Színház

Dinnyék közt a gyökér

A Répakirály

Kritika

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

A rendkívül termékeny, száz körüli operettet jegyző Offenbach művei közül Magyarországon csak néhányat ismerünk, elsősorban a Hoffmann meséit, valamint az Orfeusz az alvilágbant (ebben hangzik el a híres kánkán), A gerolsteini nagyhercegnőt és a Szép Helénát. A Répakirályt itthon még sosem játszották magyar nyelven (németül viszont igen, még 1877-ben). A zeneszerző szívesen elegyített a munkáiba politikai szatírát, aktualitásokat. Utóbbiak nyilván csak a kortársaknak lehettek érdekesek, így a budaörsi alkotóknak adott volt a feladat: a mára szabni az eredetit. Elvihették volna az erős aktualizálás irányába, de „a kevesebb több” alapján inkább maradtak a mértékkel adagolt áthallásoknál.

Az alaptörténet szerint az ország uralkodója, Fridolin művelt és érdeklődő, szereti a színházat, az édes életet, ám ami az uralkodás terheit és felelősségét illeti, azt inkább megúszná, az üres államkasszát pedig egy érdekházassággal szeretné újra feltölteni. Önérdekvezérelt miniszterei viszont szívesebben látnának egy báburalkodót, és erre a célra abszurd fordulattal egy igazi gyökeret, egy répát szemelnek ki. Fridolinnak menekülnie kell, a Répakirályt pedig a hozzá pártoló szomszéd királylánnyal együtt gyorsan elkapja a hatalmi mámor. Fridolin sok viszontagságon keresztül, korábbi önmagát meghaladva, mesei fordulatokkal szerezheti vissza a trónt és nyerheti el az igaz szerelmet. A hatalom működéséről és a körülötte forgolódó szélkakasokról szóló alaptörténet nyilván mindig érvényes, és néhány helyi utalással bárhol könnyen jelen idejűvé tehető. Itt például a Répakirály Trump-parókája, az egyik köpönyegforgató miniszter slim fit ingje és néhány, a hazai közbeszédből ismert szófordulat tartozik a direkt utalások közé. No meg az Elvira-dal, amelyet az eredetiben is nem gyalog bandukoló, hanem vonatra szálló hőseink énekelnek MÁV-os viszontagságaikról. Annyira szellemes, hogy (ellen)szignálként kellene bejátszani az állomásokon. (A dalszövegek Závada Péter munkái, az átiratot Kovalik Balázs és Ari-Nagy Barbara jegyzi.) A frissítésbe popkulturális utalások is belefértek: a király Pókembernek álcázza magát, feltűnik Robin és a Macskanő is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.