Három magyar edző az európai futballban

Lüke, Csili és a táncmester

  • Szegedi Péter
  • Andreides Gábor
  • Gulyás Zsolt
  • 2015.07.11 13:06

Sport

Real Madrid, Benfica, Inter – manapság elképzelhetetlennek tűnik, hogy magyarok e nagy európai klubok közelébe kerüljenek. Pedig évtizedekkel ezelőtt nemcsak játékosaink szerepeltek ezekben a sztárcsapatokban, hanem magyar edzők irányításával értek el számottevő sikereket.

Magyarország az osztrák–magyar rivalizálás és az FTC–MTK-párharc eredményeként 1919-re Európa legjelentősebb futballnagyhatalmainak egyikévé vált. Nemcsak a játékosok egyéni kvalitásai voltak kiválóak, az MTK-nál a „Duna menti iskola” alapjait lerakó Jimmy Hogan a korszak legmodernebb játékrendszerét hozta létre. Labdarú­góink azonban exportképes tudásuk birtokában a kontinens egyik legszegényebb nagyvárosában játszottak. Így 1919-től kezdve, a több nyugati országban ekkoriban kialakuló futballgazdaság jelentős szívóhatására, labdarúgók tucatjai hagyták el Budapestet. Eleinte főként Bécsbe távoztak a vándorok, majd Csehországot és Olaszországot vették célba – a húszas évek közepén már több mint száz egykori élvonalbeli magyar labdarúgó játszott és többtucatnyi edző dolgozott külföldön.

A század első évtizedeiben a futball a budapesti kispolgárság sportja volt, ami társadalmi beágyazottságát is meghatározta: a húszas évek végéig
a válogatottban pályára lépő labdarúgók negyede és neves edzőink közül is több volt zsidó származású. A legsikeresebb pályát közülük Hertzka Lipót, Weisz Árpád és Guttmann Béla futotta be.

 

Út a kispadig

Három főhősünk élete – bár több rokon vonás és állomás található pályájukon – csupán rövid ideig keresztezte egymást.

A családi körben Lükének becézett Hertzka Lipót 1893-ban született Bécsben, a sportsajtóban is gyakran Csilinek említett Weisz Árpád három évvel később Solton, a legfiatalabb, Guttmann Béla pedig 1899-ben, Budapesten. Edzőként sosem kerültek egymással szembe, viszont fiatal játékosként voltak közös csapataik. Guttmann a világháború alatt igazolt Kőbányára a vasutas Törekvéshez, Weisz Árpád nevelőegyesületéhez. De legfeljebb 1920 tavaszán, néhány meccsen játszhattak együtt, hiszen Weisz csak 1919 végén tért haza a hadifogságból. Guttmann hamarosan továbbállt az MTK-hoz, s bár a válogatottban is bemutatkozhatott, a kontinens egyik legerősebb csapatában nem sok lehetőséget kapott. 1922-ben a bécsi Hakoah játékosa lett, 1925-ben tagja volt az első osztrák profi bajnokságot elhódító cionista klubnak. Kiválóan élt Bécsben, tánciskolája volt – nyilatkozatai alapján nehéz eldönteni, hogy a futball vagy inkább a tánc volt az élete –, mégis, a Hakoah 1926-os amerikai túrája után a New York Giantshez szerződött. Hat évet töltött a tengerentúlon, majd miután a gazdasági válságban elvesztette jelentős vagyonát, zugkocsmája is tönkrement, hazatért Európába, és 1933-ban a Hakoah edzője lett.

Guttmann-nal még játszhatott az MTK-ban és nagyjából vele egy időben hagyhatta el Magyarországot Hertzka Lipót is – a feltételes mód indokolt, hisz játékos-pályafutásáról szinte semmit sem tudunk. Az MTK-ból valószínűleg a húszas évek elején igazolt a német Essener TB csapatához. A Ruhr-vidéki klub 1922 decemberében két barátságos meccset játszott San Sebastianban a Real Sociedad vendégeként, Hertzka pedig Baszkföldön maradt, és 1923-tól már edzőként irányította a klubot.

