Wildalpen rafting-paradicsom, két kemping, több panzió, sportszer-kölcsönzők és éttermek szörföznek az idelátogatók adrenalinhullámain. Mielőtt azonban eljutnánk oda, IQ-tesztet kell kitöltenünk a vasfüggönyt visszasíró osztrák határőrizeti szervek - egy pattanásos, vörös arcú, fontoskodó kamasz - színe előtt. "Rajzoljon egymás után két kört és egy négyszöget", szólít fel az elém rakott tesztlap, amelyen végre bizonyíthatom magyarságteljesítményemet: felolvastatják velem az útlevelem 11. oldalát, és további keresztkérdéseknek vetnek alá, miután nem tudtam kapásból megnevezni az úti célomat, csak széles mozdulatokkal gesztikulálva érzékeltettem velük, hogyan leszek úrrá a zúgókon és örvényeken.
A falutól néhány kilométerre zuhogni kezd az eső: a Salza-völgy sajátos mikroklímája következtében itt szinte mindennap esik, a gyors folyású patak soha nem szárad ki. Reggel a beázott sátrakból kikecmeregve tutajpumpálás közben kapunk elméleti alapozást: a neoprén nem más, mint a habszivacs ruha, ilyet hordanak a könnyűbúvárok és a széllovasok, de nagyon praktikus a természet leigázása során, egy nyolcfokos, tarajos hullámok és gumós sziklák illusztrálta patakkal folytatott élethalálharchoz is. Szükséges még mentőmellény és bukósisak, valamint törhetetlen műanyagból fröccsöntött kajak vagy a NASA által kikísérletezett, kopásálló műanyag fóliából hegesztett felfújható tutaj. Kettőnél több személyes tutaj esetében már nem nagyon beszélhetünk evezésről: vannak ilyen rafting-horrorfilmekből ismerős, nagy, kerek, sokszemélyes, fekete-sárga mentőcsónakszerű darabok is, amelyekben a lapátok csak a patak amúgy is kiszámíthatatlan irányváltásainak kockázatát növelik az emberi tényezővel, szakértők szerint ez az igazi. Az egész cucc (hajó, ruha, mellény, sisak) ára összesen több százezer forint, de napi pár ezerért bérelni is lehet az itt tevékenykedő vadvízi bétéktől, túravezetéssel együtt. A túravezetők semmilyen felelősséget nem vállalnak a kuncsaftok testi épségéért, a kuncsaftok viszont anyagi felelősséggel tartoznak a rájuk bízott felszerelésért. Tisztáztuk, indulhatunk.
"Azok üljenek hátra, akik ismerik a koncepciót", rövid eligazítás és a kötelező megmártózás után kétszemélyes, Yukon márkájú tutajokon indulunk lefelé. Az "Andre Agassi terepedzése" című reklámból ellesett kretén magabiztosságot sugalló arckifejezés az első zúgó után átadja a helyét a meglepetésnek, amint a társaság bénább, a hajóba, lapátba vagy a másik víz alá nyomott fejébe kapaszkodó felét elemi erővel görgeti az amúgy csak térdig érő patak lefelé a köveken. A hajóban maradtak mentenek, a parton egy komplett székesfehérvári rögbicsapat röhög (délután majd ők szívnak, mi röhögünk), de egy-két borulás után szinte mindenki beletanul. Kivéve talán Kőbán Rita japán szponzorát, aki szamurájfegyelemmel, ám teljesen sikertelenül küszködik a koncepcióval, és többet úszik, mint evez. Aki viszont arra számított, hogy olimpiai és világbajnok kajakozónőt lát majd az életéért küzdeni a vadvízen, csalódnia kell. Rita fölényesen veszi az akadályokat, akárcsak a szerző, aki szintén jelentős dunaikajakos-múlttal dicsekedhet, a Szentendrei Vízmű SC azóta sem heverte ki a visszavonulását.
A híd túl magasan volt
A Salza mindössze kettes-hármas nehézségű a hatjegyű skálán; a tapasztaltabb öngyilkosjelöltek akár a négyes-ötös erősségű vizeket is megpróbálhatják, a hatos szemtanúk egybehangzó állítása szerint biztos halál. A Salzát befogadó Enns kisfolyó ötös erősségű, a partján teli tüdőből ordítani kell, ha az ember kommunikálni akar a mellette állóval. Az ilyen helyeken próbálkozzunk a hidrospeed nevű eszközzel, amely egy kapaszkodókkal ellátott, békatalppal irányítható spoiler bólyává alakítva, ha valakinek sikerülne lefényképezni, amint felbukkan egy zúgó alatt, címlapon hozná az ufómagazin.
A Salza patak nagyon ki van találva amúgy: a sokadik zúgó után, éppen mikor a páni félelem eufóriába csapna át még a legmajrésabb trekkerekben is, tíz méter magasan jön egy híd, amelyről a helyi műmítosz szerint minden alatta áthaladónak le kell ugrania. A fakorlátról a valahol messze lent zölden örvénylő, sziklás, de állítólag pont alattam hat méter mély vizet bámulva elsőre ez elég rossz viccnek tűnik, de harmadszorra már nyitott szemmel vetem a mélységbe magam, mint akiért eljött a Hale-Bopp: a neoprén tompítja az ütést, a mentőmellény meg feldob a víz tetejére, amely messzire sodor, mielőtt a fejemre esne a következő életunt. A bennszülöttek fejeseket és hátraszaltót is bemutatnak, míg törzsfőnökük kifestve, szarvakkal ékesített sisakban riogatja a menedzserturistákat, mint egy Coca-Cola-mámorban fetrengő busó. Aztán ereszkedünk tovább az egyre szűkülő kanyonban, az egyik juppi már a kaliforniai raftingtúráját tervezgeti, de aztán az alámosott partszakaszon beveri a fejét egy sziklába, és végre csendben marad.
Bodoky Tamás
(Wildalpen)
