Nagy égések a focivébén: Franciaország - Mítoszok és antihősök

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2010. július 1.

Sport

Franciaország idei vb-szereplése - a Thierry Henry keze és bírói műhiba révén szerzett góllal induló, majd a sportág és a politika sztárjait szerte a világon köznevetség tárgyává tevő performansz - akár egy felszabadító katarzist is hozhatna. Ha a Dél-Afrikában a várakozásoknak megfelelően pocsékul szereplő galloknak sikerülne végleg megtorpedózni a nemzeti hős sportoló és a futballpatrióta testvériségének mesterséges mítoszát...
Franciaország idei vb-szereplése - a Thierry Henry keze és bírói műhiba révén szerzett góllal induló, majd a sportág és a politika sztárjait szerte a világon köznevetség tárgyává tevő performansz - akár egy felszabadító katarzist is hozhatna. Ha a Dél-Afrikában a várakozásoknak megfelelően pocsékul szereplő galloknak sikerülne végleg megtorpedózni a nemzeti hős sportoló és a futballpatrióta testvériségének mesterséges mítoszát...

A franciák saját nemzeti legendája az 1998-as vébén kezdődik, amikor a házigazdák Zidane, Thuram és mondjuk Lizarazu nevével fémjelzett csapata az ország első és máig utolsó világkupáját nyeri meg. E megdicsőülésből támadt a Black-Blanc-Beur máig élő mítosza - eszerint a rasszizmus, az akkortájt legsikeresebb európai szélsőjobb és a nyilvánvaló diszkrimináció felett szimbolikus győzelmet arató bajnokok létjogosultságot szereznek a "fekete-fehér-arab" nemzeti trikolórnak. Zidane-ék a futball ma is meglévő népi jellegének legszebb bizonyítékaként azt az igazságtalanságot látszottak feloldani, hogy a világ egyik legnagyobb bevándorlóországában a nyolcvanas évektől politikai tőkét lehetett kovácsolni az integráció megkérdőjelezéséből, nem utolsósorban azért, mert a lakosság egy részének valóban nem jutott a kollektív sikerek gyümölcseiből.

A '98-as győzelem másik, mára egyre szembeszökőbb aspektusa az volt, hogy a sportág felelős szervei nem tudtak mit kezdeni a nekik is váratlan sikerrel, így fennmaradt az addig megszokott, "családias", a la Sopranos struktúra, miközben a média, a politika és persze maguk a játékosok is a kortárs profi környezethez igazodtak. A szövetség legnagyobb ballépése bizonyára az volt, hogy a 2008-as Európa-bajnokság kudarca ellenére is meghosszabbította Raymond Domenech, a már akkor is közutálatnak örvendő edző mandátumát, aki aztán az előre megjósolt tragikus végkifejlet felé vezette a Kékeket. Utolsó meccsének és karrierjének záróakkordjaként pedig nem volt hajlandó kezet fogni a győztes csapatot trenírozó brazil kollégájával.

A sajtóval paranoiás viszonyban lévő Domenech az abszurd nyilatkozatok mestere. 2008-ban a vesztes meccs után élő adásban kérte meg barátnője kezét, az idén pedig a francia csapattal átélt elképesztő pillanatokat ünnepelte. A "kivételes pillanatok" egyikéről már értesült a nagyérdemű a L'Équipe sportújság jóvoltából. A hétfői kiesést megelőző pénteki játszma szünetében a Domenech állítólagos kritikájára reagáló Nicolas Anelka durva szitkaiból a francia sajtótörténet vélhetően legtrágárabb címlapja kerekedett szombatra. A botrány nyomán a sportszövetség hazahívja Anelkát, a csapatnál hírstopot vezetnek be, Nicolas Sarkozy Medvegyevvel tartott sajtótájékoztatóján, újságírói kérdésre el-fo-gad-ha-tat-lan-nak minősíti az affért. A vébére elképesztő méretekre duzzasztott médiagépezet boldog-boldogtalantól nyilatkozatot követel, és jobbára kap is, megszólalnak a már korábban sportkommentátorrá avanzsált politikusok. A nap végére Anelka már a meccs elvesztéséért is felelős, Domenech depressziós tüneteiről nem is beszélve. Vasárnap azután komikus elemek vegyülnek a nemzeti tragédia szövetébe, a csapat edzése helyett előbb némi börleszket rögzíthetnek a kamerák, majdnem tettlegességig fajuló kakaskodás, elhajintott stopper, elfúló hangú lemondó nyilatkozat, és a csúcspont, az Anelkát sújtó döntés ellen az edzés megtagadásával tiltakozó, "sztrájkoló" játékosok, akiknek közös levelét senki nem hajlandó felolvasni. Így az áldozati szerepre egyre jobban ráérző Domenech közvetíti a csapat üzenetét a sajtónak, mellesleg azt is illusztrálva, hogy az éppen általa beválogatott hangadók puccsolják meg.

Henry és a válságstáb

A média, a Fédé (azaz a futballszövetség), a csapat és az edző után a politika kerül a cselekmény középpontjába. Az elvileg illetékes sportállamtitkár, aki egyébként kegyvesztettként, az emberi jogi tárca éléről került nulla tapasztalattal erre a posztra, már korábban diszkvalifikálta magát, amikor a megszorítások és a válság divatba hozta új morál jegyében dorgálta meg ötcsillagos szállodája luxusáért a csapatot. A Capital magazin szerint valóban a franciák keresték volna a legtöbbet a tornán, gólonkénti lebontásban. Rama Yade államtitkár azonban nemcsak a kormány és a csapat ellenszenvét vívja ki. Hamarosan kiderül, hogy a politikus asszony és kísérete részére lefoglalt lakosztály jóval borsosabb árú, és ezen már az sem segít, hogy Yade végül valóban szerény helyeken húzza meg magát, hisz a korábbi foglalást is rendezni kell.