Weisz maradt legtovább Magyarországon. Hatszoros válogatottként, 1923 nyarán igazolt a magyar labdarúgók legkedveltebb külföldi klubjához, a Makkabi Brnóhoz. Innen a Padovába, majd 1925-ben a milánói Interhez vezetett az útja. De nem volt igazán sikeres a játékos-pályafutása, rövid ideig az Alessandriánál volt segédedző, majd 1926-ban, 30 éves korában ült le a milánói kék-feketék kispadjára.

 

A Real Madrid első bajnoka

1923-ban Hertzka Lipót átvette a Real Sociedad csapatának irányítását, így – Pozsonyi Imre barcelonai szerepvállalását megelőzve – ő lett az első magyar edző Spanyolországban. 1925-ben a regionális pontvadászat élén végeztek (a spanyolok csak 1929-től rendeztek országos bajnokságot), 1926-ban már az ország egyik legerősebb klubja, az Athletic Bilbao szerződtette. Két évet töltött új csapatánál, majd a Sevillához távozott, rá egy évre megnyerték a másodosztályú bajnokságot. 1930-ban Santiago Bernabeu vitte a Real Madridhoz. Első idénye végén csak hatodik lett a csapat, 1932-ben viszont Hertzka vezetésével – korábbi csapata, a Bilbao szériáját megszakítva – első bajnoki címét szerezte meg a Real Madrid. A világhírű Zamorával a kapuban veretlenül végeztek az élen, ami máig spanyol rekord – Hertzkát mégis elküldték. Valószínűleg azért, mert nem volt tekintélye a játékosok előtt, a feszült öltözői hangulattal magyarázható, hogy amikor a játékosokkal közölték menesztése hírét, örömükben ugrálni, kiabálni kezdtek, Hertzka mozdulatait utánozták, és magyar származásán (!) gúnyolódtak.

Úgy tűnt, leáldozott a szerencséje, a bajnok Hertzka a harmadik ligában, a Hercules Alicanténál kötött ki. 1934-ben feljutottak a második ligába, ő pedig továbbállt a szintén másodosztályú Granadához. Kis híján kiestek a harmadik ligába, így alig egy év után, 1935 végén elköszönt a klubtól.

Valószínű, hogy Hertzka a polgárháború elől menekült Lisszabonba, ahol újra felragyogott a csillaga: 1936 őszén a bajnoki címvédő Benfica edzője lett. Hertzka irányításával a klub megszerezte második, majd 1938-ban harmadik aranyérmét is. Kis híján sikerült tripláznia, de 1939 tavaszán a Porto elleni meccsükön a bíró nem adta meg a lisszaboniak győztes gólját. Ezzel Siska Mihály Portója lett a bajnok, Hertzkát pedig nyolc évre Biri János váltotta a Benfica kispadján. Portugáliában magyar „edzőuralom” volt ekkoriban: Hertzka 1942-ben Siskát váltotta a Porto kispadján, majd 1945-ben Szabó Józsefnek adta át helyét – aki ezt megelőzően nyolc évig edzette a Sporting Lisszabont. 1947-ben „visszavette” Biri Jánostól a Benficát, és csak rosszabb gólarányuknak köszönhették, hogy lecsúsztak a bajnoki aranyról. De Hertzka ekkor már betegeskedett, 1948-ban Montemor-o-Novóban telepedett le, a kisvárosban hunyt el 1951-ben. Halálakor a portugál rádió megszakította adását, így emlékezve arra az edzőre, aki összesen hét szezonon keresztül irányította a portugál futball két kiemelkedő klubját. Hogy Magyarországon valamelyest ismert a neve, mindenekelőtt felesége keresztfiának, Farkasházy Tivadarnak köszönhető (akinek segítségéért a szerzők ezúton mondanak köszönetet).

