek elméletei is a csapatban dúló etnikai széthúzásról. Finkielkraut - aki mellesleg az első fátyolügy egyik kezdeményezője, és legalábbis a 2005-ös "lázadások" óta saját dekadenciaelméleteinek igazolására használja a rasszista áthallásai miatt rendszeresen elmarasztalt érveket a bevándorlóleszármazottak vallási-faji megosztottságáról - a fociról éppoly keveset tud, mint az elővárosokról. Csupán a polémiára éhes média által szalonképesnek nyilvánított szószólója annak a trendnek, amelynek többé-kevésbé vérszomjas vagy opportunista résztvevői között ott találunk néhány kormánypárti, petíciókat írogató képviselőt, Le Pen stafétabotját átvevő leányát, és a csapdába óvatlanul besétálókat. Amilyen például Bachelot asszony, aki maga is használta a játékosok kapcsán a külvárosokra és az arabokra egyaránt utaló "caid" kifejezést, amely jelenthet nagyhatalmú (banda)vezért, de bűnözőt is.

A helyzet iróniája, hogy ennek a csapatnak már szinte semmi köze a külvárosokhoz, ahonnan, ha egyáltalán megfordultak ott, legfeljebb 12 éves korukban elkerültek - és az "arabok" el se jutottak Dél-Afrikába. Épp azért hagyták őket itthon, hogy ne okozzanak felfordulást. Azaz, az összekaristolt lemezt már jól ismerjük, de - ahogy a Le Monde egyik riportjában megszólaltatott szurkolók jegyzik meg rezignáltan - legalább muszlimozni most majd nem lehet. És bár a külhoni és a gall sajtó is egyaránt a negatívumokat emelte ki a francia kalandból - ne feledjük, a foci "objektív" kerete remek ürügy a rivális nemzetek elleni düh, féltékeny káröröm vagy épp a primer sovinizmus kinyilvánítására -, úgy tűnik, egy régen érlelődő fekély fakadt most fel. A patrióta morál mellett nevetségessé vált a szükségképpen erényes sport meséje - és a sportolókon kívül a sporton élősködők hada is. A sportban rejlő erkölcsi töltet épp annyi, mint bármely más szakmában, azaz, amennyit mi magunk adunk bele. És a franciák nagy része, ha egyáltalán odafigyelt a felhajtásra ügyes-bajos dolgai mellett, nehezen tudta megállni, hogy nyíltan vagy bajusza alatt ne mulasson az egészen. Ha úgy vesszük, a Kékek felmutatták a nemzeti hősök mítoszában a túlzás komikus potenciálját. És ez is valami.

Neked ajánljuk