E szintén tragikomikus ügy tulajdonképpen csak ismétli a már Henry kezezése után elemi erővel felszínre törő legitimációs és imázsproblémákat. Miközben a sportágat a nemzet tükreként, egyesítő erejeként és az ifjúság elé helyezhető morális példaként próbálja láttatni az uralkodó diskurzus, épp az ennek az imázsnak a kozmetikázásában éllovas politikusok és újságíró-kommentátorok azok, akik elsőként kárhoztatják a rendszer leginkább előtérben lévő szereplőit, magukat a játékosokat, ha személyes érdekük úgy kívánja. Az államtitkárnak elvileg igaza van, de kritikájának célja saját imázsának építése, és amikor napokkal később majd a sportszervezet szétrobbantását követeli, csak tovább növeli azt a legitimációs vákuumot, amit felettesei egy emberként próbálnak meg töltögetni.

Elsőként Roselyne Bachelot egészségügyi miniszter, aki jól-rosszul, de legfőképp diszkréten vezényli a szakma és a lakosság körében is népszerűtlen kórházreformot. Nem csoda, hogy nyilvánvaló megkönnyebbüléssel vette át a vébé ügyeit, hátha így feledtetheti a megszorításokat, az összeférhetetlenségi gyanúval terhelt, pazarló és amatőr, nátha elleni kampányt. Jellegzetes moliére-i karakter, aki nagy hangon ostorozza a "gyerekesen" viselkedő Kékeket, majd maga is elérzékenyül, amikor felidézi, hogy néhányuk tekintetében könnycseppek csillogtak, amikor a helyszínre sietve a nemzet nevében jól megdorgálta őket.

Ugyanebben a regiszterben, a deus ex machina funkciójával próbálkozik Sarkozy, aki szokás szerint látványosan és mesterkélten avatkozik a dolgok menetébe - válságstábot hív össze a miniszterelnök és az illetékes tárcagazdák részvételével, az épp folyamatban lévő nyugdíjreformja ellen tiltakozó milliós tüntetésekkel egy időben, és a G20 találkozó előtt egy nappal bizalmas beszélgetésen fogadja... Thierry Henryt.

Caid

Aztán az is kiderült, hogy a L'Équipe földindulást kiváltó és szenzációhajhász címlapjából - amelyen bíbor háttér előtt gyűlölettől eltorzult arccal acsarkodik az egymással szembe montírozott Domenech és Anelka - még az idézőjelek sem igazak. Az edző anyukája sem került szóba, és a csatár maga elé morogta és nem az edző arcába, hogy hova is menjen, illetve hova tegye a játékszisztémáját. Rosszhiszemű tévedésen vagy hazugságon alapulnak Alain Finkielkraut filozófus és a nála kisebb kaliberű megmondóemberek elméletei is a csapatban dúló etnikai széthúzásról. Finkielkraut - aki mellesleg az első fátyolügy egyik kezdeményezője, és legalábbis a 2005-ös "lázadások" óta saját dekadenciaelméleteinek igazolására használja a rasszista áthallásai miatt rendszeresen elmarasztalt érveket a bevándorlóleszármazottak vallási-faji megosztottságáról - a fociról éppoly keveset tud, mint az elővárosokról. Csupán a polémiára éhes média által szalonképesnek nyilvánított szószólója annak a trendnek, amelynek többé-kevésbé vérszomjas vagy opportunista résztvevői között ott találunk néhány kormánypárti, petíciókat írogató képviselőt, Le Pen stafétabotját átvevő leányát, és a csapdába óvatlanul besétálókat. Amilyen például Bachelot asszony, aki maga is használta a játékosok kapcsán a külvárosokra és az arabokra egyaránt utaló "caid" kifejezést, amely jelenthet nagyhatalmú (banda)vezért, de bűnözőt is.

A helyzet iróniája, hogy ennek a csapatnak már szinte semmi köze a külvárosokhoz, ahonnan, ha egyáltalán megfordultak ott, legfeljebb 12 éves korukban elkerültek - és az "arabok" el se jutottak Dél-Afrikába. Épp azért hagyták őket itthon, hogy ne okozzanak felfordulást. Azaz, az összekaristolt lemezt már jól ismerjük, de - ahogy a Le Monde egyik riportjában megszólaltatott szurkolók jegyzik meg rezignáltan - legalább muszlimozni most majd nem lehet. És bár a külhoni és a gall sajtó is egyaránt a negatívumokat emelte ki a francia kalandból - ne feledjük, a foci "objektív" kerete remek ürügy a rivális nemzetek elleni düh, féltékeny káröröm vagy épp a primer sovinizmus kinyilvánítására -, úgy tűnik, egy régen érlelődő fekély fakadt most fel. A patrióta morál mellett nevetségessé vált a szükségképpen erényes sport meséje - és a sportolókon kívül a sporton élősködők hada is. A sportban rejlő erkölcsi töltet épp annyi, mint bármely más szakmában, azaz, amennyit mi magunk adunk bele. És a franciák nagy része, ha egyáltalán odafigyelt a felhajtásra ügyes-bajos dolgai mellett, nehezen tudta megállni, hogy nyíltan vagy bajusza alatt ne mulasson az egészen. Ha úgy vesszük, a Kékek felmutatták a nemzeti hősök mítoszában a túlzás komikus potenciálját. És ez is valami.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.