 

Az olasz tanító

A két világháború között külföldön magyar edzők legnagyobb számban Olaszországban dolgoztak, s nagyban hozzájárultak az olasz futball látványos megerősödéséhez. Amikor 1934-ben, a Mussolini számára kiemelkedően fontos hazai rendezésű tornán megnyerték első világbajnoki címüket, az első osztály 18 csapatából 12-nek volt magyar edzője. Közülük a legsikeresebb az a Weisz Árpád volt, aki némi „helyzeti előnnyel” érkezett Olaszországba, hiszen 1915-től négy évet töltött olasz fogságban, így tökéletesen beszélte a nyelvet. 1920 és 1943 között 25 bajnokot avattak Olaszországban, az olasz Carlo Carcano (Juventus) és az osztrák Hermann Felsner (Bologna) négy-négy bajnoki címet nyert csapatával, őket követi Weisz, aki a Bolognával kétszer, az Internazionaléval pedig egyszer végzett az élen.

Weisz 1926-ban ült le a milánói Inter kispadjára, és rövid megszakítással 1933-ig irányította a lombardiai csapatot (a klubot ekkoriban az egykori milánói püspök, Szent Ambrus után Ambrosianának nevezték, mivel a fasiszta párt nem tolerálta a nemzeti jelleget kevéssé visszaadó elnevezést). Weisz csupán 34 éves volt, amikor az Inter 1930-ban az irányításával bajnokságot nyert, máig ő a legfiatalabb, olasz bajnoki címet szerző edző. Ő állította a felnőttcsapatba az alig húszéves Giuseppe Meazzát, aki hamarosan az olasz futball első szuper­sztárjává vált. Ekkoriban jelent meg Aldo Molinarival, az Inter sportigazgatójával közösen jegyzett nagy hatású, Il giuoco del calcio című szakkönyve is, amelyhez az olasz válogatottat kétszer is világbajnoki címhez segítő szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo írt előszót.

1935-ben Bolognába szerződött, ahol minden feltétel adott volt a sikeres szerepléshez: Weisz pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A Bologna – megtörve a Juventus öt éve tartó egyed­uralmát – 1936-ban és a 1937-ben is a bajnokság élén végzett. Weisz a csúcsra ért, a második bajnoki cím után a párizsi világkiállítás alkalmából megrendezett nemzetközi labdarúgó torna döntőjében a Bologna 4:1 arányban múlta felül az angol Chelsea-t. A csapat lendülete mégis megtört, 1938-ban csak a bajnokság ötödik helyét szerezték meg. Weisznek már csak hónapjai voltak hátra a csapat kispadján, a szakításnak azonban nem szakmai okai voltak. 1938. október 16-án a Bologna legyőzte a Viola József edzette Laziót, Weisznek azonban a faji törvények miatt el kellett hagynia csapatát, majd Olaszországot is, így már csak külföldről tudhatta meg, hogy 1939-ben a Bologna ismét bajnok lett. Rövid és sikertelen franciaországi kitérőt követően elfogadta a holland kiscsapat, a Dordrecht invitálását, és családjával együtt Hollandiába költözött. Az ország náci megszállása után már nem volt hová menekülnie, 1942-ben a Weisz család a Gestapo fogságába esett. Feleségét és két gyerekét még ugyanabban az évben, Weisz Árpádot 1944-ben gyilkolták meg Auschwitzban. Tiszteletére a Bologna 2009-ben, az Inter 2012-ben avatott a stadionjában emléktáblát. 2015-ben szülővárosában, Solton is – melynek 2013 óta díszpolgára – emléktáblát kapott. Azonban e tábláknál is ismertebbé tette az edző nevét a 2013 januárjában rendezett Inter–Bologna-kupamérkőzés. A két csapat közös kampányt indított az olasz stadionokban tapasztalható rasszista megnyilvánulások ellen, a játékosok Weisz feliratú mezben vonultak a pályára.

 

A legnagyobb magyar edző

 

Guttmann Béla 1933-ban a Hakoah Wiennél kezdte edzői pályafutását, 1938-ban szerződött Újpestre. 1939-ben bajnoki címet és Közép-európai Kupát nyert csapatával, származása miatt azonban vissza kellett vonulnia az edzősködéstől. A német megszállás után Újpesten bújtatta katolikus felesége, a lakás, illetve a forgalmas fodrászszalon biztonságos rejtekhelynek bizonyult. Guttmann azonban nehezen bírt egy helyben maradni, többször került a nyilasok karmai közé, de mindig ki tudták menteni vagy el tudott menekülni.

A háború után Temesváron, majd a Vasasnál, Újpesten és Kispesten dolgozott. Utolsó állomásáról viharos körülmények között távozott. 1948 őszén Győrben játszott a Kispest, Guttmann le akarta hozni egyik játékosát, a csupán 21 éves Puskás azonban rászólt társára, hogy maradjon a pályán, ő pedig az ifjú sztárra hallgatott. Guttmann a mérkőzés után azonnal lemondott, s Puskás hiába kért bo­csánatot, nem maradt Kispesten. 1949-ben aztán másodjára, immár végleg elhagyta az országot, 1953-ban egy igazi sztárcsapat, az AC Milan vezetését vette át.

Az 1956-os forradalom után csatlakozott a Honvéd Nyugat-Európában maradt, majd dél-amerikai turnéra induló gárdájához. A São Paulóhoz szerződött, tevékenysége nagymértékben hozzájárult a brazil labdarúgás fejlődéséhez, ugyanis előszeretettel alkalmazta az Aranycsapatnál kidolgozott, de még újdonságnak számító 4-2-4-es játékrendszert. 1958-ban visszatért Európába, bajnoki címhez segítette a Portót, majd átszerződött a rivális Benficához. Ahogy Weisz Meazzát, Guttmann Eusébiót fedezte fel, a nem kis részben a gyarmatokról származó tehetséges, fiatal játékosokkal felálló Benfica a magyar edző irányításával két BEK-trófeát, két bajnoki címet és egy portugál kupát nyert.

1961-ben Kocsis, Czibor és Kubala Barcelonáját, 1962-ben a Puskás és di Stefano nevével fémjelzett Real Madridot győzték le a döntőben. Puskás és Guttmann viszonya az ominózus 1948-as győri eset után tökéletesen rendeződött, de komoly tétmeccsen 14 év után most először találkoztak ellenfélként. Emlékezetes meccs volt, Puskás az első félidőben rúgott három gólt, a Benfica azonban végül 5:3-as győzelemmel ismét megnyerte a BEK-et. Az 1962-es döntő mégsem csak a nyolc gólról, hanem a „Guttmann-átokról” is emlékezetes. A győzelem után Guttmann állítólag extra prémiumot kért, amit a Benfica vezetősége nem volt hajlandó teljesíteni. Az edző ekkor „biztosította” a klubot arról, hogy nélküle száz évig nem nyernek BEK-et – a történet másik ver­ziója szerint a Benfica soha többé nem hódít el semmilyen nemzetközi kupát. Tény, hogy az azóta eltelt 53 évben öt döntőt buktak el a BEK/BL-ben és hármat az UEFA-kupában/Eu­ró­­­pa Ligában…

Guttmann a pályán kívül előszeretettel tesztelte tudását és szerencséjét kaszinókban, kártyapartikon. Többnyire kiemelkedő fizetésért dolgozott, viszont nem hagyta, hogy a klubvezetők beleszóljanak munkájába – így azután sehol sem töltött sok időt a kispadon. Minden idők legsikeresebb magyar edzője bejárta a világot, tizenkét országban mintegy húsz csapatnál tucatnyi bajnoki és a kupaaranyat szerzett, szövetségi kapitányként a portugál és az osztrák válogatottat is irányította. „Ma 25 éves vagyok, talán még játszom három-négy évig, de a futball nekem nem életcél. Én komoly üzletember vagyok, nálam a futball egy-két év múlva csak tizedrangú kérdés lesz…” – nyilatkozta 1924-ben, de csak ötven évvel később, a Porto edzőjeként vonult vissza a sportágtól. Bécsben telepedett le, 1981-ben hunyt el az osztrák fővárosban. Sikeredzője tiszteletére a Benfica szobrot állított stadionja előtt, Portugáliában még képregényben is szerepelt.

 

(A szerzők közreműködtek a „Futballmágusok és labdazsonglőrök itthon és a nagyvilágban. Magyar-zsidó labdarúgók, edzők és az elit fut­­­ball” c. kiállítás létrehozásában. A kiállítás a Bálna Budapest 1. emeletén augusztus 16-ig tekinthető meg.)

Neked ajánljuk